9. fejezet

      9. fejezet

A szája puha volt és édes, és kívánatos. Minden porcikám kívánni kezdte. Remegés futott végig a gerincemen. Éreztem ahogy minden porcikámat végigjárja a forróság és elöntött a vágy. Szorosan öleltem magamhoz, amennyire csak gyenge és haszontalan testem engedte. Egészen addig minden jó volt, amíg éreztem a karjaim között, de amikor hírtelen eltűnt, a köd is elszállt a szemem elől.

Csak annyit hallottam, hogy valami hangos csörömpöléssel csapódik valami a velem szemben lévő falak.

Szememet dörgölve próbáltam összpontosítani arra, hogy mi is történet valójában.

- Alec?

Kérdeztem értetlenül, hiszen a fal mellett ült térdeit felhúzva, és arra ráhajtva fejét. Mellette, pedig a fésülködő asztalról leverte a tálcát, amin még a félig megevett vacsorám volt.

- Mi történt? - Kérdeztem értetlenül.

Soha az életben nem voltam még ennyire összezavarodva, hiszen még csak azt sem tudom, hogy miért tettem...

- Kérlek, mond ki, hogy mire gondolsz... - mondta olyan halkan, mintha csak sóhajtott volna.

- Csak az járt a fejemben, hogy nem tudom, hogy mi ütött belém. Én nem vagyok ilyen. És ami azt illet, én kedvellek téged, de olyat nem érzek irántad. És, hogy annak ellenére, hogy Edward hogy elbánt velem, én még mindig szeretem, és nem tudom, hogy valaha is el tudnám őt felejteni... - mondtam őszintén. Elgondolkodtatott, hogy még tényleg érzek iránta valamit, de végül is azt szokták mondani, hogy mindent ki kell mondani hangosan, mert az ember hajlamos rá magának is hazudni, de most legalább kimondtam, hogy valójában mit is érzek, és már nem is bánom.

- Értem... - mondta egyszerűen, de az arcát még mindig nem láttam.

- Hogyan kerültél a földre Alec? - kérdeztem őszintén.

- Csak... csak... csak nem akartam, hogy elfajuljanak az indulatok - mondta mély, reszelős hangon.

- Ezt meg, hogy érted?

- Kérlek, mond el, hogy mit éreztél, amikor megcsókoltál.

- Én igazából... - dadogtam, majd bele is pirultam a kérésébe.

Most erre mit mondjak? De most komolyan. Hogy lehet ilyet kérni? Ez nem normális.

Gondolataimat egy apró mosollyal próbáltam leplezni, de még így is elég kínosnak éreztem.

- Azt érezted, hogy azon múlik az életed, hogy megcsókolsz. És azt, hogy minden csak körülöttem forog. És közben elöntött a forróság, és vágytál rá, hogy a tiéd legyek?

- Őőőő... Ne légy ennyire elszállva magadtól, én csak... én... vagyis.... - Na jó, fogalmam sincs, hogyan jöhettem volna ki ebből a beszélgetésből, de attól még hogy igaza volt, még nem kellett volna ennyire felvágnia. Szerintem még a hülye is kiszúrta, hogy milyen érzések kavarognak bennem, és az amit művelt kicsit sem volt fer velem szemben.

De újra nem tudtam végiggondolni a dolgokat, mert már fel is pattant a földről, és el is tűnt. A szoba ajtaja hatalmas csapódással dörrent utána, engem pedig elöntött a düh.

- Legalább lenne benned annyi férfi, hogy nem hagysz itt faképnél... te... te... TAPLÓ - üvöltöttem utána az utolsó szót.

Tudom, hogy nem valami eredeti, és nem is valami sértő, annak ellenére, hogy jól meg akartam bántani, de anyaságom egyre közelibb időpontja szinte leblokkolta a magzatra káros dolgokat az agyamban.

Mintha, csak azt akarná, hogy legyek kiegyensúlyozott, és józan életű. Ne szitkozódjak, és ne utáljak sokáig senkit. Talán pont miatta vagyok képtelen utálni annyira Edwardot.

Lábamat lelógattam az ágyból, hogy kinyújtóztassam elzsibbadt tagjaimat, majd belebújtam kényelmes mamusz szerű vörös papucsomba. Kezeimmel magam mögött támaszkodva próbáltam két lábra tornázni magamat, de sajnos a kezeim túl gyengék voltak, ezért rövid úton visszahuppantam a puha ágyba. Egyszerűen utáltam itt ülni és semmit sem tenni. Ráadásul idegesített az is ahogy Alec távozott. Minden annyira zavaros lett, és ahogy ezen tornáztattam az agyam arra jutottam, hogy meg kell próbálnom újra elindulni megkeresni azt a dilist.

Újra nekimerészkedtem, hogy felkeljek, de sajnos ebben egy igazán erőteljes és parancsoló hang akadályozott meg.

- Mit csinálsz itt Bella kedvesem? - lépett be a szobába nagy meglepetésemre Aró.

Amióta itt vagyok, csak háromszor találkoztam vele, de akkor is csak a folyosón futottunk össze, vagy megállt az ajtóm előtt és ott beszélgetett Sulpiciával.

Mindig a frászt hozta rám a hangja. Olyan, mint valami menydörgés. Már nincs bennem kétely, hogy az alattvalói miért fogadnak annyira szót neki.

- Én csak... Meg szeretném keresni Alecet. Épp most ment ki és...

- Semmi szükség nincs rá leányom - mondta gyengéden, és atyai féltéssel. Kicsit még Charliere is emlékezetett… Furcsa volt.

- Hogy érted azt, hogy semmi szükség rá?

- Úgy ahogy mondtam. Alecet elküldtem egy küldetésre, úgyhogy most nincs itt. Pont ezért felesleges őt keresned.

- De ilyen hírtelen? - kérdeztem elszontyolodva, hiszen így nem tudok vele beszélni.

- Nem járja, hogy a vendégünk kétségbe vonja a döntéseimet. - mondta sértődöttséget színlelve.

- Sajnálom, én nem akartam tiszteletlen lenni, csak...

- Tudom. Csak... - mondta diplomatikusan, majd lezártnak tekintette a témát.

Még sokáig ültünk az ágyon szó nélkül, majd bocsánatot kért, mert fontos diplomáciai feladatok miatt távoznia kellett. Persze én tudtam, hogy ez az miatt van, mert a túl sok idő mellette megéhesíti. De pont ezért nem értettem, hogy Alec hogyan bírta ki annyi ideig. Na mindegy, még egy kérdés, amit felírok a megválaszolandók, listájára.

Másnap reggel arra ébredtem, hogy Heidi és Sulpícia az ágyam mellett toporog és arra vár, hogy felébredjek.

- Segíthetek nektek valamiben? - kérdeztem meg kómásan, az álmosságtól.

- Csak abban, hogy gyorsan felébredsz, mert el akarunk vinni valahová.

- Igen, meg szeretnénk mutatni neked valamit - mosolygott rám angyalian Sulpícia.

Ijedve szívtam a fogamat amikor megláttam, hogy mi van a kezükben.

Sulpície egy piros hosszó szonyát tartott a kezében, aminek az oldalán egy izléses masni volt lazán kötve, és V alakú volt a dekoltázsa. A maga nemében izléses volt, és visszafogott, pont egy kismamához ill.

Heidi, pedig nem mást szorongatott mint, egy vérvörös magas sarkút.

- De lányok. Még papucsban is csak alig bírok járni, annyira gyenge vagyok. Honnan gondoltátok, hogy a ebben a cipőben lábra tudok állni?

- Hát van benne valami... - Húzta el a száját Heidi, miközben félve nézett vissza Sulpiciára.

- Jó, jó, erre nem gondoltam, de a ruhát akkor is fel tudod venni.

- Na jó, azt talán, de mégis miben sántikáltok?

- Azt ugyan ki nem szeded belőlünk.

A lányok abban a pillanatban ki is kaptak az ágyból, és egyenesen a fürdő felé rángattak. Még jó, hogy semmit nem kellett tennem, mert ők megtették helyettem. A mai reggelen sokkal gyengébbnek éreztem magam mint ezelőtt bármikor, és most tényleg úgy néztem ki, mint egy csontváz, hatalmas hassal. De most tényleg. Iszonyú brutál volt ahogy kinéztem.

Amikor kész lettek nem engedték, hogy megnézzem magam a tükörben, pedig kivételesen tényleg kíváncsi lettem volna.

- És most hogyan visszük ki? - kérdezte Heidi.

- Bella drágám? Képes vagy járni?

Megráztam a fejem. - Ki van zárva.

- Akkor keresek valami megoldást - mondta, majd ki is szaladt a szobából, csak egy csíkot láttam belőle.

- Mindig ezt csinálja, nyugi - mondta barátnőm, mert ugyanis ebben a pár napban igenis a barátaim lettek, mindannyian, és visszavonhatatlanul.

- Már itt is vagyok - jött be pár perccel később a szobába, maga előtt tolva egy kerekes széket.

Elmosolyodtam. - Az első jó ötlet ezen a napon.

- Most miért? - durcáskodott.

Nevetve toltak ki a palotából.

Mind nevettünk, mert odakint szikrázóan sütött a nap, és ők mind ragyogtak. Egy pillanatra elém villant, ahogy Edward elém lép a rétünkön, de gyorsan elhessegettem az emléket.

A lányok kitoltak a palota melletti udvarra, ami gyönyörű volt, egyszerűen elvarázsolt, de amikor keresztül toltak rajta, és aztán kifelé, kicsit furcsán néztem rájuk.

- Ne nézz így. Ahová megyünk, az ennél százszor, sőt, ezerszer szebb lesz. - mosolyogtak rám angyalian.

Megálltunk egy hatalmas faajtó előtt, majd Sulpicia elővett a zsebéből egy hatalmas kulcsot, majd kinyitott az ajtót.

Az ajtó mögött egy lélegzetelállító kert fogadott minket. Minden tele volt csodás, mutatós fákkal. Volt ott kis tükör tiszta patak is, és gyönyörű virágok. Az egész annyira lélegzetelállító volt. Könnyek gyűltek a szemembe a látványtól.

- Ugyan kicsikém, nem kell sírni. Nincs semmi gond. - guggolt le mellém Sulpicia.

Kicsit olyan érzésem lett mintha Anyut helyettesítette volna, és persze Esmet.

- Ezt csak a terhesség okozza... A hormonok... - mondtam a szememet törölgetve.

Annyi kérdés, és annyi érzelem, de itt mégis minden mintha könnyebb lenne.

A lányokkal még sokáig beszélgettünk. Én a kocsiban ülve, míg ők elfödtem feküdtek a friss fűben.

- Ez a hej már lassan több mint ezer éve létezik. Akkor ültettem az első magokat amikor beköltöztünk Aroval a palotába - mondta Sulpici visszaemlékezve a múltra. - Látjátok ott azt a nagy tölgyet? Na ott kérte meg a kezemet először, pont úgy ahogyan minden ötvenedik évben, mindig ugyan azon a napon. Soha nem felejti el. Mindig kihív ide, letérdel, és megkér, hogy legyek újra a felesége. Annyira megható.

Esküszöm, hogyha a vámpírok tudnának sírni, akkor Sulpicia már régen zokogna, de mivel nem tudott így én sírtam helyette.

Amikor letöröltem a könnyeimet csak két megfagyott vámpírt láttam. Egyenesen a hátam mögé néztek. Valaki állt ott, aki előttem még rejtély volt...

 Bella ruhája:

Bella cipője:

A kert:

 Ui.: Remélem tetszett a fejezet, és hogy megérdemel pár komit.

Uui.: Remélem büszke vagy rám "blogzaklatóm", hogy betartottam a szavam /mosolyog, mint a tejbe tök/

Üdv: Kemra