Mindinght Sun 3. fejezet

3. Jelenségek

Valóban, nem kínzott a szomjúság, de úgy döntöttem ma éjjel ismét vadászni megyek. Ez csak egy keveset számít, és tudtam, hogy nem alkalmas a lány bűvös ereje elleni védekezésre. Carlisle velem tartott, azóta nem voltunk még kettesben, hogy visszatértem Denaliból. Ahogy végigsuhantunk a fekete erdőn, hallottam amint búcsút int gyorsan a múlt hét eseményeinek.

            A memóriájában láttam a vad és kétségbeesett arcom torz vonásait. Éreztem a meglepetését, majd hirtelen fellángoló aggodalmát.

„Edward”

„El kell mennem, Carlisle. Nekem most el kell mennem…”

„Mi történt?”

„Semmi. Még. De ha nem maradok, fog.”

A karomért nyúlt. Éreztem milyen mélyen megbántottam, mikor meghátráltam a keze elől.

„Nem értem.”

„Volt már valaha…érezted már valaha, hogy…?”

Láttam rajta keresztül, ahogy veszek egy mély lélegzetet, láttam a vad fényt, ami átjutott a szememen, és láttam, hogy az övéből mély aggodalom árad felém.

„Volt már veled olyan, hogy egy személy sokkal jobban csalogatott az illatával, mint a többi? De sokkal-sokkal jobban?”

„Oh.”

Mikor láttam, hogy megértette, az arcomra mély redők ültek ki a szégyenérzettől. Megérintett, és figyelmen kívül hagyva újbóli visszahőkölésemet, a kezét a vállamra tette.

„Ez a kísértés tesz később ellenállóbbá, fiam. Itt van, vidd az én autómat. Sokkal gyorsabb.”

Azon töprengett, hogy vajon helyesen cselekedett-e azzal, hogy elküldött. Azon töprengett, hogy nem bántott-e meg a bizalom hiányával.

„Nem” mondtam, és eliramodtam. „Ezaz amire szükségem van. Ha azt mondanád, hogy maradjak, lehet, hogy könnyebben összeroppannék.”

„Sajnálom, hogy szenvedsz, Edward. De mindent meg kell tenned, hogy a Swan lány életben maradjon. Még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy újra el kell hagynod minket.”

„Tudom, tudom.”

„Miért tértél vissza? Tudod, milyen boldog vagyok, amiért ismét itt vagy, de ha ez túl nehéz neked…”

„Gyűlölöm gyávának érezni magam.” ismertem be.

Lassítottunk – már alig kocogtunk miközben átvágtunk a sötétségen.

„Még mindig jobb, mint veszélynek kitenni a lányt. Egy-két év múlva úgyis tovább áll innen.”

„Igazad van, tudom jól.” De a szavai ellentétes reakciót váltottak ki belőlem, aggódtam, és méginkább maradni akartam. A lány egy vagy két év múlva elmegy…

            Carlisle lefékezett, és én is megálltam; az arcomat fürkészte,

„De te mégsem fogsz elmenni, igaz?”

Lehorgasztottam a fejem.

„Büszkeségből, Edward? Nincs ebben semmi szégyen…”

„Nem, nem a büszkeség tart itt engem. Most nem.”

Hová is mehetnék most? Röviden felnevettem.

„Nem bizony. Ha rá tudnám venni magam, önként távoznék, de attól még nem állnék le.”

„Természetesen veled tartanánk, ha ez az, amire szükséged van. Csak kérned kell. Te is zokszó nélkül váltottál, ha a többiek rászorultak, egy rossz szavuk se lesz.”

Felhúztam az egyik szemöldököm. Erre felnevetett.

„Jó igen, Rosalie-nak talán, de ő is tartozik neked. Egyébként is, jobb, ha most távozunk anélkül, hogy kárt okozzunk bárkiben is, mintha később, miután kiontottuk bárki életét.” A mondat végére egy csipetnyi humor sem maradt a hangjában. Meghátráltam a szavaitól.

„Igen” hagytam jóvá, de a hangom hörgésre emlékeztetett inkább, mint emberi hangra.

„De mégsem mész el, igaz?”

„El kéne.” sóhajtottam.

„Mi tart itt Edward? Képtelen vagyok megérteni…”

„Nem tudom megmagyarázni”

Még magamnak sem tudtam, annyira nem volt semmi értelme. Hosszú pillanatokig tanulmányozta az arcom.

„Nem hiszem. De tiszteletben tartom a magánéletedet, ha ezt szeretnéd.”

„Köszönöm. Igazán nagylelkű vagy, főleg, hogy tudod, én ugyanerre képtelen lennék.”

Kivéve persze egy embert. Én persze mit tudnék tenni ez ellen?  Hát igen, mindannyiunknak megvannak a magunk kis adottságai.

Újra felnevetett. Ekkor elkapta egy kis csapat szarvas illatát. Nehezemre esett lelkesedni, hiszen még a legjobb körülmények közt is jóval kevésbé volt ínycsiklandó az aromájuk a lányénál. Az elmémen átáramlott az ő vérének illata, és összerándult tőle a gyomrom. Felsóhajtottam.

„Gyerünk!” értettem egyet, pedig tudtam, hogy bármennyi vért is iszom, egy cseppet sem fog enyhíteni a torkom szárazságán.

Mindketten lekuporodtunk és vadászva settenkedtünk a csorda nyomában, hagytuk, hogy (a nem túl rokonszenves) illat húzzon maga után minket.

            Még hidegebb lett, mire hazaértünk. Az olvadt jó újra lefagyott, vékony réteget vonva minden egyes tűlevélre, minden egyes páfrányra, a fűszálak éles pengeként meredeztek az ég felé. Amíg Carlisle elment átöltözni a kórház hajnali műszakjába, én a folyónál maradtam az első napsugarakra várva.

            Kicsit jobban éreztem magam a rengeteg vértől, amit éppen békésen emésztgettem, de tudtam, hogy a tényleges szomj nem tűnt el, és újra fel fog lángolni, amint a lány mellé ülök. Hűvösen és mozdulatlanul ültem akár egy szikla, és néztem a sötét vízen rohanó jégtáblákat, amint azok eltűnnek a szemem elől.

            Carlisle rendben van. Nekem viszont el kéne hagynom Forksot. Biztos kitalálnának valami hatásos sztorit, hogy távollétemet megmagyarázzák. Bentlakásos iskola Európában. Távoli rokonok látogatása. Tizenéves kori szökés otthonról. A történet nem lényeges, senki sem érdeklődne túl élénken.

            Csak 1-2 év lenne, amíg a lány eltűnik. Folytathatná az életét – mert megmaradna, amit folytathat. Valahová főiskolára menne, megöregedne, karriert csinálna, talán össze is házasodna valakivel. El tudtam képzelni magam előtt fehér ruhában, amint belép a kis templomba, a karja az apjáéba fonva.

            Aggasztó volt, milyen kínt okozott ez nekem. Vajon ez a féltékenység, és vajon azt a jövőt irigylem tőle, ami nekem sosem lehet? Ennek semmi, de semmi értelme! Minden körülöttem élő embernek megvolt ez a lehetősége – az élet – mégis csak ritkán irigyeltem őket, akkor is csak egy-egy pillanatra. Rá kéne hagynom a jövőjét. Abba kéne hagynom az élete kockáztatását. Ez a legjobb, amit tehetek érte – és magamért. Carlisle mindig a helyes utat választotta. Hallgatnom kéne rá.

            A nap rózsaszínesre festette a felhőket, és lágyan fénylett a tükörsima jégen.

            Csak még pár nap, döntöttem el. Látnom kell még egy kicsit. Meg tudom oldani. Talán megemlíthetném neki a - függőben lévő – eltűnésemet, felépíthetném a történetet.  Nehéz volt erre készülnöm: éreztem mennyire vonakodom, és már előre elkezdtem mentségeket keresni, hogyan tudnám kitolni azt az 1-2 napot inkább háromra… négyre…

            De nem, a jó utat kell választanom. Tudtam, hogy adnom kell Carlisle tanácsára. És azt is tudtam, hogy túl sok konfliktust okoznék, ha a szerintem helyes útra lépnék. Ez túl sok konfliktussal járna. Honnan ez a sok vonakodás, vajon a kíváncsiságomból fakad, vagy csak a kielégítetlen étvágyamból?

            Bementem a házba, hogy tiszta ruhát vegyek a sulihoz. Alice már várt rám, felülről a harmadik lépcsőfokon üldögélt.

„Megint elmész!” mondta vádlón.

Sóhajtottam és bólintottam.

„De azt nem látom, ezúttal hová.”

„Mert még nem döntöttem el, hová megyek.” Suttogtam. Maradni akarok. Megráztam a fejemet.

„Talán Jazz és én veled tarthatunk!”

„Nem, a többieknek nagyobb szüksége lesz rátok, ha én már nem leszek, hogy figyelhessek rájuk. Gondolj Esmére is! Egy csapásra elszakítanád a fél családjától? Nagyon boldogtalanná tennéd őt.”

„Tudom. Ez az, amiért maradnod kell. Tudod, hogy nem ugyanaz, ha te nem vagy itt…”

„Tudom, de helyesen kell cselekednem.”

„De hát annyi jó és rossz út van, nem gondolod?” gondolta esdekelve. Ebben a pillanatban azonban félresöpörték a kérdéseit a hirtelen rátörő furcsa látomások. Elméjében homályos, felvillanó képek örvénylettek. Láttam magam furcsa árnyékokkal körülvéve, melyeket nem tudtam azonosítani – homályos, pontatlan alakok. Azután a bőröm hirtelen csillogni kezdett, ahogy a nap egy sugara ráesett. Ismertem ezt a helyet.

            Velem volt egy másik alak, de nem volt elég világos ahhoz, hogy felismerjem. A kép megremegett, majd elveszett a jövő milliónyi apró válaszútja közt.

„Nem értettem túl sokat ebből” mondtam neki mikor a látomás eltűnt a szeme elől.

„Én sem. A jövőd annyira változékony, hogy nem tiszta a folytatás. Bár azt gondolom…” megállt, és a szemei előtt lepörgette a legutóbbi látomásai hatalmas gyűjteményét. Hasonlóak voltak, és homályosak.

„Úgy értem valami hamarosan meg fog változni” mondta ki hangosan „Az életed úgy tűnik, keresztúthoz érkezett.”

Kíméletlenül kinevettem.

„Feltűnt neked is, hogy ez most úgy hangzott, mint egy karneváli cigányasszony hamis jóslata?”

Apró nyelvét rám öltötte.

„Mit gondolsz, a mai nap még rendben lesz?” kérdeztem hirtelen aggódó hangon.

„Nem láttam, hogy bárkit is megölnél.” biztosított róla.

„Köszi Alice.”

„Menj átöltözni. Senkinek nem mondom el, megengedem, hogy te mond el nekik, amikor már készen állsz rá.”

Felállt, és lerohant a lépcsőn, a vállai kissé beestek. „Hiányozni fogsz…igazán” gondolta. Igen, ő is igazán hiányozni fog nekem.

            Csöndesen mentünk a suliba vezető úton. Jasper elmondhatta volna a többieknek, Alice mennyire feldúlt, de tisztában volt azzal, hogy Alice már elmondta volna, ha azt akarta volna, hogy mások is tudjanak erről. Emmett és Rosalie teljesen egymásba feledkeztek, a tekintetüket szorosan egymáséba fonták, mintha legalábbis a világ 8. csodáját látnák – meglehetősen undorítónak tűnt kívülről nézve.

            Csendesen szemléltük milyen reménytelenül szerelmesek egymásba. Vagy talán csak én voltam túl keserű, amiért én voltam az egyetlen, aki ténylegesen egyedül volt. Néhanapján különösen nehéz volt, amiért három ennyire tökéletes szerelmespárral kellett lennem. Na, ez pont egy ilyen nap volt…Talán mind boldogabbak lennének, ha a savanyú ábrázatom nélkül lóghatnának együtt – aztán meglágyultam kissé, mostanra azért hozzá kellett volna szoknom ehhez.

            Oké, az első dolgom az lesz, mikor megérkezünk a suliba, hogy megkeresem a csajt. Csak hogy felkészítsem magam…

            Rendben.

            Elég kínos volt, hogy az én kis világom momentán teljesen kiürült, de ő – a lány volt most az én létezésem lényege, minden körülötte forgott már számomra.

            Könnyen érthető volt, kiért: 80 év monotonitás után bármi a középpontba kerülhetett volna, ami egy kis változást is hozott.

            Még nem érkezett meg a lány, de már hallottam a teherautója öreg motorjának távoli bőgését. Az autóm oldalának dőltem és vártam. Alice megállt mellettem, a többiek pedig elindultak az osztályukba, unottan nézték, ahogyan ott állok – érthetetlen számomra, hogy hogyan tudja ennyire lekötni az érdeklődésemet egy emberi lény, az illatától eltekintve.

            A lány ránézésre igen lassan vezetett, tekintetét mereven az útra szegezte, a kezeivel görcsösen szorongatta a kormányt. Úgy látszott, tart valamitől. Ez adott nekem pár másodpercet, hogy másra is figyeljek. Észrevettem, hogy ma minden ember hasonló arcot vág. Jaaa, az utat jégpáncél fedte, és próbáltak óvatosabban vezetni. Láttam, hogy szerinte is komoly kockázatot vállalt azzal, hogy autóba ült.

            Úgy tűnik kezdtem megtalálni a helyes utat a karaktere kiismeréséhez. Hozzáadtam ezt is az én kis listámhoz: komoly, felelősségteljes lány. Nem sokkal mellettem parkolt le, de még nem vette észre, hogy itt állok és őt bámulom megigézve. Azon merengtem mit fog tenni, ha észrevesz? Elpirul és elsétál?

            Ez volt a legvalószínűbb. De talán csak visszabámulna rám. Talán idejönne beszélgetni velem.

            Vettem egy mély lélegzetet, megtöltve a tüdőmet, csupán elővigyázatosságból.

            Óvatosan kiszállt a teherautóból, és a földet vizsgálgatta, mielőtt teljesen rá mert volna lépni teljes súllyal. Nem nézett fel, és ez frusztrált engem… Talán ha odamennék hozzá beszélgetni…

            Nem, az rossz lenne.

            Ahelyett, hogy az iskola felé indult volna, egyenesen, a teherautóba kapaszkodva óvatosan elbotorkált a tragacs hátuljáig… úgy tűnt nem igazán bízik a lábaiban. Ez mosolygásra késztetett, és éreztem Alice kutató tekintetét az arcomon. Nem figyeltem oda arra, hogy mit gondol – túlságosan vicces volt a lány ügyefogyott próbálkozása, és ez kellőképpen lekötött.

            Voltaképp igencsak fenyegette az elesés veszélye, az út rendesen csúszott a lábai alatt. De senki másnak nem volt baja a jéggel – talán ő egy olyan helyre parkolt, ahol rosszabb a jég állapota – mármint rá nézve.

            Hirtelen megállt, és lefelé nézett, arcán furcsa kifejezéssel. Ez talán… meghatottság? Mintha a gumiabroncs felkavarta volna… érzelmileg?

            Ismét úgy lángolt fel bennem a kíváncsiság, akár múltkor a szomj. Mintha nekem tudnom kellett volna, mire gondol – mintha semmi más nem számítana. Oda kéne mennem hozzá.

            Úgy tűnt el kellene neki a segítő kezem, amíg a biztonságos járdára ér. Természetesen nem nyújthattam volna segítő kezet… mégis hogy nyújthattam volna? Haboztam, de lemondtam az ötletről… Már a havat is úgy utálta, így alighanem a jéghideg kezeimet sem üdvözölné kitörő örömmel. Tudtam, hogy fel kellett volna vennem a kesztyűmet, annyira tudtam…

„NE!” zihált fennhangon Alice.

Azonnal letapogattam a gondolatait, közben arra gondolta, biztos a rossz választásom következményeit látja épp, amint valami megbocsáthatatlant teszek.

            De ennek semmi köze nem volt hozzám.

Tyler Crowley úgy döntött, hogy lassítás nélkül veszi be a parkoló kanyarját, és felelőtlenül száguldott. És választása következményeképp megcsúszik az összefüggő jégen…

A vízióra rá fél másodperccel jött a valóság. Tyler furgonja megpördült a kanyarban, és én Alice fejében kutattam az egész végét, hogy megtudjam elborzadt kiáltásának okát.

            Nem, ebben a vízióban nem szerepeltem, de mégis a lehető legtöbb köze hozzám volt, mert Tyler furgonja - mely közben már a jeget törte – a lehető legrosszabb szögben suhant tovább, egyenesen a számomra legtöbbet jelentő lány felé, hogy aztán becsapódjon a lány törékeny testébe.

            Már Alice látomása nélkül is egyszerű lett volna kiszámítani a jármű röppályájának a végpontját, a jármű teljesen kikerült Tyler irányítása alól. Miközben a lány a lehető legrosszabb helyen állt, a furgonja hátuljánál, felkapta a fejét a csikorgó gumik hangjára. Ezután egyenesen a borzalommal teli szemembe nézett, majd szembe fordult a halállal.

            Csak ŐT ne! A szavak úgy zengtek a fejemben, mintha más kiáltotta volna az elmémbe.

            Gyorsan belenéztem Alice fejébe, és láttam, ahogy a látomás megváltozik, de nem volt időm végignézni a végkifejletig. Keresztülvetettem magam a parkolón, bevágtam magam a kocsi és a lefagyott lány közé. Olyan gyorsan haladtam, hogy minden tárgy csupán egy csík volt a látóteremben. Nem látott engem – emberi szem számára felfoghatatlan gyorsasággal repültem – továbbra is nyugodtan bámult bele a fémkasztniba, ami egyenesen a tragacsába fogja passzírozni ha nem leszek elég gyors.

            A derekánál fogva kaptam el, de sokkal gyorsabban mozogtam a szükségesnél, és nem tudtam elég kíméletes lenni vele. Abban a századmásodpercben, mikor elrántottam a biztos halál útjából, hogy aztán becsapódjak a jeges földbe, a lánnyal a karjaimban, akkor ébredtem csak igazán élénken annak a tudatára, hogy milyen lágy és törékeny teremtés is ő valójában. Odébb löktem az autót.

            Mikor meghallottam, ahogy a feje a jeges úton koppan, egészen meghűlt a vér az ereimben.  De most nem volt egy teljes másodpercem sem, hogy megvizsgáljam az állapotát. Hallottam, ahogy mögöttünk csikorog a furgon, és ahogy az összeakadt kerekek visítanak a jégen, már csak arra volt időm, hogy mint egy vastest körülöleljem a lányt, közém és a furgonja közé szorítva őt ezzel. A furgon ismét irányt változtatott, és ismét felénk hajtott, mintha a lány, akár egy mágnes, maga felé húzná.

            Bizonyos szavak, amiket sosem használtam hölgyek jelentétében, most kicsúsztak az összeszorított fogaim közt.

            Túl sokat tettem. Azzal, hogy szinte átrepültem a fél parkolón, hogy elrántsam őt a veszély elől, elárultam magam. Már teljesen tudatában voltam annak a hibának, amit elkövettem. Bár a tudat nem állított le abban, hogy vállaljam a kockázatott – viszont ez már nem csak rólam, hanem a családomról szól, és ez aggasztó. Nézőpont kérdése.

            Bár ez még nem segített már rajtam, nem engedhettem, meg hogy a furgon másodszorra sikerrel elvegye a lány életét.

            Leejtettem a földre, és kidobtam a kezem az autó elé, megállítva, mielőtt még hozzáérhetett volna a lányhoz. De a becsapódás ereje hátradobott a lány járművébe, éreztem a becsapódáskor, ahogy egy fém alkatrész beleszúr a vállamba.

A furgon remegett és rázkódott a karjaim által képzett merev akadályba ütközve, majd tovább lendült az instabil állapotából – csak két keréken egyensúlyozott. Ha csak megmozdítom a keze, a furgon két távolabb kereke a lábamra esik.

            Áh, az Isten Szerelmére, hát már sosem érnek véget ezek a katasztrófák?! Lehet még ennél is rosszabb?! Alig tudtam ott ülni egy helyben és közben a furgont a levegőben egyensúlyozgatni, és várni a felmentő sereget.

            Nem hajíthattam el a furgont – a vezetője még mindig benne volt, hallottam a pániktól teljesen összefüggéstelenné vált gondolatait.

            Panaszosan felnyögtem magamban, majd odébb löktem a furgont, amely ekkor megingott. Amint az ismét felém zuhant, jobb kezemmel ismét átkaroltam a lány derekát, és kiemeltem a furgon alól, szorosan magamhoz húzva. A teste teljesen elernyedt, a lábai a levegőben kalimpáltak, ahogy körbelengettem egy félfordulattal. Te jó ég, vajon öntudatánál van? Mennyi kárt tehettem benne az én rögtönzött mentőakciómmal?! Hagytam, hogy a furgon aláhulljon, most hogy benne már nem tehettem kárt, lezuhant a jeges útra, és az ablakai kitörtek.

            Tudtam, hogy most vagyok az én kis válságom közepén. Vajon hány szemtanú látott a furgonnal zsonglőrködni, amíg próbáltam Bellát kiemelni alóla? Jobban kéne aggasztaniuk ezeknek a kérdéseknek.

            Túlságosan aggódtam ahhoz, hogy most igazán átérezzem mekkora veszélynek tettem ki a családomat ezzel. Túlságosan megrémültem a gondolattól, hogy megsebesítettem miközben ilyen erőfeszítéseket tettem a megmentésére. És attól is megijedtem, hogy mit fogok reagálni ha beszívom az illatát, ugyanis most túl közel van hozzám.

            Túlságosan lekötött, ahogyan a puha, meleg teste az enyémhez simult – még a dzsekijeink dupla falán keresztül is éreztem a belőle áradó hőt.

            De az első félelmem volt a legerősebb… a körülöttünk álló szemtanúkból előtört a sikoltozás, én pedig lehajoltam hozzá, hogy lássam magánál van-e – és erősen reméltem, nem vérzik sehol.

            A szemei nyitva voltak, sokkosan nézett rám.

„Bella?” kérdeztem aggódva. „Jól vagy?”

„Rendben vagyok.” Mondta automatikusan, elhaló hangon. Úgy megkönnyebbültem, hogy az már szinte fájt, hagytam, hogy a hangja átmossa az elmém. A fogaim közt beszívtam egy kis levegőt, és most először nem zavart a torkomat perzselő fájdalom. Szinte már üdvözöltem, mint visszatérő vendéget.

            Küszködve próbált felülni, de én nem éreztem magam késznek rá, hogy elengedjem. Így éreztem valahogy…biztonságosnak?  Jobb, amíg velem van.

„Óvatosan” figyelmeztettem. „Azt hiszem, szépen beverted a fejed!”

            Nem éreztem friss vérszagot – köszönet érte – de ez még nem jelenti azt, hogy nincsenek belső sérülései. Hirtelen nyugtalanság szállt meg, azonnal át akartam adni Carlislenak egy teljeskörű kivizsgálásra…!

„Áú!” mondta meglepődve, ahogy rájött, hogy igazam van a fejét illetően. Komikus volt az egész helyzet.  

„Én mondtam!” szinte megszédültem a megkönnyebbüléstől, hirtelen minden viccesnek tűnt.

„Hogyan…” a hangja elcsuklott, a szempillái megrebbentek. „Hogy értél ide ilyen gyorsan?”

A megkönnyebbülés hirtelen elszállt, a humorom is eltűnt. Túl sokat vett észre. Most hogy a lány már biztonságban volt, a családom iránti aggódásom meghatványozódott.

„Közvetlenül melletted álltam, Bella.” Tapasztalatból tudtam, hogy kell ilyenkor magabiztosan hazudni, hogy aztán a kérdező bizalma megrendüljön abban, amit látott.

            Megint küzdeni kezdett, hogy felülhessen, és ezúttal hagytam neki. Kellett a hely a levegő vételhez, hogy aztán elég meggyőzően játszhassam a szerepem. Kellett a hely, hogy nehogy a meleg, forróvérű teste mellett az illata is elárasszon. A lehető legtávolabb csúsztam tőle, a két összetört autó közötti térben. Felnézett rám, és én visszanéztem.

            Ő nézett félre először, mert tudtam, hogy csak a kezdő hazudozók néznek félre először… és hát mit szépítsem a dolgot, én már rég nem voltam kezdő. Az arckifejezésem kisimult volt, és jóindulatú… úgy tűnt ez összezavarja. Az jó.

            A baleset helyszínét körülvették. Javarészt diákok és gyerekek meredtek ránk, és az autók közti nyíláson úgy nézett ki, mintha szétvágott testek lennének. Teljes volt a káosz, a sok kiabálás és a sok döbbent gondolat jóvoltából. Mégegyszer letapogattam őket, hogy melyikben merül fel a gyanú, de mindenki a lányra koncentrált.

            Megzavarta a hirtelen kitört káosz. Körbenézett, és az arcán továbbra is mély döbbenet ült, majd lábait maga alá akarta húzni.

            Lágyan a vállaira tettem a kezem, és lenyomtam.

            „Nem-nem, te most szépen itt maradsz.” Úgy tűnt rendben van, de nem kéne mozgatnia a nyakát. Megint Carlislera gondoltam. Az én (korombéli) orvostudományom nem szállhatott versenybe az ő többszázados orvosi gyakorlatával.

            „De hideg a föld!” Kétszer is majdnem agyonnyomta egy kiszámíthatatlan autó, és ő a hideg föld miatt aggódik…! A kuncogás még azelőtt kicsusszant a fogam közt, hogy emlékeztethettem volna magam rá, hogy a helyzet csöppet sem vicces.

            Bella pislogott, és az arcomra fókuszált.

            „A túl oldalt álltál.”

            Ez ismét kijózanított. Dél felé pillantott, de ott semmi más nem volt, csak a furgonja összegyűlt oldala.

„Az autód mellett álltál.”

„Nem, nem ott voltam.”

„Láttalak.” Ragaszkodott az igazához, a hangja gyerekes volt, és makacs. Az álla kiállt.

            „Bella, melletted álltam, és elhúztalak a kocsi útjából.”

            Mélyen néztem a nagy szemeibe, és próbáltam meggyőzni az én verziómról – kétségtelenül ez volt az ésszerűbb verzió. Az állkapcsa megfeszült.

            „Nem.”

            Próbáltam nyugodt maradni, és nem pánikolni. Ha csak meg tudnám nyugtatni pár percre, az talán esélyt adna rá, hogy megsemmisítsem a bizonyítékokat – és így alááshatnám a történetét azzal, hogy túlságosan beütötte a fejét. Ennek nem kéne könnyebben mennie egy ilyen zárkózott, csendes, titkolózó lánnyal?

            Csak ha pár percig megbízna bennem…

            „Kérlek Bella.” Mondtam, a hangon túl élessé vált, azt akartam, hogy rögtön bízzon meg bennem. Rettenetesen akartam, és nem csak a baleset miatt. Hülye egy vágy volt.

            Mi értelme lenne, hogy bízzon bennem?

            „Miért?” kérdezte még mindig védekezően.

            „Bízz bennem!” esedeztem.

            „Megígéred, hogy később mindent elmondasz?”

            Ezen megint feldühödtem, hiszen akkor ismét hazudnom kéne neki, pedig nagyon is szeretném valahogy kiérdemelni a bizalmát. Tehát amikor válaszoltam, egyből rávágtam:

            „Rendben!”

            „Rendben!” visszhangozta ugyanolyan hangon.

            Amíg a mentőkísérlet tartott – a felnőttek érkeztek, hívták a hatóságokat, a távolban felvisítottak a szirénák – megpróbáltam nem oda figyelni a lányra, és a prioritásomat ismét helyes rendbe állítani.

            Leellenőríztem minden gondolatot: a szemtanúkat és a későn érkezőket egyaránt – de semmi veszélyeset nem találtam. Sokan meglepődtek, mikor itt találtak Bella mellett, de senki sem gyanakodott – bár egy lehetséges következtetést sem találtak – amiért azelőtt nem is láttak a lány közelében.

            Ő volt az egyetlen, aki nem fogadta el könnyen a magyarázatomat, de nem tartották pillanatnyilag beszámítható tanúnak. Ijedt volt, sokkos, arról nem is beszélve, hogy jól beverte a fejét. Esetleg túlságosan is. Ez elég elfogadható indok volt arra, hogy inkább nekem higgyenek. Senki nem adna túl sok hitelt most a szavainak, az enyémmel szemben.

            Összerezzentem, mikor elkaptam Rosalie, Jasper és Emmett gondolatait, amikor befutottak a helyszínre. Ezért még meglakolok ma este… a pokol jobb hely lesz, mint otthon Rosalieval. Ki akartam egyenesíteni a lány tragacsa melletti autóban lévő horpadást (amit a vállammal műveltem), de a lány túl közel volt. Muszáj megvárnom, amíg másra nem figyel.

            Idegőrlő volt várni – olyan sok szem szegeződött rám – az emberek a furgonnal küzdöttek, próbálták elhúzni előlünk. Lehet, hogy segíthettem volna nekik pár – az emberi szem számára láthatatlan – gyors mozdulatsorral, de a lánynak éles szemei voltak. Végül sikerült annyira elmozdítaniuk, hogy a sürgősségiek odaférjenek hozzánk a hordágyaikkal.

            Egy ismerős, elszürkült arc méregetett.

            „Hé, Edward!” mondta Brett Warner. Ő is egy bejegyzett ápoló volt, már jól ismertem a kórházból. Ez nagy szerencse volt – az egyetlen szerencsés dolog a mai napon – hogy ő beszélhetett velünk elsőként.

            „Minden rendben, kölyök?” Láttam a gondolataiban, hogy ébernek és nyugodtnak tűnök.

            „Teljesen, Brett. Hozzám nem ért semmi. De attól tartok Bellának agyrázkódása van. Nagyon beverte a fejét, amikor elrántottam az útból.”

            Brett rögtön a lányra fordította minden figyelmét, aki egy gyilkos pillantást vetett rám az árulásomért. Ó, teljesen igaza volt. Ő egy csendes mártír – jobb szeretett volna csendben szenvedni. De nem mondott ellent a sztorimmal kapcsolatban, és ettől kissé megkönnyebbültem.

            A következő mentős is megpróbált rábeszélni, hogy hagyjam ápolni magam, de őt sem volt nehéz lebeszélni erről, így aztán hagyott, hagy menjek. A legtöbb emberrel elég volt hűvös magabiztossággal beszélni, másra nem is volt szükség. A legtöbb emberrel, csak a lány volt kivétel. Vajon beilleszthető egyáltalán bármely normális „mintába”?

            Ahogy feltették rá a nyakmerevítőt, az arca skarlátvörös lett zavarában – úgyhogy kihasználtam a zavarát, és csendben kihorpasztottam az általam okozott horpadást a sarkam felrántásával a barna kocsinál. Csak a testvéreim vették észre az ügyködésemet, és hallottam Emmett mentális ígéretét, hogy szól, ha bármit kihagynék.

            Hálás voltam a segítségéért – és még hálásabb amiért Emmett megbocsátotta a veszélyes akciómat – sokkal kisimultabban másztam be a mentőautó első ülésére Brett mellé.

            Bár Bella apjának a gondolatai már rég túl voltak a szavakon; a pánik és az aggodalom úgy áradott ennek az embernek az elméjéből, hogy minden más gondolatot elnyomott a közelében.

            Kimondhatatlan aggodalom és bűntudathullám söpört végig rajta, ahogy meglátta az ő egyetlen lányát a hordágyon. Teljesen átmostak a gondolatai, visszhangoztak bennem és egyre erősödtek. Mikor Alice figyelmeztetett, hogy Bella megölésével az apját is a halálba taszítanám, cseppet sem túlzott. Bűntudattal telve hajtottam le a fejem, amint a pánikba esett hangját halgattam.

            „Bella!” kiáltotta.

            „Teljesen jól vagyok Char…apu.” Sóhajtotta. „Az ég világon semmi bajom!”

            A lány szavai alig érezhetően csillapították a rettegését. Azonnal a legközelebbi mentőshöz fordult további információkat követelve. Amíg a pánikoló gondolatait hallottam csak, nem gondoltam volna, hogy képes lesz összefüggő beszédre is, de most hallhattam, hogy túlságosan is jól megy neki. Én csak meglepődtem… hogy meg tud egyáltalán szólalni.         

            Hmmm… Charlie Swan nem volt épp olyan csendes, mint a lánya, de legalább láthattam, Bella honnan örökölte ezt a tulajdonságát.

            Érdekes.         

            Még sosem töltöttem túl sok időt a rendőrkapitány gondolataival… Mindig azt hittem, lassú észjárású ember – de csak most jöttem rá, hogy inkább én voltam a lassabban gondolkodó kettőnk közül.

            A gondolatai inkább rejtettek voltak, nem pedig hiányoztak ahogy azt én hittem. Csak a tenorba hajló hangját ismertem… Keményebben akartam rá figyelni, hátha valami újdonságot is felfedezek, ami közelebb visz a Bella féle titokhoz utat nyitó kulcshoz. De a lányt ekkorra tették be az utastérbe, és a mentő immár újra kész volt. Nehéz volt elszakadnom Charlie fejétől, ami a rejtély megoldásával kecsegtetett, és ez most még inkább kínzott engem.

            De most másra kell gondolnom – elég volt egy pillantást vetnem a mentősök gondolataira. Figyelnem kellett, hogy nem tettem-e ki túl nagy veszélynek magunkat, és nem-e kell ezért azonnal távoznunk. Muszáj erre koncentrálnom.

            De semmi nem volt a sürgősségiek gondolataiban, aminek nyugtalanítania kellett volna. A legtöbb amit kiolvastam belőlük, hogy nem esett a lánynak komoly baja.

            Ráadásul Bella is ragaszkodott a történethez, amit már előre kiterveltem. A legfontosabb dolog, mikor elértük a kórházat az volt, hogy minél előbb megtaláljam Carlislet.

            Átsiettem az automata ajtók közt, de képtelen voltam teljesen lemondani Bella védelmezéséről, rajta tartottam a szemem a mentősök gondolatain keresztül.

            Könnyen megtaláltam apám ismerős gondolatait. Az ő apró irodájában volt, egyedül a második mázli ebben a szerencsétlen napban.

            „Carlisle”

            Hallotta hogy közeledem, és izgatott lett mikor meglátta milyen arcot vágok. Talpra ugrott, a sápadt arca csontfehérré vált. Áthajtott a precízen rendbentartott diófa asztalán.

            „Edward – ugye nem…”

            „Nem, nem, ez nem az.”

Mély lélegzetet vett.

            „Természetesen nem. Ne haragudj, hogy erre gondoltam elsőre. A szemeidből, természetesen, tudhattam volna…” megkönnyebbülten nézett a mézbarna szemeimbe.

            „Bár megsérült, Carlisle, valószínűleg nem komolyan, de…”

            „Mi történt?”

            „Csak egy hülye autóbaleset. Rossz helyen volt rossz időben. De nem tudtam csak ott ácsorogni – és hagyni hogy összetörje őt”

            „Kezd előről, nem értem. Hogyan váltál érintetté az ügyben?”

            „Egy furgon megcsúszott a jégen” suttogtam. A mögötte lévő falat bámultam, mialatt beszéltem. A bekeretezett diplomáinak tömege helyett csak egy egyszerű olajfesték lógott a falon – az egyik kedvence, egy még meg nem talált Hassam kép.

            „Az útjában volt… Alice látta hogy mi fog történni, de már nem volt rá időm, hogy ténylegesen – emberien – átfussak a parkolón, és ellökjem az útból. Senki sem vett észre… rajta kívül. Nekem kellett megállítani a furgont, kétszer is, de ezt sem vette észre senki, csak ő. Én,… én nagyon sajnálom, Carlisle. Nem állt szándékomban veszélynek kitenni magunkat.”

            Megkerülte az íróasztalt, és a kezeit a vállamra tette.

            „Helyesen cselekedtél. Pedig biztos nem volt könnyű számodra. Büszke vagyok rád, Edward.”

            Láttam a szemében, hogy tényleg így van.

            „Tudja, hogy valami…nincs rendben velem.”

            „Az nem számít. Ha távoznunk kell, elmegyünk. Mit mondott?”

            Kissé frusztráltan megráztam a fejemet.

            „Még semmit.”

            „Még…?”

            „Megerősítette az én verziómat az események megmagyarázására – de számít tőlem egy valódi magyarázatra.”

            Ráncolta a szemöldökét, miközben a szavaimat latolgatta.

            „Rendesen beütötte a fejét, tettem róla…”folytattam gyorsan„Meglehetősen keményen nekiütöttem az aszfaltnak. Úgy tűnik rendben van, de… nem hiszem, hogy elfelejtené benyújtani nekem a számlát.”

            Szinte úgy éreztem magam, mint egy ember, miközben ezt mondtam. Carlisle kihallotta az ellenszenvet a hangomból. Talán nem szükséges. De tudnia kell mi történik velünk, nem igaz? Ez úgy hangzott, mintha egy pácienst vizsgálnék.

            „Kérlek” mondtam „Annyira félek, hogy megsebeztem őt!”

            Carlisle arckifejezése felragyogott. Hátrasimította világos haját – csak néhány árnyalattal volt világosabb a szemei aranyszínénél – és felnevetett.

            „Érdekes napod volt, nem igaz?” láttam az elméjében a kérdést… láttam milyen irónikus számára a helyzet, legalább neki sikerült pár vidám percet okoznom.

Vele nevettem, emlékezve, hogy Bellát leginkább tőlem kéne megvédelmezni. Ezért volt valami él a nevetésemben, valami, ami mindezek ellenére igaz volt.

Egyedül várakoztam Carlisle irodájában - életem egyik leghosszabb órája volt - , és hallgattam a gondolatokat a kórházban.

Tyler Crowley, a furgon vezetője sokkal rosszabbul nézett ki, mint Bella, és a figyelem rá is terelődött, amíg a lány várta, hogy megröntgenezzék. Carlisle a háttérben maradt, megbízva a mentős diagnózisában, hogy a lány csak könnyebben sérült meg. Ez nyugtalanná tett, de tudtam, hogy igaza van. A lány csak egy pillantást vet az arcára, és rögtön eszébe fogok jutni én, és hogy valami nincs rendben a családommal, és ez talán arra készteti, hogy beszéljen.

Persze most akadt éppen elég beszélgetőpartnere. Tyler telve volt bűntudattal, amiért majdnem megölte őt, és nem úgy tűnt, mintha tudna erről hallgatni. Láttam a lány arckifejezését a szemein keresztül és világos volt, hogy azt kívánja, bárcsak Tyler abba hagyná. Hogy tudta ezt nem észrevenni?

Volt egy kínos pillanat számomra, amikor Tyler megkérdezte tőle, hogy tudott olyan gyorsan elugrani az útból.

Vártam, lélegzetvétel nélkül; a lány hezitált.

- Uhm…- hallottam a lány hangját. Aztán elhallgatott, olyan hosszú időre, hogy Tyler arra gondolt, hogy a kérdése összezavarta. Végül tovább beszélt. – Edward félrerántott.

Fellélegeztem. Aztán a légzésem felgyorsult. Még sosem hallottam ezelőtt, hogy kimondta a nevem. Tetszett, ahogy hangzott – még Tyler gondolatain keresztül is. Személyesen akartam hallani…

-          Edward Cullen. – mondta a lány, mikor Tyler nem értette, kiről beszélt. Az ajtónál találtam magamat, kezem a kilincsen. A vágy, hogy lássam őt, egyre erősebb volt. Emlékeztetnem kellett magamat az óvatosságra.

-          Ott állt mellettem.

-          Cullen? „Huh, ez furcsa” Nem is vettem észre. „Megesküdnék rá.” Igaz, minden olyan gyorsan történt. Nem esett baja?

-          Nem hiszem. Ő is itt van valahol, de neki nem volt szüksége hordágyra.

Láttam, hogy elgondolkodott, a gyanakvás feltűnt a szemében, de ezek az apró változások az arckifejezésében elkerülték Tyler figyelmét.

„Csinos” Gondolta majdnem meglepetten. „Egészen összezavart. Nem a szokásos esetem… Meg kéne szereznem. Kárpótolnom kellene.”

Már az előtérben voltam, félúton a sürgősségi osztályra, anélkül, hogy akár csak egy másodpercig belegondoltam volna, mit is csinálok. Szerencsére a nővér belépett a szobába, mielőtt én megtehettem volna – Bellát vitték röntgenre. Nekidőltem a falnak egy sötét zugban a sarok mögött, és próbáltam uralkodni magamon, miközben őt elvitték.

Nem nagy ügy, hogy Tyler azt gondolta, hogy Bella csinos. Bárki észreveheti. Nem volt semmi okom, hogy azt érezzem… hogy éreztem? Bosszús voltam? Vagy a dühös közelebb áll az igazsághoz? Az egésznek nem volt semmi értelme.

Ott maradtam, ahol voltam, ameddig bírtam, de a türelmetlenség végül legyőzött, és visszamentem a radiológiára. A lányt már visszavitték a sürgősségire, de én elhatároztam, hogy vetek egy pillantást a röntgenképre, amikor a nővér hátat fordít.

Nyugodtabb lettem, mikor megtettem. A lány feje rendben volt. Nem tettem kárt benne, nem igazán.

Carlisle itt talált rám.

„Jobban nézel ki.” Jegyezte meg.

Én csak néztem, egyenesen előre. Nem voltunk egyedül, az előtér tele volt emberekkel.

„Ah, igen” A lámpához tartotta a röntgenképet, de nekem nem volt szükségem még egy pillantásra. „Látom. Teljesen jól van. Szép volt, Edward.”

Apám helyeslése kevert reakciót váltott ki belőlem. Elégedett voltam, kivéve, hogy tudtam, nem helyeselné, amit most tenni készültem. És végül, nem helyeselné, ha tudná az igazi motivációmat…

-          Azt hiszem, beszélek vele, mielőtt meglát téged. – Mormoltam az orrom alatt. – Viselkedj természetesen, mintha semmi sem történt volna. Simítsuk el a dolgot. – Elfogadható okok.

Carlisle szórakozottan bólintott, még mindig a röntgenképet nézve.

„Nézd ezt a rengeteg gyógyult zúzódást! Vajon hányszor ejtette le az édesanyja?”

Carlisle magában nevetett a viccén.

-          Kezdem azt hinni, hogy ez a lány igazán balszerencsés. Mindig rosszkor van rossz helyen.

„Forks valóban rossz hely a számára, amíg itt vagy.”

Meghátráltam.

„Menj előre. Simítsuk el a dolgot. Majd csatlakozom hozzád.”

Gyorsan, bűntudatot érezve elsétáltam. Talán túl jól hazudok, ha meg tudtam téveszteni Carlisle-t.

Amikor beléptem a sürgősségire, Tyler még mindig motyogott, mentegetőzött. A lány úgy próbált megmenekülni a bűnbánata elől, hogy alvást színlelt. A szemei csukva voltak, de a légzése nem volt egyenletes és az ujjai időről időre türelmetlenül rángatóztak.

Egy hosszú pillanatig bámultam az arcát. Ez volt az utolsó alkalom, hogy látni akartam. E miatt a tény miatt éles fájdalmat éreztem a mellkasomban. Azért volt talán, mert utáltam úgy elmenni valahonnan, hogy nem oldottam meg egy rejtélyt? Ez nem tűnt elegendő magyarázatnak.

Végül vettem egy mély lélegzetet és odaléptem.

Mikor Tyler meglátott, beszélni kezdett, de én az ajkamra tettem a mutató ujjamat.

-          Alszik? – mormogtam.

Bella szemei felpattantak és az arcomra fókuszáltak. Egy pillanatra kitágultak, majd összeszűkültek a bosszúságtól, vagy a gyanakvástól. Emlékeztettem magamat, hogy szerepet kell játszanom, tehát rámosolyogtam, mintha semmi különös nem történt volna ma reggel.

-          Szia, Edward, - mondta Tyler – nagyon-nagyon sajnálom…

Felemeltem a kezemet, hogy félbeszakítsam a mentegetőzését.

-          Egy karcolás sincs rajtam. – mondtam kényszeredetten. Gondolkodás nélkül, szélesen elmosolyodtam a saját kis viccemen.

Bámulatosan könnyű volt semmibe venni Tylert, aki ott feküdt alig négylábnyira tőlem, friss vérrel borítva. Soha nem értettem Carlisle hogy képes erre – semmibe venni a páciensek vérét, rendbe tenni és ellátni őket. Nem volt az állandó kísértés túl veszélyes...? De most… Kezdtem érteni, ha elég erősen koncentrálsz valami másra, akkor a kísértés már semmiség.

Habár friss volt, Tyler vére semmiség volt Bellához képest.

Távol maradtam a lánytól és leültem Tyler matracára a lábánál.

-          Szóval, mire ítéltek? – kérdeztem Bellát.

Az alsó ajkát kicsit előre tolta.

-          Semmi bajom, mégse engednek haza. Hogy lehet az, hogy téged nem szíjaztak egy ilyen rémséghez, mint minket, közönséges halandókat?

A türelmetlensége megint mosolygásra késztetett.

Most már hallottam Carlisle-t az előtérben.

-          Ismerni kell a megfelelő embereket. – mondtam könnyedén – De ne aggódj, azért jöttem, hogy megszöktesselek.

Óvatosan figyeltem a reakcióját, mikor apám belépett a szobába. A lány szeme tágra nyílt és leesett az álla a meglepetéstől. Magamban sóhajtottam. Igen, persze, hogy észrevette a hasonlóságot.

-          Nos, Miss Swan, hogy érzi magát? – kérdezte Carlisle. Volt valami csodálatosan megnyugtató a modorában, ami a legtöbb páciensnek segített. Nem tudtam volna megmondani, Bellára milyen hatással volt.

-          Semmi bajom. – mondta halkan.

Carlisle a lámpához csíptette a röntgenképet az ágynál.

-          A röntgen eredménye jónak tűnik. Nem fáj a feje? Edward szerint alaposan beverte.

-          Nem, nem fáj. – mondta újra, sóhajtva, de ezúttal érződött a hangján a türelmetlenség. Aztán haragosan rám nézett.

Carlisle közelebb lépett hozzá és ujjaival végigtapogatta a fejét, míg meg nem találta a púpot a lány haja alatt.

Nem voltam felkészülve arra az érzelemhullámra, amely ekkor végigsöpört rajtam.

Ezerszer láttam már Carlisle-t emberekkel dolgozni. Évekkel ezelőtt én is segítettem neki, nem hivatalosan, de csak akkor, ha nem volt vér a közelben. Szóval nem volt újdonság számomra, hogy látom, amint úgy érinti meg a lányt, mintha ő is ugyanolyan ember lenne. Számtalanszor irigyeltem az önkontrolljáért, de még soha nem éreztem ehhez hasonlót. Most az önuralmánál valami többért irigyeltem. Fájó volt a különbözőség Carlisle és köztem – hogy ő ilyen lágyan, félelem nélkül meg tudta érinteni a lányt, tudva, hogy sosem tenne kárt benne.

A lány arca megrándult és én összerezzentem a helyemen. Egy pillanatig erősen koncentráltam, hogy nyugton bírjak maradni.

-     Itt érzékeny? – kérdezte Carlisle.

A lány álla megrándult.

-     Nem nagyon. – mondta.

Egy újabb apró részlet került a helyére a jelleméből: bátor volt. Nem szerette kimutatni a gyengeséget.

Jóllehet ő volt a legsebezhetőbb teremtés, akit valaha láttam, ő mégsem akart gyengének látszani. Egy halk kuncogás csúszott ki a számon.

Újabb átható pillantást vetett rám.

-          Nos, - mondta Carlisle – az édesapja odakinn van a váróban - ha akar, haza mehet vele. De azonnal jöjjön vissza, ha csak egy kicsit is szédül, vagy valami gond adódik a látásával.

Az apja itt volt? Kutattam a gondolatok között a zsúfolt váróban, de nem tudtam elkapni bonyolult gondolatait, mielőtt a lány újra megszólalt, ideges arccal.

-          Nem mehetnék vissza az iskolába?

-          Talán jobb lenne, ha ma még pihenne egy kicsit. – javasolta Carlisle.

A szemei felém rebbentek.

-     És ő visszamehet az iskolába?

Viselkedj normálisan, el kell simítani a dolgot… ne vedd figyelembe, hogy milyen érzés, amikor a szemedbe néz…

-          Valakinek meg kell vinnie a jó hírt, hogy életben maradtunk. – mondtam.

-          Ami azt illeti, - helyesbített Carlisle -, úgy látom, az iskola nagyobbik része úgyis odakinn van a várószobában.

Ezúttal előre láttam, hogy fog reagálni – a figyelemtől való idegenkedést. Nem okozott csalódást.

-          Jaj, nem! – nyögte és a kezébe temette az arcát.

Örültem, hogy végre jól tippeltem. Kezdtem kiismerni…

-          Netán mégis inkább itt maradna? – kérdezte Carlisle.

-          Nem, nem! – mondta gyorsan, majd átlendítette a lábát a matrac szélén és lejjebb csúszott, míg a lába a földre nem került. Egyensúlyát vesztve visszaesett Carlisle karjaiba. Carlisle elkapta és megtartotta.

Újra elöntött az irigység.

-          Jól vagyok. – mondta halványan elpirulva a lány, mielőtt Carlisle kommentálhatta volna az eseményeket. Persze Carlisle-t ez nem zavarta. Megbizonyosodott róla, hogy a lány visszanyerte az egyensúlyát, majd visszahúzta a kezeit.

-          Vegyen be Tylenolt, ha fáj. – utasította Carlisle.

-          Egyáltalán nem fáj annyira.

Carlisle mosolyogva aláírta a kórlapot.

-          Úgy hallom, elképesztő szerencséje volt.

Kicsit felém fordította az arcát és keményen rám nézett.

-          Szerencsém volt, hogy Edward ott állt a közvetlen közelemben.

-          Óh, igen, persze. – értett egyet gyorsan Carlisle, meghallva a lány hangjában azt, amit én is hallottam. A gyanúját nem írta a képzelete számlájára. Még nem.

„Innentől a tiéd.” Gondolta Carlisle. „Intézd úgy, ahogy jónak látod.”

-          Kösz szépen. – suttogtam gyorsan és halkan. Egyetlen ember sem hallotta meg. Carlisle ajkai egy kicsit felfelé görbültek a szarkazmusom hatására, majd Tylerhez fordult.

-          Attól tartok, neked kicsit hosszabb ideig kell velünk maradnod. – mondta, miközben megvizsgálta a vágásokat az arca bal oldalán.

Hát, én okoztam ezt a galibát, csak úgy igazságos, ha én is rendezem el.

Bella szándékosan felém sétált és nem is állt meg addig, míg kényelmetlenül közel nem jött hozzám. Eszembe jutott, mennyire szerettem volna ez előtt az egész előtt, hogy megközelítsen… Ez most olyan volt, mint ennek vágynak a kigúnyolása.

-          Ráérsz egy percre? Beszélni szeretnék veled. – sziszegte.

Forró lélegzete súrolta az arcomat és én hátráltam egy lépést. Valahányszor a közelemben volt, kihozta belőlem a legrosszabbat, a sürgető ösztöneimet. Méreg gyűlt a számba, a testem támadásra készült – el akartam kapni és a fogaimhoz ütni.

Az eszem erősebb volt a testemnél, de csak kicsivel.

-          Apád vár. – emlékeztettem szorosan összezárt állkapoccsal.

Bella Carlisle és Tyler felé pillantott. Tyler nem törődött velünk, de Carlisle ellenőrizte minden rezdülésemet.

„Óvatosan, Edward.”

-          Szeretnék négyszemközt beszélni veled, ha nem bánod. – erősködött halk hangon.

Azt akartam mondani neki, hogy igenis, nagyon bánom, de tudtam, hogy végül úgyis ezt kell majd mondanom. Jól kellene boldogulnom vele.

Tele voltam ellentétes érzelmekkel, miközben a folyosón sétáltam a lány botladozó lépteit hallgatva, és megpróbáltam nem elcsüggedni.

Megvolt a látszat, amit fent kellett tartanom. Tudtam az eljátszandó szerepet – le kellett írnom magam. Alávaló leszek. Hazudok, kigúnyolom és kegyetlen leszek.

Ez szemben állt minden jobb ösztönzéssel – az emberi ösztönzéseimmel, amelyekbe az elmúlt években belekapaszkodtam. Soha nem akartam még ennél jobban kiérdemelni valaki bizalmát, mint most, amikor ennek minden lehetőségét tönkre kellett tennem.

Még rosszabbá tette ezt az a tudat, hogy ez lesz az utolsó emléke rólam. Ez volt a búcsújelenetem.

Odafordultam hozzá.

-          Mit akarsz? – kérdeztem hidegen.

Hátrahőkölt ellenségességem hallatán. A szemeit zavartan elfordította, ez az arckifejezés kísértett engem…

-          Még tartozol nekem egy magyarázattal. – mondta halkan és az arca elefántcsont színűvé vált.

Nehéz volt megtartani a hangom durvaságát.

-          Megmentettem az életedet – nem tartozom neked semmivel.

Meghátrált – nekem pedig rosszul esett látni, hogy a szavaim megsebezték.

-          De hát megígérted! – suttogta.

-          Bella, te beverted a fejed, és nem tudod, mit beszélsz.

Előre szegezte az állát.

-          Az égvilágon semmi baj a fejemmel.

Most már dühös volt, és ez megkönnyítette a helyzetemet. Álltam a tekintetét és még barátságtalanabb arcot vágtam.

-          Mit akarsz tőlem, Bella?

-          Tudni akarom az igazat. Tudni akarom, miért kell hazudoznom a kedvedért.

Jogos kívánság volt és bosszantott, hogy meg kellett tagadnom.

-          Miért, szerinted mi történt? – morogtam.

Áradni kezdtek a szavai.

-          Annyit tudok, hogy még csak a közelemben sem voltál. Tyler sem látott, úgyhogy ne mondd nekem, hogy azért van az egész, mert bevertem a fejem. Az a teherautó majdnem elgázolt mind a kettőnket… de végül… Te puszta kézzel behorpasztottad az oldalát, aztán behorpasztottad a másik autót is, neked meg semmi bajod… Az a furgon majdnem összezúzta a lábamat, de te megállítottad, kiemeltél alóla…

Hirtelen összeszorította a fogait és a szemei csillogtak az elfojtott könnyektől.

Gúnyos arckifejezéssel bámultam rá, pedig igazából rémületet éreztem; a lány mindent látott.

-          Azt képzeled, hogy leemeltem rólad a teherautót? – kérdeztem maró gúnnyal.

Kimért biccentéssel válaszolt.

A hangom még gúnyosabb lett.

-     Azzal tisztában vagy, ugye, hogy ezt senki nem fogja elhinni neked.

Komoly erőfeszítés árán sikerült megzaboláznia a dühét. Amikor válaszolt, minden szót lassan, megfontoltan ejtett ki.

-          Nem fogom elmondani senkinek.

Komolyan mondta – láttam a szemében. Minden dühe és sértettsége ellenére meg fogja tartani a titkomat.

Miért?

A sokk egy fél pillanatra lerombolta a gondosan felépített álcámat, aztán összeszedtem magam.

-     Akkor meg mit számít, hogy mi történt? – kérdeztem azon dolgozva, hogy a hangom továbbra is rideg legyen.

-     Nekem számít. – mondta hevesen. - Nem szeretek hazudni, úgyhogy szeretném, ha nyomós okom lenne rá.

Azt kérte, bízzak benne. Annyira, mint amennyire én akartam, hogy ő bízzon bennem. Ezt a vonalat nem léphettem át.

A hangom továbbra is érdes volt.

-     Nem lenne jobb ha, egyszerűen megköszönnéd nekem, hogy megmentettelek, és annyiban hagynád a dolgot?

-     Köszönöm. – mondta magában dühöngve, és várt.

-     Nem fogod annyiban hagyni, mi?

-     Nem én!

-     Ebben az esetben… - ha akartam volna, se tudtam volna elmondani neki az igazat… de nem is akartam. Inkább találja ki a saját sztoriját, minthogy megtudja, mi is vagyok, mert semmi nem lehet rosszabb az igazságnál – egy élő rémkép vagyok, mintha egyenesen egy rémtörténet lapjaiból léptem volna elő. – Remélem, örömödre szolgál a csalódás.

Haragosan meredtünk egymásra. Furcsán megnyerő volt a haragja. Mint egy dühös macska, lágy és ártalmatlan, akaratlanul is sebezhető.

Elpirult és újra összeszorította fogait.

-          Egyáltalán miért avatkoztál közbe?

Nem számítottam erre a kérdésre, nem volt rá előre kigondolt válaszom. Nem tudtam tovább játszani a szerepemet. Éreztem, ahogy a maszk eltűnik az arcomról, és most az egyszer az igazsághoz híven válaszoltam neki.

-          Nem tudom.

Még egyszer ránéztem az arcára – még mindig dühös volt, és a pír sem tűnt még el róla -, aztán megfordultam és otthagytam.