7. fejezet

Sziasztok!

Tudom, hogy én lettem a múltkori fejezet miatt a gonosz, mert függővég, de most ígerérem, hogy kaptok izgalmat. Annyit mondhatok így előre, hogy élveztem ezt a fejezetet írni, ezért remélem, hogy sok komit kapok, így a következő fejezetet is élvezettel fogom megírni, és hamarabb is fogom hozni :)
Assze ennyi. Nem húzom az időt. Jó olvasást.
Puszi: Kemra

7. fejezet

 

Csak egy pillanatba telt felmérnem a helyzetet. A nagyterem megtelt vámpírokkal. Ismeretlen vámpírokkal... de a tömegben valami ismerős illatra lettem figyelmes. Ezt az illatot ezer közül is felismerném. Igaz, hogy ember létemben éreztem először, de soha nem fogom elfelejteni ezt a jellegzetes illatot.

Lassan haladtam a szétnyílt vámpírtömegben a Volturi trónszékek felé. Aro kitárt karokkal fogadott, majd szívéjes ölelésben, szinte maga mellé parancsolt. Annyira meglepett ez a gesztus, hogy még levegőt sem vettem egy pillanatra. Aztán eszembe jutott, hogy ha Jasper is itt van akkor biztosan kiolvassa az érzéseimből, hogy ódzkodok Arotol, ezért ellazultam, és úgy simultam z ölelő karokba, mintha csak Charli ölelném.

Markus lassan és bájolgó mosollyal kelt fel a trónjáról, és lépett együtt az összegyűlt tömeg felé.

- Minek köszönhetjük a szívéjes látogatást barátom? - kérdezte leereszkedően.

Aro lassan elengedett, majd hajtva a kíváncsiságtól ő is a jövevények felé fordult.

- Csak hogy köszöntsünk, és hogy meglátogassuk Bellát - mondta Carline nyugodtan.

Hírtelen kaptam felé a fejem, hisz már annyira régen halottam ezt a kedves hangot. Az otthon melegét hozta el a szívembe egy pillanat alatt.

- Szóval csak Bella miatt... - lehelte elhalóan Aro.

- Szó sincs róla, csak éppen így volt indokunk eljönni - védekezett.

- Nem bánom, ha látni akartátok, akkor itt van - mosolygott, majd lökött rajtam egy kicsit.

Úgy éreztem magam abban a helyzetben, mintha portéka lennék, és éppen most adtak volna kölcsön kipróbálásra.

- Nyugalom kincsem, nem fog fájni - mosolygott szinte bele a fülembe Aro.

Volt bennem annyi tartás, hogy ne féljek tőle, hisz nekem egy ilyen arrogáns tuskó nem parancsol, de azért a gyerek bennem is bujkált, így egy egyszerű mozdulattal nyelvet öltöttem rá, majd közelebb sétáltam Carlinehoz, és átöleltem.

Ez az ölelés tényleg szívből jövő volt, és igazán otthon éreztem magam, de a körülmények zavartak. A rengeteg ismeretlen szempár ami kísérte minden lépésemet igazán frusztráló volt.

Szó nélkül kézen fogtam, és húzni kezdtem magam után. Az első konferencia terem felé vettem az irányt. Olyan gyorsan suhantam, hogy attól féltem, még a végén nem fogja tudni velem tartani a tempót, de rádöbbente, hogy Calineisle is vámpír, így könnyen tartja az iramot. Amikor az ajtóhoz értem már azt is észrevettem, hogy a többi családtag is követ minket.

A nagyterem közepén, egy hatalmas faasztal volt, ami körül, majdnem harminc szék volt. Az asztalfőhöz húztam pótapámat, majd mellé Esmet, aki meleg szeretettel nézett rám.

- Hogy vagy kislányom? - kérdezi mélyen a szemembe nézve.

- Jól Esme, jól... - mondom őszintén, és az ő karjaiba is belesimultam.

Annyira jó érzés érinteni ezzel az újj testemmel, hogy néha el is felejtem, hogy valaha ember voltam.

- Látom kislányom, hogy gyönyörű vámpír vált belőled - mondta, majd melegen Carlinere nézett, és megfogták egymás kezét.

- A lényeg, hogy a hugicám jól van, és gyönyörű borostyán szeme van - ölelt magához szorosan Emmet. 

- Én is örülök neked Emm - öleltem vissza, majd kibontakoztam az ölelésből.

- Nem kell kamuzni Bella - mondta Jasper kicsit hátrébb állva.

- Hát igazából, tényleg nem örülök a sebhelyes képű pofádnak - mondtam gúnyosan, majd homlokráncolva és apró mosollyal közelebb léptem. Láttam a hófehér bőrén az apró félhold alakú harapásokat, amik egymást érték a halott testén. Minden egyes porcikáján - persze ezt csak feltételeztem, de azért lelki szemeim előtt megjelentek az elvadult újszülöttek, akik féke vesztve csüngtek rajta. Egy pillanatra kirázott a hideg, majd visszatértem a valóságba, és szemkontaktust keresve próbáltam farkasszemet nézni. Szemei kutatók voltak, mégis annyira messze jártak, hogy egy pillanatig újra elmerültem a múltjában rejtő titkok kutatásában. Nem leltem válaszra így fülig érő szájjal ugrottam a nyakába. Ha ember lettem volna, szemérmetlennek tartottam volna ezt a mozdulatot, de most, hogy már vámpír vagyok, és Jasper nem akarja a véremet venni, már nagyon is jól esett a - majdnem testvéremmé vált Jaspert, egy csontropogtató ölelésben részesíteni.

- Látom hugi, jó erőben vagy - mosolygott ő is.

- Csak azért, hogy végre ne én legyek a kis bénaság - mosolyogtam hunyorogva.

Kicsit kikényszerített volt, mert nem éreztem annyira természetesnek, és ez szerintem kívülről is látszódott. Vámpír létem még nem bírt megtanítani, igazán hazudni.

- Megváltoztál - mondta halkan, apró mosollyal a szája sarkában.

- Vámpír vagyok - mondtam jókedvűen, majd mosolyogva átsétáltam az asztal másik felébe, figyelmen kívül hagyva a többieket.

Okkal nem öleltem meg Alicet, mert végtelenül csalódtam benne, hogy nem állt mellém, és hogy nem értett meg, Rosali pedig nem állt hozzám olyan közel, hogy akár csak egy lépést is tegyek felé. Edward pedig... Őt nem akartam figyelembe venni. Kicsit tartottam is tőle, mert nem bírtam harag és utálat nélkül ránézni.

Leültem az asztalhoz, és intettem, hogy üljenek le mindannyian.

- Jól bánnak itt veled, kislányom? - kérdezte Esme anyai óvással.

Annyira belemerültem a meleg tekintetébe, hogy egy pillanatig, még válaszolni is elfelejtettem.

- Hát persze - mondtam mosolyogva, majd idegesen a kezeimet kezdtem nézegetni.

- Ki változtatott át? - kérdezte egy mély dübörgő hang.

Lassan és kimérten emeltem rá a tekintetemet, és néztem mélyen a szemébe.

- Azt hiszem Aro - válaszoltam egy vállrándítással, mire az ő arcán harag lett urrá, de csak egy pillanatig tartott, amikor újra felnézett, már az érzelemmentes szobor maszkot vette fel.

- Hogy hogy csak hiszed? - kérdezte minden érzelem nélkül.

- Mert haldokoltam, és mielőtt bárki megharaphatott volna, elveszítettem az eszméletemet. A következő, amire emlékszek, hogy elemészt a szörnyű fájdalom - mondtam mosolyogva, majd felkeltem a székből, és járkálni kezdtem.

Igazából magam sem tudom, mitől jött az önbizalmam, csak azt, hogy minden porcikámat átjárta az adrenalin, ami igazából nem is volt bennem.

- Mi lett a babával? - kérdezte halkan Alice.

Azt hiszem ez volt a nap kérdése. Mindannyian arra vártak, hogy erre a kérdésre választ kaphassanak. Újabb mosolyt engedtem meg magamnak, mert rájöttem, hogy célt ért a levelem, és, hogy most már nem fognak bennem kételkedni. De nekem ennyi nem volt elég. Nem hagyhattam, hogy innen nyugodt szívvel távozzanak. Ők juttattak ide, és ezt soha nem bocsájtom meg.

- A baba?... - kérdeztem felháborodva. - A baba amelyik ember?... Az, akinek az apja Jackob?... - kérdeztem, kissé sipítós hangon.

Végül is inkább volt ez eszeveszett üvöltés, mint normális kérdés.

Ebben a percben éreztem, hogy minden kibukik belőlem, és én hagytam hagy emésztgessen belülről.

- Gyere vissza hozzánk, Bella... - mondta nyugodtan Edward, majd ő is felkelt a székről, és felém kezdett sétálni. Két lépéssel tőlem negált, majd szuggerálón nézett a szemembe.

Láttam rajta, hogy a gondolataimat kutatja, de szerencsémre ez rejtve maradt előtte.

- Nem... - mondtam egyszerűen, és elkezdtem figyelni a falon lévő festményt.

Igazán szép festmény volt. Olajfestmény, amely egy ködös erdőt ábrázolt. Én is így éreztem magam. Egy hatalmas, zeg-zugos erdő, melyet köd borít be.

Edward dühösen dobbantott, majd ingerülten az asztalra csapott.

- Itt nem maradhatsz. Hisz ez a Volturi, mát nem érted? - vagdalkozott ide-oda. Annyira meg akart győzni, hogy a kezeivel úgy csápolt, mintha legyeket hessegetne.

- Ne próbálj manipulálni, Edward, mert rohad túl nem tűröm - mondtam fagyos hangon.

Éreztem, hogy az eddig némán hallgató család hírtelen még lélegezni is elfelejtett.

Ha nem ebben a helyzeten lettem volna, talán én is megijedtem volna magamtól, de így csak az járt a fejemben, hogy megvédjem a gyermekem, és az érzéseim azt súgták, hogy jelen pillanatban Edward nagyobb veszélyt jelent. Tudtam, hogy soha nem bántaná a lányát, de érzelmileg igenis instabil. Ezért féltem, hogy megbántja őt.

- Nem maradhatsz itt. Ha kell, akkor erővel viszünk... - mondta vészjóslóan, majd egyenesen felém közeledett.

Erősen megragadta a karomat, majd elkezdett rángatni.

- Vedd le rólam a kezed - mondtam, dühtől remegve, de ő nem akart elereszteni.

A harag átjárta minden porcikámat, majd egy hatalmasat taszítottam rajta. Teste egészen a szomszéd falig repült, ahol egy kis polc állította meg. A fa hatalmas reccsenéssel adta meg magát teste alatt.

Edward hitetlenkedve nézett fel rám.

- Még csak négy hónapja vagyok vámpír... Én még újszülött vagyok... Sokkal erősebb nálad - köptem a szavakat, majd egyenesen az ajtó felé vettem az irányt.

Annyira elegem lett ebből, hogy végre ki akartam szabadulni, és végre a karjaimba zárni, Renesmeet, hogy megnyugodjak...

Kérek komit :)
Puszi: Kemra