3. fejezet

Sziaztok!

Szomorúan láttam, hogy csak két komit kaptam, de azért én mégis felteszem az új fejit, mert kíváncsi vagyok, mit szóltok hozzá :)
És azért is szomorú vagyok, mert csak Reni jelentkezett a játékra, pedig én szívesen ajándékozom azt a poharat, és még más ereklyéket is :) Mindegy, ha más nem jelentkezik, akkor nem húzom az időt, inkább mihamarabb lezárom a játékot, és elküldöm a poharat, aztán jön egy új játék :)
Jó olvasást, és kérlek, legalább pár szót írj :)

Puszi: Kemra


3. fejezet

A fájdalom az övé volt, és ezt senki nem vehette el tőle. Mindannyian átéreztük a veszteségét, de mégsem érezhettük annyira mélyen, mint ő. Ő igazán ismerte ezt a csodálatos, és erős teremtést. Csak a haláltusájának lehettünk a tanúi, de még így is tudott nekünk tanítani, a túlélésről, és a szeretet erejéről, hiszen csakis egy kivételes lényt lehet ennyire szeretni, mint ahogyan Alec szerette őt.

Láttam a srác szemében azt a kínt, amit én is éreztem, amikor azt hittem, hogy Bella halott, és ezt nem kívánom senkinek, de mégis, annyira nehéz, még így külső szemlélőként is, mert mi van, ha tényleg a lányom volt, és Alec nem hazudott...

Minden annyira zavaros volt, és ez megrémített. Bella állapota, meg csak egy arasszal volt csak jobb a srácénál. Őt is megviselte a veszteség, mert valamiért máris teljes mértékben elhitte, ezt az egész képtelen dolgot. És talán, most, hogy meghalt, talán nekem is így kéne tennem. Nekem is gyászolni kellene, ezt a lányt. Hiszen ekkora utat megtettek, és szerencsétlen bele is halt, akkor talán sajnálnom kellene, de valamiért, nem érzem, hogy a részem lenne, de lehet.

- Láttad már? - kérdezte Bella váratlanul.

Már lassan egy óra eltelt a lány halála óta, a család pedig a földszinten ült a kanapén.

- Nem - válaszoltam egyszerűen.

Nem akartam erre több szót pazarolni. Még, hogy megnézni? Nem vagyok én bolond... és különben is. Mi közöm van nekem ehhez, és amúgy sem érdekel...

- Miért? - kérdeztem hirtelen.

- Mert a lányod... - lehelte elcsukló hangon.

Láttam, hogy a szobában mindenki megfagy, hirtelen senki nem vett levegőt.

- Nem, ő csak egy halott lány.

- Csak nézd meg. Nem kértem többet, és nem is fogok kérni - fogadkozott-könyörögve.

nem tudtam mit mondjak. Az izmaim minden gondolkodás nélkül cselekedtek, ezért már csak arra eszméltem, hogy úton vagyok, fel a lépcsőn.

Az ajtót csöndesen nyitottam ki. Féltem, hogy ezzel megzavarom Alecet, bár elég szürreális, mert minden képen megzavartam.

Fel sem emelte a fejét, még csak felém sem pillantott, csak beszélni kezdett. Lassan és monotonon, mintha jól begyakorolt monológ lenne.

- Nem is akart idejönni. Megesketett, hogy bármi legyen, ide nem jövünk. Arra kért, hogy a titkát őrizzem meg, és erre ő vitte magával a sírba. Annyira igazságtalan, hiszen úgy volt, hogy én megyek előbb. Nem lett volna szabad elengednem a kezét, még egy pillanatra sem. Az én hibám volt, és ezt már nem tehetem jóvá... Annyi hibát elkövettem, és ő folyton megbocsájtott, nem is értem miért. Mindig mellettem állt, pedig nem voltam rá érdemes. Ő mindig nyugodt tudott maradni, a legveszélyesebb pillanatokban is, és én? Én soha nem tudtam a megájt, mégis neki kellett elmennie...

- Ne okold magad, te vagy a legkevésbé hibás... - mondtam nyugtatás képen.

Haragtól szikrázó szemét rám emelte, majd jelképesen köpött egyet.

- Mondja nekem az, aki elhagyta a szerelmét terhesen, mert azt feltételezte, hogy megcsalta...

Erre nem tudtam mit mondani. Igaza volt. Ahogyan a vádló szemeinek is... Ha ez a lány nem is a lányom, akkor is szörnyű amit Bellával tettem, és ezt már senki nem mossa le rólam... Örökké üldözni fog a tudat...

- Mit akarsz itt, Cullen? - kérdezte, most már kisebb haraggal.

- Csak azért jöttem, hogy megnézzem, jól vagy e? - habogtam össze-vissza, majd az ágy melletti lámpa ernyőét kezdem el babrálni.

- A halott menyasszonyom testét tartom a karjaimban. Szerinted, hogy vagyok? - üvölti, újra kikelve magából.

Oké, ez hülye kérdés volt. Ennyit a normális viselkedésről. Mondjuk nem csoda, hogy mindenki taplónak tart. Néha tényleg lehetetlen dolgokat tudok mondani, de nem akarattal.

- Ha azért jöttél, hogy megnézd, Őt, akkor rossz ajtón kopogtatsz. Mert nem eresztem el - mondta, majd elkezdte a lány arcát simogatni, mintha meg akarná nyugtatni.

Hátborzongató látvány volt ahogyan magához ölelte, mégis annyira természetes.

- Az ö lánya - halottam meg egy elgyötört hangot a hátam mögül.

- Lehet, de én akkor sem engedem neki, hogy még egyszer bántsa... - mondta színtelen hangon.

- Ő az apja - próbálkozott újra Bella a lehetetlennel, majd odasétált hozzám.

Halottam, hogy lassan mindenki mögém lép, és közben Bella még biztatás képen a kezemet is megfogta. Erőt vettem magamon, és közelebb léptem az ágyhoz.

- Nem akarom, hogy elvegye tőlem - motyogta halkan.

- Nem veszi el tőled senki drágám - lépett oda hozzá Esme, majd anyai ölelésben részesítette.

Alec, lassan és fájó szívvel kelt ki az ágyból, majd fektette a lány testét vissza. Amikor odaléptem mellé, a hideg végigfutott halott testemen. Az arca bájos volt és ártatlan, olyan akár egy örökké békés angyalé. Olyan volt, akár az én kis angyalkámé, akit én annyira szerettem. Olyan volt, mint Bella, amikor ember volt. Gyönyörű sötétbarna haja szív alakú arcát keretezte, és annyira békés volt, mintha csak aludna. Egy kisgyerek volt még, egy ártatlan leány, aki csak szabadságra és szeretetre vágyott.

Leültem az ágy szélére, majd magamhoz öleltem az apró és törékeny testét. Annyira vékony volt, hogy szinte elveszett az ölelésemben.

Fagyos testemhez öletem halott testét, és elöntött a bűntudat. Én okoztam ennek a csodálatos gyereknek a halálát. Azzal, hogy nem akartam elismerni a sajátomként, és erre nincs bocsánat...

Fagyott karjaim egyre erősebben kezdték ölelni aprócska testét, majd próbáltam elnyomni feltörni készülő könnyeimet.

Igen, a könnyeimmel küszködtem, bár azok soha nem is léteztek, de most mégis áldottam, hogy képtelen vagyok a sírásra, mert most szégyenkezhetnék miattuk. A lelkemben hasadt vágás, amit még Bella miatt ejtettem, a butaságom miatt, hogy magukra hagytam őket, most újra felszakadt, és vérezni kezdett. Nem éreztem nagyobb űrt és fájdalmat, mint abban a pillanatban, mert szembesültem tettemmel.

Magára hagytam akkor ezt az angyalt is, és most a halott testével a kezemben, nem lehet nyugtom, bár én is belehalnék, ahogyan Alec is mondta.

A többiek tudták, hogy jobb lenne, ha magunkra hagynának, így testvéreim visszamentek a nappaliba, míg fogadott szüleim, Bella, Nessi és én a kanapéra kuporodtunk le. Alec, mint valami félholt a sarokba kuporodott a fal mellett, és onnan figyelt. Néha olyan érzésem volt, mintha imádkozna, de nem értettem az értelmét, hogy miért imádkozik, hiszen a vámpíroknak nincs lelkük, és a könyörgés hasztalan a mi fajtánk részéről. Ezek után, nem is tudom, hogy igazából mire is vártunk, csak arra, hogy vártunk...

Alig telhetett el két óra, amikor meghallottam, valami nem odaillő hangot. Annyira nem ebbe a házba illet, hogy egy pillanatra még abban is kételkedtem, hogy megvan e még a józan eszem.

Alec úgy pattant fel a földről, mintha tűzzel égették volna, mi pedig bambultunk, mintha szellemet látnánk.

A lány szíve egyszer csak beindult. Minden előjel nélkül dobogni kezdett, amit sehogy sem tudtam hová tenni. Lassan bár, és bizonytalanul, és néha ki is hagyott egy-egy ütemet, mégis ott volt. Kitartóan és egyre erősebben vert. Mindannyian megrökönyödve figyeltük, ahogy a csodás arc újra megtelik színnel, majd sebei, lassanként begyógyulnak. Csodálva figyeltük a félvér lány újraéledését, és újjászületésének első perceit. Olyan csodának lettünk a tanúi, amit talán még senki nem látott. Önregeneráció, sejtszinten. Vagyis önmagát gyógyítja meg a méreggel, mint amikor az emberi test vámpírrá változik, de ez még annál is több. Ez egyszerűen csoda.

A szíve egyre szaporábban vert, Alec pedig egyre jobban kezdett megnyugodni. Tudtam, hogy már nem kell sok, és magához fog térni, aztán pedig megtudunk, majd mindent beszélni.

Csöndesen vártuk, hogy jobban legyen. Nem akartuk, hogy ideje korán felébredjen, és azt sem, hogy fájdalmai legyenek, ezért Carlisle bekötött neki egy infúziót, amiben egy nagyon erős fájdalomcsillapító volt.

Lassacskán tért vissza belé az élet, és egyre pirospozsgásabb lett az arca. Mindannyian kezdtünk megnyugodni, amikor körülbelül a negyedik óra után, a lány mocorogni nem kezdett. Teste görcsösen vonaglott, szemei pedig ide-oda cikáztak szemhéja alatt.

- Ébren vagy, kedvesem? - hajolt oda hozzá Alec. - Kérlek, nyisd ki a szemed... vagy szorítsd meg a kezem, ha hallasz.

Tenyerébe csúsztatta aprócska kezét, majd a lány teljes erejéből megszorította, de mindannyian tudtuk, hogy ezt nem azért tette, mert halotta, hanem mert szörnyű fájdalmai voltak.

Teste megfeszült, majd mintha elvágták volna, elernyedt. Nyugodt volt, és békés, mint annak előtte.

Mindannyian megfagyva figyeltük a történéseket, de a következőre valahogy senki nem gondolt. Szemei kipattantak, és a plafonra szegezte tekintetét.

- Hallasz, kedvesem?

Fejét oldalra fordította, és Bellára nézett. Láttam rajta, hogy felismerte anyját. Aztán lassan végigmérte a családot, végül pedig engem is szemügyre vett. Nem nézett túl sokáig, éppen csak felmérte, hogy kik vannak a szobában, már fel is pattant az ágyról.

- Minden rendben? – kérdezte Alec aggódva, miközben lépett felé egyet.

A lány riadtan hátrált, majd egy apró féloldalas mosoly kíséretében, átugrotta Alecot, és kiugrott a szemközti ablakon…