5. fejezet
A kastélyba visszaérve a már nem dobogó szívem, összeszorult. Sulpicia, előttem ment. Láttam rajta, hogy a testtartása merev. Kinyitotta előttem az ajtót, majd emberi tempóval mentünk fel az emeletre a szobámba.
Az ajtó előtt megálltunk, majd rám nézett.
- Kérlek Bella, odabent ne vegyél levegőt – mondta kérlelő szemekkel.
Amikor beléptem, egy nagy levegő kíséretével visszatartottam a
lélegzetemet. Tudtam, hogy odabent nem vehetek levegőt, mert veszélybe
sodorhatom a gyermekem életét.
Sulpicia ellépett mellőlem, majd Dimitri és Felix vették át a helyét.
Két oldalról közrefogtak. Éreztem rajtuk, hogy támadásra készen várják, hogy
mikor szabadulok el. Nem akarták, hogy megtámadjam a gyermekemet, és ezért
hálás voltam nekik.
Jeni szemben állt velem, Sulpi, pedig lassan mellé lépett, és
átkarolta a vállát. A kis törékeny lányka kezében egy aprócska kis lény feküdt,
egy hatalmas pokrócba belecsavarva.
Annyira elvarázsolt a kis szívének pulzáló ritmusa. Mindent odaadtam
volna, hogy egy percre legalább a kezemben tarthassam. Léptem egyet előre, de
Jeni félelemtől csillogó szeme megriasztott.
Tőlem fél? – kérdeztem magamtól, de a választ gyorsan megkaptam, mert
a következő pillanatban két erős kar csavarta hátra az enyémet.
Zavarodottan néztem fel Dimitrire, aki állatias tekintettel szorított
le. Nem is igazán értettem, hogy miért támadt rám.
- Bella, nyugodj meg… - mondta lassan és kimérten Sulpi.
- De én csak meg szeretném nézni a kisbabámat – leheltem nyugodtan.
- Engedd el – Parancsolt rá Dimitrire.
A hatalmas férfi, komótosan engedte el a kezemet, majd állt vissza a
helyére.
Lassan és megfontoltan indultam meg előre. Kezemet kinyújtottam a kis
emberke felé, és türelmesen vártam, hogy Jeni átadja, de még csak a
hajlandóságot sem érezte rá. Dacosan néztem fel rá, de ő dühösen elfordította a
fejét.
- Add csak oda kislányom. A baba az övé… - lehelte Jeni fülébe.
Ha ember lennék biztosan nem hallottam volna, de az új vámpírhallásomnak
köszönhetően, minden kis neszt meghallottam.
A kis vámpírlány dacosan, de átnyújtotta a kis pokróccsomagot, majd
ellépet mellőlem, és elindult az ajtó felé.
- Ne csinálj meggondolatlanságot… - szólt utána Sulpi.
Miután a kis közjáték lezajlott, újra síri csönd lett, a pici kis
emberke pedig mozgolódni kezdett a kezemben.
Széthúztam a pokróc csücskét és előbukkant a csodálatos szépséges
arcocskája.
Egy csodálatos smaragdzöld szemei rögtön megbabonáztak. Úgy képzeltem,
hogy Edwardnak, emberkorában ilyen lehettek. Annyira csodásak, és bennük volt
az egész világ. Úgy éreztem, hogy az egész világegyetem tudása ott rejtőzik
benne.
Apró kezecskéjét lassan emelte fel, és megérintette az arcomat.
A tudatomban egy aprócska fénypont kezdett kibontakozni, majd egy
kerek egész képpé alakult.
Magamat láttam, amint félmeztelenül feküdtem a szülőasztalon, csurog
véresen. Engem mutatott, ahogy ájultan fekszem, majd Alec kezéből, Sulpicia
kivesz, és gyorsan egy hófehér szobába visz…
A pici kéz elengedett, majd újra a csodaszép szemecskékbe néztem.
- Ez a pici képessége… Amikor megérint, akkor a gondolatait megtudja
mutatni. Így komunikál velünk – mondta Sulpicia.
Elmosolyodtam.
- Az erőd, édesapád ellentéte – suttogtam halkan. – Tudod ő,
gondolatolvasó.
Apró kis kezeit újra az arcomhoz érintette. A kép teljesen más volt
mint az előző. Egy karosszékben Jeni ült, karjában gyermekemmel, és egy
cumisüvegből, vért adott neki enni. Hírtelen öntött el az éhísség a vér láttán.
A torkom kaparni kezdett, és már nem is érzékeltem a körülöttem lévő dolgokat.
Amikor feleszméltem a karomat újra Dimitri tartotta bilincsként, a mellkasomnak
Felix feszült, a babát pedig Sulpicia tartotta, legalább három lépés
távolságra.
- Mi történt? – kérdeztem nagyokat pislogva.
- Elöntött a szomjúság. A pici éhes, és megmutatta neked gondolom,
ahogyan etettük, te pedig ettől elborultál… - mondta dörmögős hangon mögülem Dimitri.
- De már nincs semmi bajom – leheltem halkan.
- Várható volt hogy elöbb vagy utóbb kitör, csak az a kérdés, hogy
miért tartott eddig… - szűrte a fogai között Felix.
- Hát nem egyértelmű… - Nézett a fiukra Sulpi. – Anyai ösztön –
csicseregte édes kacaj kíséretével. – Nem szeretné bántani az egyetlen leányát.
A szívem megdobbant, ahogy kimondta, hogy a lányom.
- És mi a neve? – kérdeztem kirobbanó kíváncsisággal.
- Még semmi. Elmagyaráztuk neki, hogy nevet mi nem adhatunk, de ha te
jobban leszel akkor majd kap egy csodaszép nevet – mosolygott rám angyalian.
- Visszakérhetem? – kérdeztem, egyre izgatottabban.
- Sajnálom Bella, de a kicsi éhes, és te még nem vagy elég erős, hogy
megetesd. Menny el zuhanyozni, és öltözz át, addig Jeni megeteti, és utána
minden percet vele tölthetsz...
Tudtam, hogy igaza van, de azért fájt, hogy újra el kell válnom tőle.
Sulpi kiment a szobából és én elmentem zuhanyozni. Annyira furcsa volt,
hogy már nem volt hatalmas kerek hasam, hogy önkéntelenül végig simítottam a
feszes, izmos hasfalamon.
Furcsa volt az új testem, és a hatalmas erőm. Annyira idegennek
éreztem, de közben azt is, hogy egyre jobban teszem magamévá. Olyan volt,
mintha egyre jobban felvenné a tudatom a testemet, mint egy ruhát…
Elég skizofrén gondolatok ezek, de én mégis ezt éreztem.
A vámpírlét annyira az én életem volt, hogy egyáltalán nem bántam meg
a dolgot. Csak az zavart, hogy nem Edward volt aki átváltoztatott, még így is,
hogy nincs velünk, akkor is szerettem volna, hogy a vámpírmérgén keresztül, egy
kicsit a részesem lenne.
Tudom, hogy mások nem így gondolnák, de én még mindig, tiszta
szívemmel szeretem Edwardot. Tisztelem és becsülöm, és tudom, hogy nála
jószívübb ember, vagyis vámpír nem él ezen a világon, - talán Carline – de a hülye feje mindig
megzavarja a józan gondolkodását.
Mindig szeretni fogom, de azt tudom, hogy soha nem fogok megbocsájtani
neki azért, hogy a Volturihoz kellett menekülnöm, hogy a gyermekünket
megszüljem.
Ez a forró zuhany annyira kitisztította a fejemet, hogy most már a szó
szoros értelmében, tisztán látok.
Így, teljes elhatározásomban léptem ki a zuhanyfülkéből, majd mentem a
szobámba, hogy ruhát válasszak.
