6. fejezet

6. fejezet

A palotában gyorsan telt az idő, és Reneesme egyre gyorsabban nőtt. A Solomon néven bemutatkozó orvos, aki kicsit emlékeztetett Carlisle azt mondta, hogy nem tud mit tenni, csak figyelhetjük a növekedését. Minden pillanatban arra vágytam, hogy tudjam az igazságot, de néha meg azt, hogy jó hogy nem tudom, mert így kiélvezhetem minden pillanatát annak hogy velem van.

Caius és Markus minden pillanatban gyanakodva méregette a napról napra változó gyermekemet, és ettől nekem furcsán rossz érzésem volt. Valamelyest azzal tisztában voltam, hogy Aro csak a benne rejlő kiaknázatlan lehetőségeket látja, mégis minden pillanatban, amikor velünk lehetne, arról érdeklődik hogy milyen is az emberlét. Hogy milyen ételek felelnek meg Reneesmenek, és hogy mennyi alvásra van szüksége. Az én kis babám, már nem volt baba, és ezért minden percét kiélveztem annak az időnek, amit vele tölthettem. Aró pedig folyamatosan zargatott a bugyuta kérdéseivel, hogy miért fontos a napfény egy embernek, meg hasonlókat, én meg azt sem tudtam néha, hogy mit válaszolhatnék.

Teltek a napok és lassan rájöttem, hogy egyre nagyobb szüksége van Reneesmenek, hogy találkozzon az apjával. Bármit megadtam volna, hogy megismerkedjenek, de Edward még a jelét sem adta, még az élet kis szikrájáról sem. Csalódtam a Cullen családban, és ez jobban fájt mint bármi más.

Lassan közeledett a Karácsony, és rájöttem, hogy a Volturi ezt az ünnepet nem ünnepli, és ezért elterveztem, hogy Renesmeenek tökéletessé teszem az első Karácsonyát. Elakartam neki készíteni a legtökéletesebb ajándékot amit csak kaphat az életében, de tudtam, hogy azt csak az apja adhatja meg neki, ezért csakis a második legjobb ajándékon gondolkodhattam.

Éjjel, amikor Renesmee elaludt megkértem Sulpiciát, hogy vigyázzon rá, Jeni meg én addig elmentünk a városba vásárolni. A decemberi forgatagban minden úgy csillogott, és annyira színes volt. Csodálatos, feldíszített kirakatok egymás után.

Jeni kislány módjára járta végig a boltokat. Kicsit olyan volt mintha Alica jött volna velem, de ezt a gondolatot gyorsan kizavartam a fejemből. Ma nem akartam ezzel foglalkozni.

Amikor erre a szőke, lányra néztem, tényleg egy éretlen kislányt láttam. Bosszú szomjas volt, és kegyetlen, de még mindig vonzották a játékok. Minden pillanatban a gyermeki énje mutatkozott meg. Szinte érzelemmentes volt, vagy éppen kilengtek az érzelmei. Azt is észrevettem, hogy egyszerre csak egy érzelmet volt képes érezni. Passzi, és agresszív volt egyszerre mindennel szemben. És ebbe a viselkedésbe sűrűn bele feledkeztem.

Sok mindent vettünk, pár csodaszép gyerekruhát, pár karácsonyfadíszt. Sok dekorációt találtunk, amikbe elsőre beleszerettem. Vámpír létem előnyei közé soroltam a tökéletes látást is, aminek hála könnyen kiszúrtam a bóvlit. Jeninek köszönhetően még az én ruhatáram is kibővült pár csodálatos, és elég nőies, diszkrét darabnak nem nevezhető csodával. Új életem és megváltozott külsőmnek köszönhetően egyszerűen természetesek lettek a csodaszép ruhadarabok amikbe egyesével mindig beleszeretek.

A csodás cipőket és kiegészítőket, meg még nem is említettem. Minden annyira elbűvölő volt. Minden annyira csillogott és elbájolt, hogy mindet magamnak akartam. Egy idő után már tudtam magamnak megájt parancsolni, de addigra a bérelt furgon hátsó ülése és csomagtartója dugig volt. Jeni csak nevetett rajtam, hiszen annyit szerencsétlenkedtem, hogy minden beférjen, mert semmit nem akartam otthagyni.

Hazafelé a kocsiban azon elmélkedtem, hogy minél hamarabb fel kellene adnom egy képeslapot apának, hogy ne izguljon, de akkor eszembe jutott a terv, hogy halottnak tettetem magam, és elszomorodtam. Szerettem volna, ha a karácsonyt Charlival tölthettem volna, de se az alkalom, se a körülmények nem feleltek meg. Nem tudhatta meg, hogy vámpír vagyok, és azt sem, hogy megszületett Reneesme. Szívesen bemutattam volna őket egymásnak, de sajnos a kislányom már lassan hat évesnek nézett ki. A növekedése pedig nem akart lassulni. Solomon azt mondta, hogy ha így halad akkor két év alatt eléri a 18 évet, és utána nincs megállás, mert öt év, és a teste már annyira öreg lesz, hogy nem lesz képes életben maradni. Féltem és zaklatott voltam, mert nem akartam elveszíteni az én kis angyalkámat.

A palotába érve furcsa látvány fogadott, a vámpírok a nagyterem előtt gyülekeztek, kicsit olyan látványt nyújtott, mintha ingyen ételt osztanának az éhezőknek, de a hangulat nyomasztó volt. A szó szoros értelmében éreztem, hogy vibrál a levegőben a feszültség. Szinte a bőrömön éreztem, hogy mindenki támadásra készen vár.

Az egyik vámpír odajött hozzánk, és Jeni fülébe súgott valamit, amit sajnos nem hallottam, mert annyira halkan mondta, hogy vámpír hallásom sem segített.

Jeni zaklatott lett, és körbe-körbenézelődött. Láttam rajta, hogy keres valakit.

 - Kit keresel? - kérdeztem, de még csak figyelemre sem méltatott. - Valami gond van?

 - Most ne, Bella... - lehelte elhalóan, és én tudtam, hogy valami gond van.

Megfordultam, és gyors léptekkel elindultam kislányom szobája felé, de pár lépés után egy erős kéz megállított.

 - Ne menny, nincs a szobájában - mondta idegesen Jeni , de már nem tudott többet mondani, mert kinyílt a nagyterem ajtaja, és Alec lépett ki rajta, jöttét pedig néma csend fogadta...

Sziasztok Olvasók!

Köszönöm, hogy kitartottatok eddig, és hogy most elolvastátok az új fejezetet :) Ígérem, hogy sietni fogok a kövivel, ami nagyon sok meglepetést tartogat :)

Üdv: Kemra