4. fejezet

4 .       fejezet

- Gyere beljebb gyermekem – szólt jókedvűen Aro.

Nem tudtam, hogy mire számítsak, de egyben biztos voltam, mindenem reszketett a félelemtől.

Lassan sétáltam be a nagyterem közepére, hogy mindenkinek rálátása legyen rám. Aro, Caius és Marcus úgy ültek a székeikben, mint a kiskirályok, én pedig egy kis pondrónak éreztem magam.

Ezt nevezem én szuggesztiónak. Bele van közvetítve az emberbe, vagy éppen a vámpírba, hogy alsóbbrendű, és itt, vagy éppen az egész világon, nincs szava.

- Bella azzal az elhatározással kereste fel szerény családunkat, hogy segítsünk neki a terhességében, és segítsük neki világra hozni, egy szem gyermekét, majd - és itt egy lépés hatásszünetet tartott - segítsünk neki átváltozni, ha valami csoda folytán túlélné...

Arp jelentőségteljesen körbenézett a nagyteremben. Tekintetét pedig követtem én is. A kutató szemekben nem láttam felháborodást vagy értetlenséget.

Aro legyintett a kezével, majd Heidi és Jeni egy vörös köpenyt terítettek a vállamra, mintegy megbélyegzés... "Mostantól a mi családunk tagja vagy, mi parancsolunk neked, azt teszünk, amit akarunk."

Minden annyira jól meg volt koreografálva. Mindenki tette amit kell, szavak nélkül, én meg csak álltam ott a terem közepén mint egy ütődött.

Még mindig irtóztam attól, hogy ott kell lennem, de legalább annyit elértem, hogy a gyermekem élni fog, még akkor is, ha nekem ezért szenvednem kell.

- Kísérjétek vissza Bellát a szobájába, és most már tényleg adjatok neki ételt, annyira kis soványka, nem akarjuk, hogy a babának valami baja legyen. - Aro szavai annyira birtoklóak voltak,  mintha már úgy venné, hogy az övé is a kisbabám. De abból nem eszik amíg élek, de utána is megoldom, hogy semmi köze ne legyen hozzá, mert még így is, a múlt fényében, még mindig reménykedek benne, hogy el fog jönni a lányáért. Mert nincs más lehetőség... Ennyi...

A lelki nyugalmamat sajnos ilyen téfitekkel nem lehetett megnyugtatni, hogy bármikor szembe tudok menni az egész Volturi klánnal, de azért néha jó ezt hinni.

A vacsorám elég érdekesre sikeredett, ugyanis olyan vámpírok akik már több mint száz éve nem jártak emberi társaságban azt sem tudják, hogy a mostani ember mit eszik.

Szerintem a város legdrágább éttermét foszthatták ki, mert olyan ínycsiklandó falatokat kaptam, hogy az már a mennyel és a pokollal vetekedett. És igen, ezt lehet félre is érteni, de mégis. Volt ott hal citromos öntettel. Aztán Kenyér és bagett falatkák kis libamájpástétommal és kaviárral. Aztán Csokiszuflé, citromfagyi, és egy kis mézes - én csak müzli kockának nevezném, de igazából - vegyes zabkockák.

Amikor beléptem a szobámba akkor már az ágyam mellett állt egy kis asztal, és oda volt ez a sok étel összenyomorgatva, de szerintem elég gusztán. Gyönyörű, hófehér és arany étkészlettel tálalva. Az abrosz pedig a legdrágább selyem volt, arany szálakkal átszőve.

Amire ez a sok ételt befaltam azt hittem kipukkadok. De meg ne kövezzen ezért senki, mert annyira kívántam mind, és az éjségem sem múlt el, de a gyomrom egyre jobban eltelt. Éhes voltam még, de a gyomrom már tele volt. Kelletlenül dőltem le az ágyra és szorosan a párnába fúrva az arcom aludtam el.

Hangos morajlásra ébredtem fel. Szétnéztem a sötét szobában.

"Máris beesteledett?" - kérdeztem magamtól, majd újra hallottam a zörejeket.

Az ajtó felé néztem, majd ott megláttam egy alakot, ahogy kifelé néz a résnyire nyitott ajtón.

Odasettenkedtem mögé, bár magam sem tudom, hogy miért hiszen tudtam, hogy úgyis tudja, hogy ott vagyok.

Óvatosan néztem ki a válla felett. Nem tudtam, hogy miért látok odakint, de furdalta az oldalamat a kíváncsiság.

Alec készségesen állt ki előlem, hogy közelebb engedjen az ajtó réséhez, majd kinéztem a lámpafénnyel megvilágított folyosóra.

Odakint hirtelen nem láttam senkit, majd egy szempillantás alatt jelent meg Jeni és Felix.

Jeni egy jól irányzott jobbhoroggal ártalmatlanította a felé suhanó hatalmas alakot, aki egy hatalmas puffanással tarolta le a háta mögött lévő falat és a rajta függő festményt.

Megfeszülve figyeltem a néma harcot, hiszen az egészből, csak annyit lehetett hallani, hogy Felix földet ér. De már ő sem volt rest, a következő ütést ő vitte be. A nagy böszme férfi, Emmet féle mackós járással közelített a törékeny lány felé, aki gyorsan kitérve az ütés elől lehajolt, de arra már nem számított, hogy egy hatalmas térd fog a gyomrában landolni. Félix rákontrázva, még utoljára belekapaszkodott az összegörnyedt Jeni ruhájába, és annál fogva felemelte, akár egy játék babát, majd a földhöz vágta.

Alec teste megremegett mellettem. Hírtelen kaptam rá a tekintetem, de aztán egy pillanat alatt áradt szét bennem a düh, mert nem láttam mást az arcán mint egy hatalmas vigyort. Magába fojtotta a nevetését, és ez nekem egy cseppet sem tetszett...

Ijedten szaladtam oda Jeni-hez, hogy segítsek neki. Letérdeltem mellé, és megpróbáltam felemelni a két kezénél fogva, de sajnos az én satnya testem nem bírt a beton nehéz karokkal...

- De édes... - szólt egy mackós hang mögülem - A pici Jeni-nek egy ember próbál segíteni.

Jeni egy pillanat alatt kapta fel a fejét, majd ült fel törökülésbe.

- Nekem nem kell segítség - szólt dacosan, és ha jól hallottam, és biztos, hogy jól hallottam, akkor egy csipetnyi durcisággal.

- Ne már hugi, csak így hagyod magad legyőzni, és még csak vissza sem vágsz? - kérdezte Alec mosollyal az arcán.

- De, ÉN visszavágnék, de ez az EMBER - és az ember szót, szinte bele üvöltötte az arcomba. - itt van, és a Mester azt mondta, hogy vigyázzunk rá... - végül elhúzta a száját, és még el is fordult.

Ebből a szögből inkább nézett ki úgy mint egy durcás kisgyerek, mint egy gyilkos vámpír.

- Sajnálom, én nem akartam gondot okozni, csak azt hittem, hogy megsérültél... - mondtam halkan, mert tudtam, hogy így is halja, majd lehajtottam a fejem.

Jeni hatalmas lendülettel kelt fel mellőlem, úgy hogy a mozdulat közben majd fellökött.

- Nekem akkor sem kell egy ember segítsége... - köpte a szavakat, majd elviharzott Felix-szel az oldalán.

- Ne is törődj vele, ő már csak ilyen - mosolygott rám Alec, ahogy leguggolt mellém.

- Én nem akartam neki bajt csinálni, csak aggódtam érte - sziszegtem szomorúan.

- Jeni meg van hatva, hogy meg akartad menteni az életét, csak nem mutatja ki... Tudod ő csak öli az embereket, nem tartja őket értelmesnek, és végképp, "befogadóknak", ha érted mit akarok mondani - mutatott macskakörmöket az ujjaival.

Bólintottam. Már hogy ne érteném, ez egy vámpír berögződés. Egyik sem képes arra, hogy elfogadja - a világon vannak olyan emberek akik elfogadják a vámpírok létezését. És ezzel úgy általában nem is lenne gond, de az, hogy erre még az életünk kockáztatása után sem fogják fel, az már tragédia.

Én igenis elfogadtam, és bele is törődtem, és számomra tényleg már csak ez létezett. Nem volt másra szükségem, és mindenemet átadtam volna neki...

Gondolatmenetemet egy hideg érintés zavarta meg. Lassan simította végig a homlokomat.

- Jól vagy Bella? - kérdezte kétségbeesve.

-Őőőőő... Persze, jól...

- Akkor miért nem kelsz fel? - nézett rám kérdőn.

- Mert nem tudok felkeli - Mondtam panaszosan.

Elgémberedett lábaim nem engedelmeskedtek.

Alec lassan, és  - láttam rajta, - jót mulatva jött mögém, majd egy hatalmas rántással állított a lábamra. De a mozdulatba beleszédültem, ezért ahogy azt kell beleszédültem a karjaiba. Sokáig csak a nagy feketeséget láttam, és csak a fejemet szorító fájdalmat éreztem.

- Jobb lenne ha leülnél - mondta, majd a karjaiba rántott, és úgy vitt be a szobába.

Lassan és óvatosan tett le az ágyra, akár egy porcelán babát.

- Biztos leesett a vércukrod - mondta elnézve mellettem. - Várj, van itt neked valamim. - és belenyúlt a köpenye belső zsebébe. Elég nagy zseb lehetett, mert egy nagy dobozt húzott elő belőle.

Felém nyújtotta, én pedig készségesen elfogattam.

„Olyan mozdulat volt ez, mintha már előre begyakorolta volna.” – a gondolaton elmosolyodtam.

Egy kétmaroknyi fekete doboz volt. Amikor levettem a fedelét, hírtelen csak a piros papírt láttam meg, majd amikor felemeltem azt is, megláttam az apró bonbonokat.

- Ördög pirula - mondta szemlesütve.

Kivettem egy darabot és beleharaptam.

- Áááá Trüffel... - csillant fel a szemem izgatottan.

Imádtam a trüffelt, bár nem sűrűn ettem, de azért a kedvenc édességeim közé tartozott.

- Igen, remélem ízlik. Az árus azt mondta, hogy a kávésat nagyon sokan szeretik, bár abban nem voltam biztos, hogy te is kedveled... - és megint egy zavart mosoly.

Eszembe jutott, hogy mit mondott még a délután.

"Valamiért azt érzem, hogy meg kell, hogy védjelek."

Még mindig nem tudtam hová tenni, úgyhogy most itt az ideje, hogy tiszta vizet öntsek a pohárba. Most nem zavar meg minket senki, úgyhogy nincs kibúvó. Minnél hamarabb tiszta vizet akartam önteni a pohárba, csak, hogy ne legyenek téves feltételezések, és félreértett „jelek”.

- Alec, hogy értetted azt, hogy meg kell, hogy védj?

- Én csak...  

Írjatok kérlek komit komit!

Üdv: Kemra