3. Jelenségek
Valóban, nem kínzott a szomjúság,
de úgy döntöttem ma éjjel ismét vadászni megyek. Ez csak egy keveset számít, és
tudtam, hogy nem alkalmas a lány bűvös ereje elleni védekezésre. Carlisle velem
tartott, azóta nem voltunk még kettesben, hogy visszatértem Denaliból. Ahogy
végigsuhantunk a fekete erdőn, hallottam amint búcsút int gyorsan a múlt hét
eseményeinek.
A
memóriájában láttam a vad és kétségbeesett arcom torz vonásait. Éreztem a
meglepetését, majd hirtelen fellángoló aggodalmát.
„Edward”
„El kell mennem, Carlisle. Nekem
most el kell mennem…”
„Mi történt?”
„Semmi. Még. De ha nem maradok,
fog.”
A karomért nyúlt. Éreztem milyen
mélyen megbántottam, mikor meghátráltam a keze elől.
„Nem értem.”
„Volt már valaha…érezted már
valaha, hogy…?”
Láttam rajta keresztül, ahogy veszek egy mély lélegzetet,
láttam a vad fényt, ami átjutott a szememen, és láttam, hogy az övéből mély
aggodalom árad felém.
„Volt már veled olyan, hogy egy
személy sokkal jobban csalogatott az illatával, mint a többi? De sokkal-sokkal
jobban?”
„Oh.”
Mikor láttam, hogy megértette, az
arcomra mély redők ültek ki a szégyenérzettől. Megérintett, és figyelmen kívül
hagyva újbóli visszahőkölésemet, a kezét a vállamra tette.
„Ez a kísértés tesz később
ellenállóbbá, fiam. Itt van, vidd az én autómat. Sokkal gyorsabb.”
Azon töprengett, hogy vajon
helyesen cselekedett-e azzal, hogy elküldött. Azon töprengett, hogy nem
bántott-e meg a bizalom hiányával.
„Nem” mondtam, és eliramodtam.
„Ezaz amire szükségem van. Ha azt mondanád, hogy maradjak, lehet, hogy
könnyebben összeroppannék.”
„Sajnálom, hogy szenvedsz,
Edward. De mindent meg kell tenned, hogy a Swan lány életben maradjon. Még
akkor is, ha ez azt jelenti, hogy újra el kell hagynod minket.”
„Tudom, tudom.”
„Miért tértél vissza? Tudod, milyen
boldog vagyok, amiért ismét itt vagy, de ha ez túl nehéz neked…”
„Gyűlölöm gyávának érezni magam.”
ismertem be.
Lassítottunk – már alig kocogtunk
miközben átvágtunk a sötétségen.
„Még mindig jobb, mint veszélynek
kitenni a lányt. Egy-két év múlva úgyis tovább áll innen.”
„Igazad van, tudom jól.” De a
szavai ellentétes reakciót váltottak ki belőlem, aggódtam, és méginkább maradni
akartam. A lány egy vagy két év múlva elmegy…
Carlisle
lefékezett, és én is megálltam; az arcomat fürkészte,
„De te mégsem fogsz elmenni,
igaz?”
Lehorgasztottam a fejem.
„Büszkeségből, Edward? Nincs
ebben semmi szégyen…”
„Nem, nem a büszkeség tart itt
engem. Most nem.”
Hová is mehetnék most? Röviden felnevettem.
„Nem bizony. Ha rá tudnám venni
magam, önként távoznék, de attól még nem állnék le.”
„Természetesen veled tartanánk,
ha ez az, amire szükséged van. Csak kérned kell. Te is zokszó nélkül váltottál,
ha a többiek rászorultak, egy rossz szavuk se lesz.”
Felhúztam az egyik szemöldököm.
Erre felnevetett.
„Jó igen, Rosalie-nak talán, de ő
is tartozik neked. Egyébként is, jobb, ha most távozunk anélkül, hogy kárt
okozzunk bárkiben is, mintha később, miután kiontottuk bárki életét.” A mondat
végére egy csipetnyi humor sem maradt a hangjában. Meghátráltam a szavaitól.
„Igen” hagytam jóvá, de a hangom
hörgésre emlékeztetett inkább, mint emberi hangra.
„De mégsem mész el, igaz?”
„El kéne.” sóhajtottam.
„Mi tart itt Edward? Képtelen
vagyok megérteni…”
„Nem tudom megmagyarázni”
Még magamnak sem tudtam, annyira
nem volt semmi értelme. Hosszú pillanatokig tanulmányozta az arcom.
„Nem hiszem. De tiszteletben
tartom a magánéletedet, ha ezt szeretnéd.”
„Köszönöm. Igazán nagylelkű vagy,
főleg, hogy tudod, én ugyanerre képtelen lennék.”
Kivéve persze egy embert. Én
persze mit tudnék tenni ez ellen? Hát
igen, mindannyiunknak megvannak a magunk kis adottságai.
Újra felnevetett. Ekkor elkapta
egy kis csapat szarvas illatát. Nehezemre esett lelkesedni, hiszen még a
legjobb körülmények közt is jóval kevésbé volt ínycsiklandó az aromájuk a
lányénál. Az elmémen átáramlott az ő vérének illata, és összerándult tőle a
gyomrom. Felsóhajtottam.
„Gyerünk!” értettem egyet, pedig
tudtam, hogy bármennyi vért is iszom, egy cseppet sem fog enyhíteni a torkom
szárazságán.
Mindketten lekuporodtunk és
vadászva settenkedtünk a csorda nyomában, hagytuk, hogy (a nem túl
rokonszenves) illat húzzon maga után minket.
Még
hidegebb lett, mire hazaértünk. Az olvadt jó újra lefagyott, vékony réteget
vonva minden egyes tűlevélre, minden egyes páfrányra, a fűszálak éles pengeként
meredeztek az ég felé. Amíg Carlisle elment átöltözni a kórház hajnali
műszakjába, én a folyónál maradtam az első napsugarakra várva.
Kicsit
jobban éreztem magam a rengeteg vértől, amit éppen békésen emésztgettem, de
tudtam, hogy a tényleges szomj nem tűnt el, és újra fel fog lángolni, amint a
lány mellé ülök. Hűvösen és mozdulatlanul ültem akár egy szikla, és néztem a
sötét vízen rohanó jégtáblákat, amint azok eltűnnek a szemem elől.
Carlisle
rendben van. Nekem viszont el kéne hagynom Forksot. Biztos kitalálnának valami
hatásos sztorit, hogy távollétemet megmagyarázzák. Bentlakásos iskola
Európában. Távoli rokonok látogatása. Tizenéves kori szökés otthonról. A
történet nem lényeges, senki sem érdeklődne túl élénken.
Csak 1-2 év
lenne, amíg a lány eltűnik. Folytathatná az életét – mert megmaradna, amit
folytathat. Valahová főiskolára menne, megöregedne, karriert csinálna, talán
össze is házasodna valakivel. El tudtam képzelni magam előtt fehér ruhában,
amint belép a kis templomba, a karja az apjáéba fonva.
Aggasztó
volt, milyen kínt okozott ez nekem. Vajon ez a féltékenység, és vajon azt a
jövőt irigylem tőle, ami nekem sosem lehet? Ennek semmi, de semmi értelme!
Minden körülöttem élő embernek megvolt ez a lehetősége – az élet – mégis csak
ritkán irigyeltem őket, akkor is csak egy-egy pillanatra. Rá kéne hagynom a
jövőjét. Abba kéne hagynom az élete kockáztatását. Ez a legjobb, amit tehetek
érte – és magamért. Carlisle mindig a helyes utat választotta. Hallgatnom kéne
rá.
A nap
rózsaszínesre festette a felhőket, és lágyan fénylett a tükörsima jégen.
Csak még
pár nap, döntöttem el. Látnom kell még egy kicsit. Meg tudom oldani. Talán
megemlíthetném neki a - függőben lévő – eltűnésemet, felépíthetném a
történetet. Nehéz volt erre készülnöm:
éreztem mennyire vonakodom, és már előre elkezdtem mentségeket keresni, hogyan
tudnám kitolni azt az 1-2 napot inkább háromra… négyre…
De nem, a
jó utat kell választanom. Tudtam, hogy adnom kell Carlisle tanácsára. És azt is
tudtam, hogy túl sok konfliktust okoznék, ha a szerintem helyes útra lépnék. Ez túl sok konfliktussal járna.
Honnan ez a sok vonakodás, vajon a kíváncsiságomból fakad, vagy csak a
kielégítetlen étvágyamból?
Bementem a házba,
hogy tiszta ruhát vegyek a sulihoz. Alice már várt rám, felülről a harmadik
lépcsőfokon üldögélt.
„Megint elmész!” mondta vádlón.
Sóhajtottam és bólintottam.
„De azt nem látom, ezúttal hová.”
„Mert még nem döntöttem el, hová
megyek.” Suttogtam. Maradni akarok. Megráztam a fejemet.
„Talán Jazz és én veled
tarthatunk!”
„Nem, a többieknek nagyobb
szüksége lesz rátok, ha én már nem leszek, hogy figyelhessek rájuk. Gondolj
Esmére is! Egy csapásra elszakítanád a fél családjától? Nagyon boldogtalanná
tennéd őt.”
„Tudom. Ez az, amiért maradnod
kell. Tudod, hogy nem ugyanaz, ha te nem vagy itt…”
„Tudom, de helyesen kell
cselekednem.”
„De hát annyi jó és rossz út van,
nem gondolod?” gondolta esdekelve. Ebben a pillanatban azonban félresöpörték a
kérdéseit a hirtelen rátörő furcsa látomások. Elméjében homályos, felvillanó
képek örvénylettek. Láttam magam furcsa árnyékokkal körülvéve, melyeket nem
tudtam azonosítani – homályos, pontatlan alakok. Azután a bőröm hirtelen
csillogni kezdett, ahogy a nap egy sugara ráesett. Ismertem ezt a helyet.
Velem volt
egy másik alak, de nem volt elég világos ahhoz, hogy felismerjem. A kép
megremegett, majd elveszett a jövő milliónyi apró válaszútja közt.
„Nem értettem túl sokat ebből”
mondtam neki mikor a látomás eltűnt a szeme elől.
„Én sem. A jövőd annyira
változékony, hogy nem tiszta a folytatás. Bár azt gondolom…” megállt, és a
szemei előtt lepörgette a legutóbbi látomásai hatalmas gyűjteményét. Hasonlóak
voltak, és homályosak.
„Úgy értem valami hamarosan meg
fog változni” mondta ki hangosan „Az életed úgy tűnik, keresztúthoz érkezett.”
Kíméletlenül kinevettem.
„Feltűnt neked is, hogy ez most
úgy hangzott, mint egy karneváli cigányasszony hamis jóslata?”
Apró nyelvét rám öltötte.
„Mit gondolsz, a mai nap még
rendben lesz?” kérdeztem hirtelen aggódó hangon.
„Nem láttam, hogy bárkit is
megölnél.” biztosított róla.
„Köszi Alice.”
„Menj átöltözni. Senkinek nem
mondom el, megengedem, hogy te mond el nekik, amikor már készen állsz rá.”
Felállt, és lerohant a lépcsőn, a
vállai kissé beestek. „Hiányozni fogsz…igazán” gondolta. Igen, ő is igazán
hiányozni fog nekem.
Csöndesen
mentünk a suliba vezető úton. Jasper elmondhatta volna a többieknek, Alice
mennyire feldúlt, de tisztában volt azzal, hogy Alice már elmondta volna, ha
azt akarta volna, hogy mások is tudjanak erről. Emmett és Rosalie teljesen
egymásba feledkeztek, a tekintetüket szorosan egymáséba fonták, mintha
legalábbis a világ 8. csodáját látnák – meglehetősen undorítónak tűnt kívülről
nézve.
Csendesen
szemléltük milyen reménytelenül szerelmesek egymásba. Vagy talán csak én voltam
túl keserű, amiért én voltam az egyetlen, aki ténylegesen egyedül volt.
Néhanapján különösen nehéz volt, amiért három ennyire tökéletes szerelmespárral
kellett lennem. Na, ez pont egy ilyen nap volt…Talán mind boldogabbak lennének,
ha a savanyú ábrázatom nélkül lóghatnának együtt – aztán meglágyultam kissé,
mostanra azért hozzá kellett volna szoknom ehhez.
Oké, az
első dolgom az lesz, mikor megérkezünk a suliba, hogy megkeresem a csajt. Csak
hogy felkészítsem magam…
Rendben.
Elég kínos
volt, hogy az én kis világom momentán teljesen kiürült, de ő – a lány volt most
az én létezésem lényege, minden körülötte forgott már számomra.
Könnyen
érthető volt, kiért: 80 év monotonitás után bármi a középpontba kerülhetett
volna, ami egy kis változást is hozott.
Még nem
érkezett meg a lány, de már hallottam a teherautója öreg motorjának távoli
bőgését. Az autóm oldalának dőltem és vártam. Alice megállt mellettem, a
többiek pedig elindultak az osztályukba, unottan nézték, ahogyan ott állok –
érthetetlen számomra, hogy hogyan tudja ennyire lekötni az érdeklődésemet egy
emberi lény, az illatától eltekintve.
A lány
ránézésre igen lassan vezetett, tekintetét mereven az útra szegezte, a kezeivel
görcsösen szorongatta a kormányt. Úgy látszott, tart valamitől. Ez adott nekem
pár másodpercet, hogy másra is figyeljek. Észrevettem, hogy ma minden ember
hasonló arcot vág. Jaaa, az utat jégpáncél fedte, és próbáltak óvatosabban
vezetni. Láttam, hogy szerinte is komoly kockázatot vállalt azzal, hogy autóba
ült.
Úgy tűnik
kezdtem megtalálni a helyes utat a karaktere kiismeréséhez. Hozzáadtam ezt is
az én kis listámhoz: komoly, felelősségteljes lány. Nem sokkal mellettem
parkolt le, de még nem vette észre, hogy itt állok és őt bámulom megigézve. Azon
merengtem mit fog tenni, ha észrevesz? Elpirul és elsétál?
Ez volt a
legvalószínűbb. De talán csak visszabámulna rám. Talán idejönne beszélgetni
velem.
Vettem egy
mély lélegzetet, megtöltve a tüdőmet, csupán elővigyázatosságból.
Óvatosan
kiszállt a teherautóból, és a földet vizsgálgatta, mielőtt teljesen rá mert
volna lépni teljes súllyal. Nem nézett fel, és ez frusztrált engem… Talán ha
odamennék hozzá beszélgetni…
Nem, az
rossz lenne.
Ahelyett,
hogy az iskola felé indult volna, egyenesen, a teherautóba kapaszkodva óvatosan
elbotorkált a tragacs hátuljáig… úgy tűnt nem igazán bízik a lábaiban. Ez
mosolygásra késztetett, és éreztem Alice kutató tekintetét az arcomon. Nem
figyeltem oda arra, hogy mit gondol – túlságosan vicces volt a lány ügyefogyott
próbálkozása, és ez kellőképpen lekötött.
Voltaképp
igencsak fenyegette az elesés veszélye, az út rendesen csúszott a lábai alatt.
De senki másnak nem volt baja a jéggel – talán ő egy olyan helyre parkolt, ahol
rosszabb a jég állapota – mármint rá nézve.
Hirtelen
megállt, és lefelé nézett, arcán furcsa kifejezéssel. Ez talán… meghatottság?
Mintha a gumiabroncs felkavarta volna… érzelmileg?
Ismét úgy
lángolt fel bennem a kíváncsiság, akár múltkor a szomj. Mintha nekem tudnom
kellett volna, mire gondol – mintha semmi más nem számítana. Oda kéne mennem
hozzá.
Úgy tűnt el
kellene neki a segítő kezem, amíg a biztonságos járdára ér. Természetesen nem
nyújthattam volna segítő kezet… mégis hogy nyújthattam volna? Haboztam, de
lemondtam az ötletről… Már a havat is úgy utálta, így alighanem a jéghideg
kezeimet sem üdvözölné kitörő örömmel. Tudtam, hogy fel kellett volna vennem a
kesztyűmet, annyira tudtam…
„NE!” zihált fennhangon Alice.
Azonnal letapogattam a
gondolatait, közben arra gondolta, biztos a rossz választásom következményeit
látja épp, amint valami megbocsáthatatlant teszek.
De ennek
semmi köze nem volt hozzám.
Tyler Crowley úgy döntött, hogy
lassítás nélkül veszi be a parkoló kanyarját, és felelőtlenül száguldott. És
választása következményeképp megcsúszik az összefüggő jégen…
A vízióra rá fél másodperccel
jött a valóság. Tyler furgonja megpördült a kanyarban, és én Alice fejében
kutattam az egész végét, hogy megtudjam elborzadt kiáltásának okát.
Nem, ebben
a vízióban nem szerepeltem, de mégis a lehető legtöbb köze hozzám volt, mert
Tyler furgonja - mely közben már a jeget törte – a lehető legrosszabb szögben
suhant tovább, egyenesen a számomra legtöbbet jelentő lány felé, hogy aztán
becsapódjon a lány törékeny testébe.
Már Alice
látomása nélkül is egyszerű lett volna kiszámítani a jármű röppályájának a végpontját,
a jármű teljesen kikerült Tyler irányítása alól. Miközben a lány a lehető
legrosszabb helyen állt, a furgonja hátuljánál, felkapta a fejét a csikorgó
gumik hangjára. Ezután egyenesen a borzalommal teli szemembe nézett, majd
szembe fordult a halállal.
Csak ŐT ne!
A szavak úgy zengtek a fejemben, mintha más kiáltotta volna az elmémbe.
Gyorsan
belenéztem Alice fejébe, és láttam, ahogy a látomás megváltozik, de nem volt
időm végignézni a végkifejletig. Keresztülvetettem magam a parkolón, bevágtam
magam a kocsi és a lefagyott lány közé. Olyan gyorsan haladtam, hogy minden
tárgy csupán egy csík volt a látóteremben. Nem látott engem – emberi szem
számára felfoghatatlan gyorsasággal repültem – továbbra is nyugodtan bámult
bele a fémkasztniba, ami egyenesen a tragacsába fogja passzírozni ha nem leszek
elég gyors.
A derekánál
fogva kaptam el, de sokkal gyorsabban mozogtam a szükségesnél, és nem tudtam
elég kíméletes lenni vele. Abban a századmásodpercben, mikor elrántottam a biztos
halál útjából, hogy aztán becsapódjak a jeges földbe, a lánnyal a karjaimban,
akkor ébredtem csak igazán élénken annak a tudatára, hogy milyen lágy és
törékeny teremtés is ő valójában. Odébb löktem az autót.
Mikor meghallottam,
ahogy a feje a jeges úton koppan, egészen meghűlt a vér az ereimben. De most nem volt egy teljes másodpercem sem,
hogy megvizsgáljam az állapotát. Hallottam, ahogy mögöttünk csikorog a furgon,
és ahogy az összeakadt kerekek visítanak a jégen, már csak arra volt időm, hogy
mint egy vastest körülöleljem a lányt, közém és a furgonja közé szorítva őt
ezzel. A furgon ismét irányt változtatott, és ismét felénk hajtott, mintha a
lány, akár egy mágnes, maga felé húzná.
Bizonyos
szavak, amiket sosem használtam hölgyek jelentétében, most kicsúsztak az
összeszorított fogaim közt.
Túl sokat
tettem. Azzal, hogy szinte átrepültem a fél parkolón, hogy elrántsam őt a
veszély elől, elárultam magam. Már teljesen tudatában voltam annak a hibának,
amit elkövettem. Bár a tudat nem állított le abban, hogy vállaljam a kockázatott
– viszont ez már nem csak rólam, hanem a családomról szól, és ez aggasztó.
Nézőpont kérdése.
Bár ez még
nem segített már rajtam, nem engedhettem, meg hogy a furgon másodszorra
sikerrel elvegye a lány életét.
Leejtettem
a földre, és kidobtam a kezem az autó elé, megállítva, mielőtt még
hozzáérhetett volna a lányhoz. De a becsapódás ereje hátradobott a lány
járművébe, éreztem a becsapódáskor, ahogy egy fém alkatrész beleszúr a
vállamba.
A furgon remegett és rázkódott a karjaim által képzett merev
akadályba ütközve, majd tovább lendült az instabil állapotából – csak két
keréken egyensúlyozott. Ha csak megmozdítom a keze, a furgon két távolabb
kereke a lábamra esik.
Áh, az
Isten Szerelmére, hát már sosem érnek véget ezek a katasztrófák?! Lehet még
ennél is rosszabb?! Alig tudtam ott ülni egy helyben és közben a furgont a
levegőben egyensúlyozgatni, és várni a felmentő sereget.
Nem
hajíthattam el a furgont – a vezetője még mindig benne volt, hallottam a
pániktól teljesen összefüggéstelenné vált gondolatait.
Panaszosan
felnyögtem magamban, majd odébb löktem a furgont, amely ekkor megingott. Amint
az ismét felém zuhant, jobb kezemmel ismét átkaroltam a lány derekát, és
kiemeltem a furgon alól, szorosan magamhoz húzva. A teste teljesen elernyedt, a
lábai a levegőben kalimpáltak, ahogy körbelengettem egy félfordulattal. Te jó
ég, vajon öntudatánál van? Mennyi kárt tehettem benne az én rögtönzött
mentőakciómmal?! Hagytam, hogy a furgon aláhulljon, most hogy benne már nem
tehettem kárt, lezuhant a jeges útra, és az ablakai kitörtek.
Tudtam,
hogy most vagyok az én kis válságom közepén. Vajon hány szemtanú látott a
furgonnal zsonglőrködni, amíg próbáltam Bellát kiemelni alóla? Jobban kéne
aggasztaniuk ezeknek a kérdéseknek.
Túlságosan
aggódtam ahhoz, hogy most igazán átérezzem mekkora veszélynek tettem ki a
családomat ezzel. Túlságosan megrémültem a gondolattól, hogy megsebesítettem
miközben ilyen erőfeszítéseket tettem a megmentésére. És attól is megijedtem,
hogy mit fogok reagálni ha beszívom az illatát, ugyanis most túl közel van
hozzám.
Túlságosan lekötött,
ahogyan a puha, meleg teste az enyémhez simult – még a dzsekijeink dupla falán
keresztül is éreztem a belőle áradó hőt.
De az első
félelmem volt a legerősebb… a körülöttünk álló szemtanúkból előtört a sikoltozás,
én pedig lehajoltam hozzá, hogy lássam magánál van-e – és erősen reméltem, nem
vérzik sehol.
A szemei
nyitva voltak, sokkosan nézett rám.
„Bella?” kérdeztem aggódva. „Jól
vagy?”
„Rendben vagyok.” Mondta
automatikusan, elhaló hangon. Úgy megkönnyebbültem, hogy az már szinte fájt, hagytam,
hogy a hangja átmossa az elmém. A fogaim közt beszívtam egy kis levegőt, és
most először nem zavart a torkomat perzselő fájdalom. Szinte már üdvözöltem,
mint visszatérő vendéget.
Küszködve
próbált felülni, de én nem éreztem magam késznek rá, hogy elengedjem. Így
éreztem valahogy…biztonságosnak? Jobb,
amíg velem van.
„Óvatosan” figyelmeztettem. „Azt
hiszem, szépen beverted a fejed!”
Nem éreztem
friss vérszagot – köszönet érte – de ez még nem jelenti azt, hogy nincsenek
belső sérülései. Hirtelen nyugtalanság szállt meg, azonnal át akartam adni
Carlislenak egy teljeskörű kivizsgálásra…!
„Áú!” mondta meglepődve, ahogy
rájött, hogy igazam van a fejét illetően. Komikus volt az egész helyzet.
„Én mondtam!” szinte megszédültem
a megkönnyebbüléstől, hirtelen minden viccesnek tűnt.
„Hogyan…” a hangja elcsuklott, a
szempillái megrebbentek. „Hogy értél ide ilyen gyorsan?”
A megkönnyebbülés hirtelen
elszállt, a humorom is eltűnt. Túl sokat vett észre. Most hogy a lány már
biztonságban volt, a családom iránti aggódásom meghatványozódott.
„Közvetlenül melletted álltam,
Bella.” Tapasztalatból tudtam, hogy kell ilyenkor magabiztosan hazudni, hogy
aztán a kérdező bizalma megrendüljön abban, amit látott.
Megint küzdeni
kezdett, hogy felülhessen, és ezúttal hagytam neki. Kellett a hely a levegő
vételhez, hogy aztán elég meggyőzően játszhassam a szerepem. Kellett a hely,
hogy nehogy a meleg, forróvérű teste mellett az illata is elárasszon. A lehető
legtávolabb csúsztam tőle, a két összetört autó közötti térben. Felnézett rám,
és én visszanéztem.
Ő nézett
félre először, mert tudtam, hogy csak a kezdő hazudozók néznek félre először…
és hát mit szépítsem a dolgot, én már rég nem voltam kezdő. Az arckifejezésem
kisimult volt, és jóindulatú… úgy tűnt ez összezavarja. Az jó.
A baleset
helyszínét körülvették. Javarészt diákok és gyerekek meredtek ránk, és az autók
közti nyíláson úgy nézett ki, mintha szétvágott testek lennének. Teljes volt a
káosz, a sok kiabálás és a sok döbbent gondolat jóvoltából. Mégegyszer
letapogattam őket, hogy melyikben merül fel a gyanú, de mindenki a lányra
koncentrált.
Megzavarta
a hirtelen kitört káosz. Körbenézett, és az arcán továbbra is mély döbbenet
ült, majd lábait maga alá akarta húzni.
Lágyan a
vállaira tettem a kezem, és lenyomtam.
„Nem-nem,
te most szépen itt maradsz.” Úgy tűnt rendben van, de nem kéne mozgatnia a
nyakát. Megint Carlislera gondoltam. Az én (korombéli) orvostudományom nem
szállhatott versenybe az ő többszázados orvosi gyakorlatával.
„De hideg a
föld!” Kétszer is majdnem agyonnyomta egy kiszámíthatatlan autó, és ő a hideg
föld miatt aggódik…! A kuncogás még azelőtt kicsusszant a fogam közt, hogy
emlékeztethettem volna magam rá, hogy a helyzet csöppet sem vicces.
Bella
pislogott, és az arcomra fókuszált.
„A túl
oldalt álltál.”
Ez ismét
kijózanított. Dél felé pillantott, de ott semmi más nem volt, csak a furgonja
összegyűlt oldala.
„Az autód mellett álltál.”
„Nem, nem ott voltam.”
„Láttalak.” Ragaszkodott az
igazához, a hangja gyerekes volt, és makacs. Az álla kiállt.
„Bella,
melletted álltam, és elhúztalak a kocsi útjából.”
Mélyen
néztem a nagy szemeibe, és próbáltam meggyőzni az én verziómról – kétségtelenül
ez volt az ésszerűbb verzió. Az állkapcsa megfeszült.
„Nem.”
Próbáltam
nyugodt maradni, és nem pánikolni. Ha csak meg tudnám nyugtatni pár percre, az
talán esélyt adna rá, hogy megsemmisítsem a bizonyítékokat – és így alááshatnám
a történetét azzal, hogy túlságosan beütötte a fejét. Ennek nem kéne könnyebben
mennie egy ilyen zárkózott, csendes, titkolózó lánnyal?
Csak ha pár
percig megbízna bennem…
„Kérlek
Bella.” Mondtam, a hangon túl élessé vált, azt akartam, hogy rögtön bízzon meg
bennem. Rettenetesen akartam, és nem csak a baleset miatt. Hülye egy vágy volt.
Mi értelme
lenne, hogy bízzon bennem?
„Miért?”
kérdezte még mindig védekezően.
„Bízz
bennem!” esedeztem.
„Megígéred,
hogy később mindent elmondasz?”
Ezen megint
feldühödtem, hiszen akkor ismét hazudnom kéne neki, pedig nagyon is szeretném
valahogy kiérdemelni a bizalmát. Tehát amikor válaszoltam, egyből rávágtam:
„Rendben!”
„Rendben!”
visszhangozta ugyanolyan hangon.
Amíg a
mentőkísérlet tartott – a felnőttek érkeztek, hívták a hatóságokat, a távolban
felvisítottak a szirénák – megpróbáltam nem oda figyelni a lányra, és a prioritásomat
ismét helyes rendbe állítani.
Leellenőríztem
minden gondolatot: a szemtanúkat és a későn érkezőket egyaránt – de semmi
veszélyeset nem találtam. Sokan meglepődtek, mikor itt találtak Bella mellett,
de senki sem gyanakodott – bár egy lehetséges következtetést sem találtak –
amiért azelőtt nem is láttak a lány közelében.
Ő volt az
egyetlen, aki nem fogadta el könnyen a magyarázatomat, de nem tartották
pillanatnyilag beszámítható tanúnak. Ijedt volt, sokkos, arról nem is beszélve,
hogy jól beverte a fejét. Esetleg túlságosan is. Ez elég elfogadható indok volt
arra, hogy inkább nekem higgyenek. Senki nem adna túl sok hitelt most a
szavainak, az enyémmel szemben.
Összerezzentem,
mikor elkaptam Rosalie, Jasper és Emmett gondolatait, amikor befutottak a
helyszínre. Ezért még meglakolok ma este… a pokol jobb hely lesz, mint otthon
Rosalieval. Ki akartam egyenesíteni a lány tragacsa melletti autóban lévő
horpadást (amit a vállammal műveltem), de a lány túl közel volt. Muszáj
megvárnom, amíg másra nem figyel.
Idegőrlő
volt várni – olyan sok szem szegeződött rám – az emberek a furgonnal küzdöttek,
próbálták elhúzni előlünk. Lehet, hogy segíthettem volna nekik pár – az emberi
szem számára láthatatlan – gyors mozdulatsorral, de a lánynak éles szemei
voltak. Végül sikerült annyira elmozdítaniuk, hogy a sürgősségiek odaférjenek
hozzánk a hordágyaikkal.
Egy
ismerős, elszürkült arc méregetett.
„Hé,
Edward!” mondta Brett Warner. Ő is egy bejegyzett ápoló volt, már jól ismertem
a kórházból. Ez nagy szerencse volt – az egyetlen szerencsés dolog a mai napon
– hogy ő beszélhetett velünk elsőként.
„Minden
rendben, kölyök?” Láttam a gondolataiban, hogy ébernek és nyugodtnak tűnök.
„Teljesen,
Brett. Hozzám nem ért semmi. De attól tartok Bellának agyrázkódása van. Nagyon
beverte a fejét, amikor elrántottam az útból.”
Brett
rögtön a lányra fordította minden figyelmét, aki egy gyilkos pillantást vetett
rám az árulásomért. Ó, teljesen igaza volt. Ő egy csendes mártír – jobb
szeretett volna csendben szenvedni. De nem mondott ellent a sztorimmal
kapcsolatban, és ettől kissé megkönnyebbültem.
A következő
mentős is megpróbált rábeszélni, hogy hagyjam ápolni magam, de őt sem volt
nehéz lebeszélni erről, így aztán hagyott, hagy menjek. A legtöbb emberrel elég
volt hűvös magabiztossággal beszélni, másra nem is volt szükség. A legtöbb
emberrel, csak a lány volt kivétel. Vajon beilleszthető egyáltalán bármely
normális „mintába”?
Ahogy
feltették rá a nyakmerevítőt, az arca skarlátvörös lett zavarában – úgyhogy kihasználtam
a zavarát, és csendben kihorpasztottam az általam okozott horpadást a sarkam
felrántásával a barna kocsinál. Csak a testvéreim vették észre az ügyködésemet,
és hallottam Emmett mentális ígéretét, hogy szól, ha bármit kihagynék.
Hálás
voltam a segítségéért – és még hálásabb amiért Emmett megbocsátotta a veszélyes
akciómat – sokkal kisimultabban másztam be a mentőautó első ülésére Brett
mellé.
Bár Bella
apjának a gondolatai már rég túl voltak a szavakon; a pánik és az aggodalom úgy
áradott ennek az embernek az elméjéből, hogy minden más gondolatot elnyomott a
közelében.
Kimondhatatlan
aggodalom és bűntudathullám söpört végig rajta, ahogy meglátta az ő egyetlen
lányát a hordágyon. Teljesen átmostak a gondolatai, visszhangoztak bennem és
egyre erősödtek. Mikor Alice figyelmeztetett, hogy Bella megölésével az apját
is a halálba taszítanám, cseppet sem túlzott. Bűntudattal telve hajtottam le a
fejem, amint a pánikba esett hangját halgattam.
„Bella!”
kiáltotta.
„Teljesen
jól vagyok Char…apu.” Sóhajtotta. „Az ég világon semmi bajom!”
A lány
szavai alig érezhetően csillapították a rettegését. Azonnal a legközelebbi
mentőshöz fordult további információkat követelve. Amíg a pánikoló gondolatait
hallottam csak, nem gondoltam volna, hogy képes lesz összefüggő beszédre is, de
most hallhattam, hogy túlságosan is jól megy neki. Én csak meglepődtem… hogy
meg tud egyáltalán szólalni.
Hmmm…
Charlie Swan nem volt épp olyan csendes, mint a lánya, de legalább láthattam,
Bella honnan örökölte ezt a tulajdonságát.
Érdekes.
Még sosem
töltöttem túl sok időt a rendőrkapitány gondolataival… Mindig azt hittem, lassú
észjárású ember – de csak most jöttem rá, hogy inkább én voltam a lassabban
gondolkodó kettőnk közül.
A
gondolatai inkább rejtettek voltak, nem pedig hiányoztak ahogy azt én hittem.
Csak a tenorba hajló hangját ismertem… Keményebben akartam rá figyelni, hátha
valami újdonságot is felfedezek, ami közelebb visz a Bella féle titokhoz utat
nyitó kulcshoz. De a lányt ekkorra tették be az utastérbe, és a mentő immár
újra kész volt. Nehéz volt elszakadnom Charlie fejétől, ami a rejtély
megoldásával kecsegtetett, és ez most még inkább kínzott engem.
De most
másra kell gondolnom – elég volt egy pillantást vetnem a mentősök gondolataira.
Figyelnem kellett, hogy nem tettem-e ki túl nagy veszélynek magunkat, és nem-e kell ezért azonnal
távoznunk. Muszáj erre koncentrálnom.
De semmi
nem volt a sürgősségiek gondolataiban, aminek nyugtalanítania kellett volna. A
legtöbb amit kiolvastam belőlük, hogy nem esett a lánynak komoly baja.
Ráadásul
Bella is ragaszkodott a történethez, amit már előre kiterveltem. A legfontosabb
dolog, mikor elértük a kórházat az volt, hogy minél előbb megtaláljam
Carlislet.
Átsiettem
az automata ajtók közt, de képtelen voltam teljesen lemondani Bella
védelmezéséről, rajta tartottam a szemem a mentősök gondolatain keresztül.
Könnyen
megtaláltam apám ismerős gondolatait. Az ő apró irodájában volt, egyedül a
második mázli ebben a szerencsétlen napban.
„Carlisle”
Hallotta
hogy közeledem, és izgatott lett mikor meglátta milyen arcot vágok. Talpra
ugrott, a sápadt arca csontfehérré vált. Áthajtott a precízen rendbentartott
diófa asztalán.
„Edward –
ugye nem…”
„Nem, nem,
ez nem az.”
Mély lélegzetet vett.
„Természetesen
nem. Ne haragudj, hogy erre gondoltam elsőre. A szemeidből, természetesen,
tudhattam volna…” megkönnyebbülten nézett a mézbarna szemeimbe.
„Bár
megsérült, Carlisle, valószínűleg nem komolyan, de…”
„Mi
történt?”
„Csak egy
hülye autóbaleset. Rossz helyen volt rossz időben. De nem tudtam csak ott
ácsorogni – és hagyni hogy összetörje őt”
„Kezd
előről, nem értem. Hogyan váltál érintetté az ügyben?”
„Egy furgon
megcsúszott a jégen” suttogtam. A mögötte lévő falat bámultam, mialatt
beszéltem. A bekeretezett diplomáinak tömege helyett csak egy egyszerű
olajfesték lógott a falon – az egyik kedvence, egy még meg nem talált Hassam
kép.
„Az útjában
volt… Alice látta hogy mi fog történni, de már nem volt rá időm, hogy
ténylegesen – emberien – átfussak a parkolón, és ellökjem az útból. Senki sem
vett észre… rajta kívül. Nekem kellett megállítani a furgont, kétszer is, de
ezt sem vette észre senki, csak ő. Én,… én nagyon sajnálom, Carlisle. Nem állt
szándékomban veszélynek kitenni magunkat.”
Megkerülte
az íróasztalt, és a kezeit a vállamra tette.
„Helyesen
cselekedtél. Pedig biztos nem volt könnyű számodra. Büszke vagyok rád, Edward.”
Láttam a
szemében, hogy tényleg így van.
„Tudja,
hogy valami…nincs rendben velem.”
„Az nem
számít. Ha távoznunk kell, elmegyünk. Mit mondott?”
Kissé
frusztráltan megráztam a fejemet.
„Még
semmit.”
„Még…?”
„Megerősítette
az én verziómat az események megmagyarázására – de számít tőlem egy valódi
magyarázatra.”
Ráncolta a
szemöldökét, miközben a szavaimat latolgatta.
„Rendesen
beütötte a fejét, tettem róla…”folytattam gyorsan„Meglehetősen keményen
nekiütöttem az aszfaltnak. Úgy tűnik rendben van, de… nem hiszem, hogy
elfelejtené benyújtani nekem a számlát.”
Szinte úgy
éreztem magam, mint egy ember, miközben ezt mondtam. Carlisle kihallotta az
ellenszenvet a hangomból. Talán nem szükséges. De tudnia kell mi történik
velünk, nem igaz? Ez úgy hangzott, mintha egy pácienst vizsgálnék.
„Kérlek”
mondtam „Annyira félek, hogy megsebeztem őt!”
Carlisle
arckifejezése felragyogott. Hátrasimította világos haját – csak néhány
árnyalattal volt világosabb a szemei aranyszínénél – és felnevetett.
„Érdekes
napod volt, nem igaz?” láttam az elméjében a kérdést… láttam milyen irónikus
számára a helyzet, legalább neki sikerült pár vidám percet okoznom.
Vele nevettem, emlékezve, hogy Bellát leginkább tőlem kéne
megvédelmezni. Ezért volt valami él a nevetésemben, valami, ami mindezek
ellenére igaz volt.
Egyedül várakoztam Carlisle irodájában - életem egyik
leghosszabb órája volt - , és hallgattam a gondolatokat a kórházban.
Tyler Crowley, a furgon vezetője sokkal rosszabbul nézett
ki, mint Bella, és a figyelem rá is terelődött, amíg a lány várta, hogy
megröntgenezzék. Carlisle a háttérben maradt, megbízva a mentős diagnózisában,
hogy a lány csak könnyebben sérült meg. Ez nyugtalanná tett, de tudtam, hogy
igaza van. A lány csak egy pillantást vet az arcára, és rögtön eszébe fogok
jutni én, és hogy valami nincs rendben a családommal, és ez talán arra
készteti, hogy beszéljen.
Persze most akadt éppen elég beszélgetőpartnere. Tyler telve
volt bűntudattal, amiért majdnem megölte őt, és nem úgy tűnt, mintha tudna
erről hallgatni. Láttam a lány arckifejezését a szemein keresztül és világos
volt, hogy azt kívánja, bárcsak Tyler abba hagyná. Hogy tudta ezt nem
észrevenni?
Volt egy kínos pillanat számomra, amikor Tyler megkérdezte
tőle, hogy tudott olyan gyorsan elugrani az útból.
Vártam, lélegzetvétel nélkül; a lány hezitált.
- Uhm…- hallottam a lány hangját. Aztán elhallgatott, olyan
hosszú időre, hogy Tyler arra gondolt, hogy a kérdése összezavarta. Végül
tovább beszélt. – Edward félrerántott.
Fellélegeztem. Aztán a légzésem felgyorsult. Még sosem
hallottam ezelőtt, hogy kimondta a nevem. Tetszett, ahogy hangzott – még Tyler
gondolatain keresztül is. Személyesen akartam hallani…
-
Edward Cullen. – mondta a lány, mikor Tyler nem
értette, kiről beszélt. Az ajtónál találtam magamat, kezem a kilincsen. A vágy,
hogy lássam őt, egyre erősebb volt. Emlékeztetnem kellett magamat az
óvatosságra.
-
Ott állt mellettem.
-
Cullen? „Huh, ez
furcsa” Nem is vettem észre. „Megesküdnék
rá.” Igaz, minden olyan gyorsan
történt. Nem esett baja?
-
Nem hiszem. Ő is itt van valahol, de neki nem volt
szüksége hordágyra.
Láttam, hogy elgondolkodott, a
gyanakvás feltűnt a szemében, de ezek az apró változások az arckifejezésében
elkerülték Tyler figyelmét.
„Csinos” Gondolta majdnem meglepetten. „Egészen összezavart. Nem a szokásos esetem… Meg kéne szereznem.
Kárpótolnom kellene.”
Már az előtérben voltam, félúton
a sürgősségi osztályra, anélkül, hogy akár csak egy másodpercig belegondoltam
volna, mit is csinálok. Szerencsére a nővér belépett a szobába, mielőtt én
megtehettem volna – Bellát vitték röntgenre. Nekidőltem a falnak egy sötét
zugban a sarok mögött, és próbáltam uralkodni magamon, miközben őt elvitték.
Nem nagy ügy, hogy Tyler azt
gondolta, hogy Bella csinos. Bárki észreveheti. Nem volt semmi okom, hogy azt
érezzem… hogy éreztem? Bosszús
voltam? Vagy a dühös közelebb áll az
igazsághoz? Az egésznek nem volt semmi értelme.
Ott maradtam, ahol voltam,
ameddig bírtam, de a türelmetlenség végül legyőzött, és visszamentem a
radiológiára. A lányt már visszavitték a sürgősségire, de én elhatároztam, hogy
vetek egy pillantást a röntgenképre, amikor a nővér hátat fordít.
Nyugodtabb lettem, mikor
megtettem. A lány feje rendben volt. Nem tettem kárt benne, nem igazán.
Carlisle itt talált rám.
„Jobban nézel ki.” Jegyezte meg.
Én csak néztem, egyenesen előre.
Nem voltunk egyedül, az előtér tele volt emberekkel.
„Ah, igen” A lámpához tartotta a röntgenképet, de nekem nem volt
szükségem még egy pillantásra. „Látom.
Teljesen jól van. Szép volt, Edward.”
Apám helyeslése kevert reakciót
váltott ki belőlem. Elégedett voltam, kivéve, hogy tudtam, nem helyeselné, amit
most tenni készültem. És végül, nem helyeselné, ha tudná az igazi motivációmat…
-
Azt hiszem, beszélek vele, mielőtt meglát téged. –
Mormoltam az orrom alatt. – Viselkedj természetesen, mintha semmi sem történt
volna. Simítsuk el a dolgot. – Elfogadható okok.
Carlisle szórakozottan bólintott,
még mindig a röntgenképet nézve.
„Nézd ezt a rengeteg gyógyult zúzódást! Vajon hányszor ejtette le az
édesanyja?”
Carlisle magában nevetett a
viccén.
-
Kezdem azt hinni, hogy ez a lány igazán balszerencsés.
Mindig rosszkor van rossz helyen.
„Forks valóban rossz hely a számára, amíg itt vagy.”
Meghátráltam.
„Menj előre. Simítsuk el a dolgot. Majd csatlakozom hozzád.”
Gyorsan, bűntudatot érezve
elsétáltam. Talán túl jól hazudok, ha meg tudtam téveszteni Carlisle-t.
Amikor beléptem a sürgősségire,
Tyler még mindig motyogott, mentegetőzött. A lány úgy próbált megmenekülni a
bűnbánata elől, hogy alvást színlelt. A szemei csukva voltak, de a légzése nem
volt egyenletes és az ujjai időről időre türelmetlenül rángatóztak.
Egy hosszú pillanatig bámultam az
arcát. Ez volt az utolsó alkalom, hogy látni akartam. E miatt a tény miatt éles
fájdalmat éreztem a mellkasomban. Azért volt talán, mert utáltam úgy elmenni
valahonnan, hogy nem oldottam meg egy rejtélyt? Ez nem tűnt elegendő
magyarázatnak.
Végül vettem egy mély lélegzetet
és odaléptem.
Mikor Tyler meglátott, beszélni
kezdett, de én az ajkamra tettem a mutató ujjamat.
-
Alszik? – mormogtam.
Bella szemei felpattantak és az
arcomra fókuszáltak. Egy pillanatra kitágultak, majd összeszűkültek a
bosszúságtól, vagy a gyanakvástól. Emlékeztettem magamat, hogy szerepet kell
játszanom, tehát rámosolyogtam, mintha semmi különös nem történt volna ma
reggel.
-
Szia, Edward, - mondta Tyler – nagyon-nagyon sajnálom…
Felemeltem a kezemet, hogy
félbeszakítsam a mentegetőzését.
-
Egy karcolás sincs rajtam. – mondtam kényszeredetten. Gondolkodás
nélkül, szélesen elmosolyodtam a saját kis viccemen.
Bámulatosan könnyű volt semmibe
venni Tylert, aki ott feküdt alig négylábnyira tőlem, friss vérrel borítva.
Soha nem értettem Carlisle hogy képes erre – semmibe venni a páciensek vérét,
rendbe tenni és ellátni őket. Nem volt az állandó kísértés túl veszélyes...? De
most… Kezdtem érteni, ha elég erősen koncentrálsz valami másra, akkor a kísértés már semmiség.
Habár friss volt, Tyler vére
semmiség volt Bellához képest.
Távol maradtam a lánytól és
leültem Tyler matracára a lábánál.
-
Szóval, mire ítéltek? – kérdeztem Bellát.
Az alsó ajkát kicsit előre tolta.
-
Semmi bajom, mégse engednek haza. Hogy lehet az, hogy
téged nem szíjaztak egy ilyen rémséghez, mint minket, közönséges halandókat?
A türelmetlensége
megint mosolygásra késztetett.
Most már
hallottam Carlisle-t az előtérben.
-
Ismerni kell a megfelelő embereket. – mondtam könnyedén
– De ne aggódj, azért jöttem, hogy megszöktesselek.
Óvatosan
figyeltem a reakcióját, mikor apám belépett a szobába. A lány szeme tágra nyílt
és leesett az álla a meglepetéstől. Magamban sóhajtottam. Igen, persze, hogy
észrevette a hasonlóságot.
-
Nos, Miss Swan, hogy érzi magát? – kérdezte Carlisle.
Volt valami csodálatosan megnyugtató a modorában, ami a legtöbb páciensnek segített.
Nem tudtam volna megmondani, Bellára milyen hatással volt.
-
Semmi bajom. – mondta halkan.
Carlisle a
lámpához csíptette a röntgenképet az ágynál.
-
A röntgen eredménye jónak tűnik. Nem fáj a feje? Edward
szerint alaposan beverte.
-
Nem, nem fáj. – mondta újra, sóhajtva, de ezúttal
érződött a hangján a türelmetlenség. Aztán haragosan rám nézett.
Carlisle
közelebb lépett hozzá és ujjaival végigtapogatta a fejét, míg meg nem találta a
púpot a lány haja alatt.
Nem voltam
felkészülve arra az érzelemhullámra, amely ekkor végigsöpört rajtam.
Ezerszer láttam
már Carlisle-t emberekkel dolgozni. Évekkel ezelőtt én is segítettem neki, nem
hivatalosan, de csak akkor, ha nem volt vér a közelben. Szóval nem volt
újdonság számomra, hogy látom, amint úgy érinti meg a lányt, mintha ő is
ugyanolyan ember lenne. Számtalanszor irigyeltem az önkontrolljáért, de még
soha nem éreztem ehhez hasonlót. Most az önuralmánál valami többért irigyeltem.
Fájó volt a különbözőség Carlisle és köztem – hogy ő ilyen lágyan, félelem
nélkül meg tudta érinteni a lányt, tudva, hogy sosem tenne kárt benne.
A lány arca
megrándult és én összerezzentem a helyemen. Egy pillanatig erősen
koncentráltam, hogy nyugton bírjak maradni.
- Itt érzékeny? – kérdezte Carlisle.
A lány álla
megrándult.
- Nem nagyon. – mondta.
Egy újabb apró
részlet került a helyére a jelleméből: bátor volt. Nem szerette kimutatni a
gyengeséget.
Jóllehet ő volt
a legsebezhetőbb teremtés, akit valaha láttam, ő mégsem akart gyengének
látszani. Egy halk kuncogás csúszott ki a számon.
Újabb átható
pillantást vetett rám.
-
Nos, - mondta Carlisle – az édesapja odakinn van a
váróban - ha akar, haza mehet vele. De azonnal jöjjön vissza, ha csak egy
kicsit is szédül, vagy valami gond adódik a látásával.
Az apja itt
volt? Kutattam a gondolatok között a zsúfolt váróban, de nem tudtam elkapni
bonyolult gondolatait, mielőtt a lány újra megszólalt, ideges arccal.
-
Nem mehetnék vissza az iskolába?
-
Talán jobb lenne, ha ma még pihenne egy kicsit. –
javasolta Carlisle.
A szemei felém
rebbentek.
- És ő
visszamehet az iskolába?
Viselkedj
normálisan, el kell simítani a dolgot… ne vedd figyelembe, hogy milyen érzés,
amikor a szemedbe néz…
-
Valakinek meg kell vinnie a jó hírt, hogy életben
maradtunk. – mondtam.
-
Ami azt illeti, - helyesbített Carlisle -, úgy látom,
az iskola nagyobbik része úgyis odakinn van a várószobában.
Ezúttal előre
láttam, hogy fog reagálni – a figyelemtől való idegenkedést. Nem okozott
csalódást.
-
Jaj, nem! – nyögte és a kezébe temette az arcát.
Örültem, hogy
végre jól tippeltem. Kezdtem kiismerni…
-
Netán mégis inkább itt maradna? – kérdezte Carlisle.
-
Nem, nem! – mondta gyorsan, majd átlendítette a lábát a
matrac szélén és lejjebb csúszott, míg a lába a földre nem került. Egyensúlyát
vesztve visszaesett Carlisle karjaiba. Carlisle elkapta és megtartotta.
Újra elöntött az
irigység.
-
Jól vagyok. – mondta halványan elpirulva a lány,
mielőtt Carlisle kommentálhatta volna az eseményeket. Persze Carlisle-t ez nem
zavarta. Megbizonyosodott róla, hogy a lány visszanyerte az egyensúlyát, majd
visszahúzta a kezeit.
-
Vegyen be Tylenolt, ha fáj. – utasította Carlisle.
-
Egyáltalán nem fáj annyira.
Carlisle
mosolyogva aláírta a kórlapot.
-
Úgy hallom, elképesztő szerencséje volt.
Kicsit felém
fordította az arcát és keményen rám nézett.
-
Szerencsém volt, hogy Edward ott állt a közvetlen
közelemben.
-
Óh, igen, persze. – értett egyet gyorsan Carlisle,
meghallva a lány hangjában azt, amit én is hallottam. A gyanúját nem írta a
képzelete számlájára. Még nem.
„Innentől a tiéd.” Gondolta Carlisle. „Intézd úgy, ahogy jónak látod.”
-
Kösz szépen. – suttogtam gyorsan és halkan. Egyetlen
ember sem hallotta meg. Carlisle ajkai egy kicsit felfelé görbültek a
szarkazmusom hatására, majd Tylerhez fordult.
-
Attól tartok, neked
kicsit hosszabb ideig kell velünk maradnod. – mondta, miközben megvizsgálta a
vágásokat az arca bal oldalán.
Hát, én okoztam
ezt a galibát, csak úgy igazságos, ha én is rendezem el.
Bella
szándékosan felém sétált és nem is állt meg addig, míg kényelmetlenül közel nem
jött hozzám. Eszembe jutott, mennyire szerettem volna ez előtt az egész előtt,
hogy megközelítsen… Ez most olyan volt, mint ennek vágynak a kigúnyolása.
-
Ráérsz egy percre? Beszélni szeretnék veled. –
sziszegte.
Forró lélegzete
súrolta az arcomat és én hátráltam egy lépést. Valahányszor a közelemben volt,
kihozta belőlem a legrosszabbat, a sürgető ösztöneimet. Méreg gyűlt a számba, a
testem támadásra készült – el akartam kapni és a fogaimhoz ütni.
Az eszem erősebb
volt a testemnél, de csak kicsivel.
-
Apád vár. – emlékeztettem szorosan összezárt állkapoccsal.
Bella Carlisle
és Tyler felé pillantott. Tyler nem törődött velünk, de Carlisle ellenőrizte
minden rezdülésemet.
„Óvatosan, Edward.”
-
Szeretnék négyszemközt beszélni veled, ha nem bánod. –
erősködött halk hangon.
Azt akartam
mondani neki, hogy igenis, nagyon bánom, de tudtam, hogy végül úgyis ezt kell
majd mondanom. Jól kellene boldogulnom vele.
Tele voltam
ellentétes érzelmekkel, miközben a folyosón sétáltam a lány botladozó lépteit
hallgatva, és megpróbáltam nem elcsüggedni.
Megvolt a
látszat, amit fent kellett tartanom. Tudtam az eljátszandó szerepet – le
kellett írnom magam. Alávaló leszek. Hazudok, kigúnyolom és kegyetlen leszek.
Ez szemben állt
minden jobb ösztönzéssel – az emberi ösztönzéseimmel, amelyekbe az elmúlt
években belekapaszkodtam. Soha nem akartam még ennél jobban kiérdemelni valaki
bizalmát, mint most, amikor ennek minden lehetőségét tönkre kellett tennem.
Még rosszabbá
tette ezt az a tudat, hogy ez lesz az utolsó emléke rólam. Ez volt a
búcsújelenetem.
Odafordultam
hozzá.
-
Mit akarsz? – kérdeztem hidegen.
Hátrahőkölt
ellenségességem hallatán. A szemeit zavartan elfordította, ez az arckifejezés
kísértett engem…
-
Még tartozol nekem egy magyarázattal. – mondta halkan
és az arca elefántcsont színűvé vált.
Nehéz volt
megtartani a hangom durvaságát.
-
Megmentettem az életedet – nem tartozom neked semmivel.
Meghátrált –
nekem pedig rosszul esett látni, hogy a szavaim megsebezték.
-
De hát megígérted! – suttogta.
-
Bella, te beverted a fejed, és nem tudod, mit beszélsz.
Előre szegezte
az állát.
-
Az égvilágon semmi baj a fejemmel.
Most már dühös
volt, és ez megkönnyítette a helyzetemet. Álltam a tekintetét és még
barátságtalanabb arcot vágtam.
-
Mit akarsz tőlem, Bella?
-
Tudni akarom az igazat. Tudni akarom, miért kell
hazudoznom a kedvedért.
Jogos kívánság
volt és bosszantott, hogy meg kellett tagadnom.
-
Miért, szerinted mi történt? – morogtam.
Áradni kezdtek a
szavai.
-
Annyit tudok, hogy még csak a közelemben sem voltál.
Tyler sem látott, úgyhogy ne mondd nekem, hogy azért van az egész, mert
bevertem a fejem. Az a teherautó majdnem elgázolt mind a kettőnket… de végül…
Te puszta kézzel behorpasztottad az oldalát, aztán behorpasztottad a másik
autót is, neked meg semmi bajod… Az a furgon majdnem összezúzta a lábamat, de
te megállítottad, kiemeltél alóla…
Hirtelen
összeszorította a fogait és a szemei csillogtak az elfojtott könnyektől.
Gúnyos
arckifejezéssel bámultam rá, pedig igazából rémületet éreztem; a lány mindent
látott.
-
Azt képzeled, hogy leemeltem rólad a teherautót? –
kérdeztem maró gúnnyal.
Kimért biccentéssel
válaszolt.
A hangom még
gúnyosabb lett.
- Azzal tisztában vagy, ugye, hogy ezt senki
nem fogja elhinni neked.
Komoly
erőfeszítés árán sikerült megzaboláznia a dühét. Amikor válaszolt, minden szót
lassan, megfontoltan ejtett ki.
-
Nem fogom elmondani senkinek.
Komolyan mondta
– láttam a szemében. Minden dühe és sértettsége ellenére meg fogja tartani a
titkomat.
Miért?
A sokk egy fél
pillanatra lerombolta a gondosan felépített álcámat, aztán összeszedtem magam.
- Akkor meg mit számít, hogy mi történt? –
kérdeztem azon dolgozva, hogy a hangom továbbra is rideg legyen.
- Nekem számít. – mondta hevesen. - Nem
szeretek hazudni, úgyhogy szeretném, ha nyomós okom lenne rá.
Azt kérte,
bízzak benne. Annyira, mint amennyire én akartam, hogy ő bízzon bennem. Ezt a
vonalat nem léphettem át.
A hangom
továbbra is érdes volt.
- Nem lenne jobb ha, egyszerűen megköszönnéd
nekem, hogy megmentettelek, és annyiban hagynád a dolgot?
- Köszönöm. – mondta magában dühöngve, és
várt.
- Nem fogod annyiban hagyni, mi?
- Nem én!
- Ebben az esetben… - ha akartam volna, se
tudtam volna elmondani neki az igazat… de nem is akartam. Inkább találja ki a
saját sztoriját, minthogy megtudja, mi is vagyok, mert semmi nem lehet rosszabb
az igazságnál – egy élő rémkép vagyok, mintha egyenesen egy rémtörténet
lapjaiból léptem volna elő. – Remélem, örömödre szolgál a csalódás.
Haragosan
meredtünk egymásra. Furcsán megnyerő volt a haragja. Mint egy dühös macska,
lágy és ártalmatlan, akaratlanul is sebezhető.
Elpirult és újra
összeszorította fogait.
-
Egyáltalán miért avatkoztál közbe?
Nem számítottam
erre a kérdésre, nem volt rá előre kigondolt válaszom. Nem tudtam tovább
játszani a szerepemet. Éreztem, ahogy a maszk eltűnik az arcomról, és most az
egyszer az igazsághoz híven válaszoltam neki.
-
Nem tudom.
Még egyszer
ránéztem az arcára – még mindig dühös volt, és a pír sem tűnt még el róla -,
aztán megfordultam és otthagytam.
