7. fejezet

7.  fejezet

Amikor hazaértek Bella csak zokogott, és azt hajtogatta, hogy ő nem csinált semmit.

Carline nem szólt semmit, Esme pedig zokogott. Rosalie és Emm csalódtak. Igaz, hogy nem ugyanazért, de az ő érzéseik megegyeztek. Ros azért csalódott, mert azt hitte, hogy Bella szereti bátyánkat, de mégis az ellenkezője derült ki. Emm, hát ő csalódott, mert elveszítette a húgát, és egy esélyt, hogy újra egész legyen a család. Jezz, hát. Szerelmem végig el volt merülve a gondolataiba. Nem szólt végig semmit, és nem is tett. Éreztem, hogy végig egy láthatatlan nyugalom fátyollal próbálta irányítani az érzelmeket, de néha még neki sem ment.

Egyszer kétszer Bella hangosan felzokogott, másszor meg Edward morgott fel fájdalmában. Én pedig magamba zuhantam.

Legjobb barátnőm elárult, és becsapott, és mindent elvett bátyámtól amit az élettől megkaphatott volna, egy boldog és gondtalan életet azzal akit szeret.

Edwardot kikérdeztük azért, hogy honnan tudta meg, hogy Bella megcsalta.

Még élt bennem a remény, hogy valami félreértés van, és csak valami más miadt nem látom a jövőjét.

- Terhes - mondta összetörve, miközben fáradtan rogyott le a kanapéra.

Bella csendesen zokogott az ajtó mellett lévő fal tövében.

- De... - dadogott Rosalie.

Láttam a szemében, hogy a gyűlölet és az irigység egyszerre lobban fel a szemében.

Összetörtem. Mindannyian tudtuk, hogy ez mit jelent. Egy vámpírnak nem lehet gyereke.

Hát persze. Annyira tudtam. Jacobé a gyerek, ezért nem látom Bella jövőjét...

Edward szeme dühösen villant rám.

Haragja tombolt, de csak benne, kifelé nem mutatott semmit, csak a szemével ölt.

A kisbaba és maga a tudat, hogy Bella állapotos, csak arra volt jó, hogy a házra újra a gyász és a jövő nélküli lét telepedett.

Bella nem ment fel a szobába többet. Két teljes napon keresztül a nappali kanapéján aludt. Először csak zokogott megállás nélkül, nem akart sem enni, sem aludni. Nem volt vigasza. Rosalie gúnyosan csak annyit mondott, hogy "nem bír a saját hazugsága súlyával."

Fájt bevallanom, de tudat alatt én is így véltem.

hosszú napokig így ment, amíg egyszer csak minden előzmény nélkül elhallgatott. Egy kicsit mindannyian megnyugodtunk, de azért kíváncsiak is lettünk, hogy mi történt.

Mindannyian, csendben és halkan megjelentünk a nappalira vezető lépcsőn. Hallgatózni kezdtünk, de nem hallottunk semmit. Edward érdektelenül lökött minket félre az útból, majd lassan lefelé sétált a földszintre.

- Na, mi van? Rájöttél, hogy nem érdemes tovább hazudni?

- Arra jöttem rá, hogy nem szeretsz igazán ahhoz, hogy el hidd, hogy nem hazudok - nagy levegőt vett, és nyugodtan folytatta. - Inkább megvádolsz, mint hogy utánajárj az igazságnak. Nem akarok neked és a családodnak gondot okozni, de egyet megmondhatok, ha nem fogadod el, hogy ez a kisgyermek a tiéd, akkor még nagyon meg... fogod... bánni... - az utolsó három szót lassan és kimérten mondta.

Egy félelmetes pillanatig még el is hittem, hogy igazat mond. És titkon féltem, hogy tényleg így lesz. Vagyis hogy inkább abban reménykedtem, hogy tévedünk, de akkor mindennek vége. Bella túllépett a holtponton, már vigasztalhatatlan és mi már nem tartozunk a családja körébe.

De másrészt, ha mégis csak hazudik, akkor nem is akarom többet látni, és tudni sem akarok róla.

Még jó pár napig ott élt a nappaliban, úgy hogy csak a földszinti fürdőt és a konyhát használta, mi pedig le sem mentünk az emeletről.

Minden annyira lehetetlennek tűnt. Bella állandóan csak a hasát simogatta, és beszélt hozzá. Föl alá járkált a házban, és furcsán monotonon tette a mindennapi dolgait. Evett, aludt, a hasával beszélgetett, de mindig mindent ugyan abban az időben, és mindig ugyan úgy. Mintha csak egy filmet néztem volna, újra és újra.

Pár nappal később Carlisle bejelentette, hogy muszáj elköltöznünk. Egyre többen kérdezősködnek a változatlan külsejük miatt. Bella érdektelen volt, mintha ott sem lett volna. Olyan volt akár egy szellem.

- Bella te maradhatsz a házban, ameddig csak akarsz. Mi pedig elmegyünk, amilyen gyorsan csak lehet - óvatosan Edwardra sandított, majd rám. Edward nem vette fel nevelő apánk neki szánt mondatát, mert Bellára meredt.

- Rendben - hangzott fel a család egyöntetű válasza.

Legidősebb testvérem egyetlen szó nélkül suhant a szobájába, majd tűnt el. A család többi tagja is szétszéledt pakolni, de én még tovább bámultam, a szellemként tetsző, egyre sápadtabb és gyengébb Bellát, ahogy a kanapén ült és meredten maga elé bámult...

Köszönöm, hogy ilyen sokat vártatok, és hogy kitartóak voltatok :)

Remélem tetszett a fejezet és megérdemel legalább két szót és egy szavazást :)

 Üdv : Kemra