Kérlek titeket :)

Sziasztok :)
Ne, még nem hoztam a frist, de javában írom.
Most csak azért írok, mert indúltam egy novella író versenyre, és szeretném, ha benéznétek :)
Olvassátok el a töriket és szavazzatok :)

http://versenyekblogja2.blogspot.hu

Üdv. Kemra

9. fejezet

      9. fejezet

A szája puha volt és édes, és kívánatos. Minden porcikám kívánni kezdte. Remegés futott végig a gerincemen. Éreztem ahogy minden porcikámat végigjárja a forróság és elöntött a vágy. Szorosan öleltem magamhoz, amennyire csak gyenge és haszontalan testem engedte. Egészen addig minden jó volt, amíg éreztem a karjaim között, de amikor hírtelen eltűnt, a köd is elszállt a szemem elől.

Csak annyit hallottam, hogy valami hangos csörömpöléssel csapódik valami a velem szemben lévő falak.

Szememet dörgölve próbáltam összpontosítani arra, hogy mi is történet valójában.

- Alec?

Kérdeztem értetlenül, hiszen a fal mellett ült térdeit felhúzva, és arra ráhajtva fejét. Mellette, pedig a fésülködő asztalról leverte a tálcát, amin még a félig megevett vacsorám volt.

- Mi történt? - Kérdeztem értetlenül.

Soha az életben nem voltam még ennyire összezavarodva, hiszen még csak azt sem tudom, hogy miért tettem...

- Kérlek, mond ki, hogy mire gondolsz... - mondta olyan halkan, mintha csak sóhajtott volna.

- Csak az járt a fejemben, hogy nem tudom, hogy mi ütött belém. Én nem vagyok ilyen. És ami azt illet, én kedvellek téged, de olyat nem érzek irántad. És, hogy annak ellenére, hogy Edward hogy elbánt velem, én még mindig szeretem, és nem tudom, hogy valaha is el tudnám őt felejteni... - mondtam őszintén. Elgondolkodtatott, hogy még tényleg érzek iránta valamit, de végül is azt szokták mondani, hogy mindent ki kell mondani hangosan, mert az ember hajlamos rá magának is hazudni, de most legalább kimondtam, hogy valójában mit is érzek, és már nem is bánom.

- Értem... - mondta egyszerűen, de az arcát még mindig nem láttam.

- Hogyan kerültél a földre Alec? - kérdeztem őszintén.

- Csak... csak... csak nem akartam, hogy elfajuljanak az indulatok - mondta mély, reszelős hangon.

- Ezt meg, hogy érted?

- Kérlek, mond el, hogy mit éreztél, amikor megcsókoltál.

- Én igazából... - dadogtam, majd bele is pirultam a kérésébe.

Most erre mit mondjak? De most komolyan. Hogy lehet ilyet kérni? Ez nem normális.

Gondolataimat egy apró mosollyal próbáltam leplezni, de még így is elég kínosnak éreztem.

- Azt érezted, hogy azon múlik az életed, hogy megcsókolsz. És azt, hogy minden csak körülöttem forog. És közben elöntött a forróság, és vágytál rá, hogy a tiéd legyek?

- Őőőő... Ne légy ennyire elszállva magadtól, én csak... én... vagyis.... - Na jó, fogalmam sincs, hogyan jöhettem volna ki ebből a beszélgetésből, de attól még hogy igaza volt, még nem kellett volna ennyire felvágnia. Szerintem még a hülye is kiszúrta, hogy milyen érzések kavarognak bennem, és az amit művelt kicsit sem volt fer velem szemben.

De újra nem tudtam végiggondolni a dolgokat, mert már fel is pattant a földről, és el is tűnt. A szoba ajtaja hatalmas csapódással dörrent utána, engem pedig elöntött a düh.

- Legalább lenne benned annyi férfi, hogy nem hagysz itt faképnél... te... te... TAPLÓ - üvöltöttem utána az utolsó szót.

Tudom, hogy nem valami eredeti, és nem is valami sértő, annak ellenére, hogy jól meg akartam bántani, de anyaságom egyre közelibb időpontja szinte leblokkolta a magzatra káros dolgokat az agyamban.

Mintha, csak azt akarná, hogy legyek kiegyensúlyozott, és józan életű. Ne szitkozódjak, és ne utáljak sokáig senkit. Talán pont miatta vagyok képtelen utálni annyira Edwardot.

Lábamat lelógattam az ágyból, hogy kinyújtóztassam elzsibbadt tagjaimat, majd belebújtam kényelmes mamusz szerű vörös papucsomba. Kezeimmel magam mögött támaszkodva próbáltam két lábra tornázni magamat, de sajnos a kezeim túl gyengék voltak, ezért rövid úton visszahuppantam a puha ágyba. Egyszerűen utáltam itt ülni és semmit sem tenni. Ráadásul idegesített az is ahogy Alec távozott. Minden annyira zavaros lett, és ahogy ezen tornáztattam az agyam arra jutottam, hogy meg kell próbálnom újra elindulni megkeresni azt a dilist.

Újra nekimerészkedtem, hogy felkeljek, de sajnos ebben egy igazán erőteljes és parancsoló hang akadályozott meg.

- Mit csinálsz itt Bella kedvesem? - lépett be a szobába nagy meglepetésemre Aró.

Amióta itt vagyok, csak háromszor találkoztam vele, de akkor is csak a folyosón futottunk össze, vagy megállt az ajtóm előtt és ott beszélgetett Sulpiciával.

Mindig a frászt hozta rám a hangja. Olyan, mint valami menydörgés. Már nincs bennem kétely, hogy az alattvalói miért fogadnak annyira szót neki.

- Én csak... Meg szeretném keresni Alecet. Épp most ment ki és...

- Semmi szükség nincs rá leányom - mondta gyengéden, és atyai féltéssel. Kicsit még Charliere is emlékezetett… Furcsa volt.

- Hogy érted azt, hogy semmi szükség rá?

- Úgy ahogy mondtam. Alecet elküldtem egy küldetésre, úgyhogy most nincs itt. Pont ezért felesleges őt keresned.

- De ilyen hírtelen? - kérdeztem elszontyolodva, hiszen így nem tudok vele beszélni.

- Nem járja, hogy a vendégünk kétségbe vonja a döntéseimet. - mondta sértődöttséget színlelve.

- Sajnálom, én nem akartam tiszteletlen lenni, csak...

- Tudom. Csak... - mondta diplomatikusan, majd lezártnak tekintette a témát.

Még sokáig ültünk az ágyon szó nélkül, majd bocsánatot kért, mert fontos diplomáciai feladatok miatt távoznia kellett. Persze én tudtam, hogy ez az miatt van, mert a túl sok idő mellette megéhesíti. De pont ezért nem értettem, hogy Alec hogyan bírta ki annyi ideig. Na mindegy, még egy kérdés, amit felírok a megválaszolandók, listájára.

Másnap reggel arra ébredtem, hogy Heidi és Sulpícia az ágyam mellett toporog és arra vár, hogy felébredjek.

- Segíthetek nektek valamiben? - kérdeztem meg kómásan, az álmosságtól.

- Csak abban, hogy gyorsan felébredsz, mert el akarunk vinni valahová.

- Igen, meg szeretnénk mutatni neked valamit - mosolygott rám angyalian Sulpícia.

Ijedve szívtam a fogamat amikor megláttam, hogy mi van a kezükben.

Sulpície egy piros hosszó szonyát tartott a kezében, aminek az oldalán egy izléses masni volt lazán kötve, és V alakú volt a dekoltázsa. A maga nemében izléses volt, és visszafogott, pont egy kismamához ill.

Heidi, pedig nem mást szorongatott mint, egy vérvörös magas sarkút.

- De lányok. Még papucsban is csak alig bírok járni, annyira gyenge vagyok. Honnan gondoltátok, hogy a ebben a cipőben lábra tudok állni?

- Hát van benne valami... - Húzta el a száját Heidi, miközben félve nézett vissza Sulpiciára.

- Jó, jó, erre nem gondoltam, de a ruhát akkor is fel tudod venni.

- Na jó, azt talán, de mégis miben sántikáltok?

- Azt ugyan ki nem szeded belőlünk.

A lányok abban a pillanatban ki is kaptak az ágyból, és egyenesen a fürdő felé rángattak. Még jó, hogy semmit nem kellett tennem, mert ők megtették helyettem. A mai reggelen sokkal gyengébbnek éreztem magam mint ezelőtt bármikor, és most tényleg úgy néztem ki, mint egy csontváz, hatalmas hassal. De most tényleg. Iszonyú brutál volt ahogy kinéztem.

Amikor kész lettek nem engedték, hogy megnézzem magam a tükörben, pedig kivételesen tényleg kíváncsi lettem volna.

- És most hogyan visszük ki? - kérdezte Heidi.

- Bella drágám? Képes vagy járni?

Megráztam a fejem. - Ki van zárva.

- Akkor keresek valami megoldást - mondta, majd ki is szaladt a szobából, csak egy csíkot láttam belőle.

- Mindig ezt csinálja, nyugi - mondta barátnőm, mert ugyanis ebben a pár napban igenis a barátaim lettek, mindannyian, és visszavonhatatlanul.

- Már itt is vagyok - jött be pár perccel később a szobába, maga előtt tolva egy kerekes széket.

Elmosolyodtam. - Az első jó ötlet ezen a napon.

- Most miért? - durcáskodott.

Nevetve toltak ki a palotából.

Mind nevettünk, mert odakint szikrázóan sütött a nap, és ők mind ragyogtak. Egy pillanatra elém villant, ahogy Edward elém lép a rétünkön, de gyorsan elhessegettem az emléket.

A lányok kitoltak a palota melletti udvarra, ami gyönyörű volt, egyszerűen elvarázsolt, de amikor keresztül toltak rajta, és aztán kifelé, kicsit furcsán néztem rájuk.

- Ne nézz így. Ahová megyünk, az ennél százszor, sőt, ezerszer szebb lesz. - mosolyogtak rám angyalian.

Megálltunk egy hatalmas faajtó előtt, majd Sulpicia elővett a zsebéből egy hatalmas kulcsot, majd kinyitott az ajtót.

Az ajtó mögött egy lélegzetelállító kert fogadott minket. Minden tele volt csodás, mutatós fákkal. Volt ott kis tükör tiszta patak is, és gyönyörű virágok. Az egész annyira lélegzetelállító volt. Könnyek gyűltek a szemembe a látványtól.

- Ugyan kicsikém, nem kell sírni. Nincs semmi gond. - guggolt le mellém Sulpicia.

Kicsit olyan érzésem lett mintha Anyut helyettesítette volna, és persze Esmet.

- Ezt csak a terhesség okozza... A hormonok... - mondtam a szememet törölgetve.

Annyi kérdés, és annyi érzelem, de itt mégis minden mintha könnyebb lenne.

A lányokkal még sokáig beszélgettünk. Én a kocsiban ülve, míg ők elfödtem feküdtek a friss fűben.

- Ez a hej már lassan több mint ezer éve létezik. Akkor ültettem az első magokat amikor beköltöztünk Aroval a palotába - mondta Sulpici visszaemlékezve a múltra. - Látjátok ott azt a nagy tölgyet? Na ott kérte meg a kezemet először, pont úgy ahogyan minden ötvenedik évben, mindig ugyan azon a napon. Soha nem felejti el. Mindig kihív ide, letérdel, és megkér, hogy legyek újra a felesége. Annyira megható.

Esküszöm, hogyha a vámpírok tudnának sírni, akkor Sulpicia már régen zokogna, de mivel nem tudott így én sírtam helyette.

Amikor letöröltem a könnyeimet csak két megfagyott vámpírt láttam. Egyenesen a hátam mögé néztek. Valaki állt ott, aki előttem még rejtély volt...

 Bella ruhája:

Bella cipője:

A kert:

 Ui.: Remélem tetszett a fejezet, és hogy megérdemel pár komit.

Uui.: Remélem büszke vagy rám "blogzaklatóm", hogy betartottam a szavam /mosolyog, mint a tejbe tök/

Üdv: Kemra

Most érkezett a hír!!!

Blogverseny!

Részt vettem egy blogversenyen, ahol pontrendszer alapján értékelték a blogot.
Hát nem mondanám, hogy nagyon elől végeztem :/ Sőt, határozottan a végén értem földet.
Igaz, hogy megkövezés jár azért, hogy nem időben hozom a frist, és hogy sokszor igértem, de nem tudtam teljesíteni, de mentségemül szolgáljon, hogy minden töllem telhetőt megteszek, és mostmár próbálom utol érni magamat :)
Nézzetek fel az oldalra és lássátok a gyászos eredményemet :(
De aztán nem elpártólni tőllem, mert ilyen rossz lett az eredményem /könyörögve kérlel/

http://versenyekblogja2.blogspot.hu

Üdv: Kemra

8. fejezet

8.       fejezet

  Bella szobája 

 Az ágykeret, és a fal színe...

Az ágynemű húzat...

A kanapé...

Sulpicia, Aró felesége

(Bella szemszöge)

Az új berendezett szobám már sokkal szebb és kényelmesebb volt.

Amikor Sulpicia, Aró felesége, megkérdezte, hogy mi a kedvenc színem, egy kis gondolkodás után azt válaszoltam, hogy a piros. Furcsa mód, gondolkodnom csak azon kellet, hogy mit mondjak a barna helyett.

Az a szín őrá emlékeztetett, de én nem akartam. Mindenre, csak a vele töltött napokra, és időre nem akartam emlékezni. Pont ezért is esett olyan nehezemre erre a pici életre gondolnom, aki az egyre jobban gömbölyödő pocakomban növekszik.

Alig voltam két hete Volterrában, mégis már úgy néztem ki, mint egy nyolc hónapos terhes. Aró szerint a szülésig már csak pár nap, de én már most úgy érzem, hogy az erőm a végére ért.

Alec minden pillanatban az ágyam mellett ült ás leste minden kérésemet. Kóros soványságom és hatalmas hasam mellett Aró megtiltotta, hogy kikeljek az ágyból, és mellém rendelte Alecet, hogy még okom sem legyen felkelnem, ha nem szükséges. Néha Sulpicia is benézett hozzám és segített megfürödnöm, Heidi pedig készséggel segített neki. Egyre könnyebb volt Volterrában laknom. Csak azt ne haljam, hogy a falak mögött hogyan táplálkoznak a vámpírok.

Azt is észrevettem, hogy Alec napról napra egyre feszültebb, és hogy a szeme is éjfeketék. Folyton mondtam neki, hogy mennyen csak enni, de ő kitért a beszélgetés elől.

- Ha nem eszel, legyengülsz, vagy éppen még minket is megtámadhatsz - mondtam komolyan, egyenesen a éjfekete szemeibe nézve.

- Soha nem bántanálak, kicsi Bella - mondta apró mosollyal.

- Mond meg nekem őszintén! Miért nem akarsz enni? Már két hete itt vagyok, és egyszer sem ettél. Miért?

- Csak tíz napja vagy itt... - mondta.

- Ne légy szőrszál hasogató... - kértem fancsali képpel.

- Furcsa, mert Jeni is mindig éppen ezt mondja nekem. - Vigyorgott rám

- Már megint terelsz - mondtam komolyan.

- Csak akkor terelnék, ha azt mondanám, hogy Jeni bosszút akar amiért kisajátítasz. Folyton rám panaszkodik, hogy mennyire egy elvetemült vagyok, amiért egy gyenge és értéktelen embernek lettem az ölebe - mondta, majd az arcomba vigyorgott.

Felment bennem a pumpa. Még hogy a nagyképű Jeni értéktelennek tituláljon, na azt már nem. Mi vagyok én? Valami kis rongynak néz, ami csak a szenny magába szívására jó? Hát nem, majd jól pofára esik, ha a sokk trutyi egyszer csak az arcába placcsan.

- Tudod mit? Mond meg a drágalátos hugodnak, hogy... - jól végiggondoltam, és leesett - ... Vagyis. Alec Finch, ne merészeld elterelni a szót. Mert esküszöm, hogy nem... állok... jót... magamért... - Az utolsó négy szót erőteljesen kihangsúlyoztam. Nem emeltem fel a hangom, de elég erőteljes és fenyegető voltam, hogy rábírjam a visszavonulásra.

Láttam ahogy hangyányit visszahőköl. Nem ingott meg, vagy hasonló, de eléggé meglepetnek tűnt.

- Egyre inkább kíváncsi vagyok arra az énedre, aki a bensődben szunnyad kedvese. Kíváncsi vagyok, hogy milyen vámpír lesz belőled. - Tűnődött el gondolatban.

- Mond meg az igazságot nekem Alec! Miért nem akarsz enni?

- Csak... - de nem folytatta.

Felkelt a székéből és járkálni kezdett az ágy lábánál. Felhúztam magam ülő helyzetbe, hogy jobban lássam, de a derekamba beállt a fájdalom. Beleharaptam a számba, és visszafogtam a reakciómat. Nem akartam visszatartani a nagy beszámolótól. Épp kezd megnyílni nekem, nem ronthatom el, egy kis fájdalommal.

- Arról van szó, hogy szégyellem magam. - Állt meg, és mélyen a szemembe nézett. Várta a reakciómat, de sajnos bennem csak az értetlenség volt.

- Ezt nem értem. Miért szégyenled magad?

- Azért, mert te annyira... annyira... szóval, hogy ártatlan vagy. És én nem vagyok képes úgy a szemedbe nézni, hogy embert öltem. - Hajtotta le a fejét.

- Akkor meg miért nem eszel állat vért? - kérdeztem őszintén.

- Ez nem így megy Bella. Nálunk ez presztízs kérdés. Ha valaki vezető pozícióban van, akkor nem lehet vegetáriánus. Meg persze külön Aró engedélye is kell, de én azt soha nem kapnám meg. - rogyott le összetörten a vörös plüss kanapéra.

- Alábecsülöd magad. Szerintem, ha őszinte lennél Aróval és elmondanád az érzéseidet, és az érveidet, akkor szerintem megértené.

- Ez nem így megy Drágám.

- Látod. Most is Drágámnak szólítasz, de mégsem teszel érte, hogy boldog légy. Mert nekem a legkevésbé kell az hogy a kedvemre tegyél, de az annál jobban kell, hogy boldog és nyugodt legyél. Ha kell, akkor én fogok Aróval beszélni, hogy találjatok kompromisszumot.

- Nem... Nem teszel semmit... Majd én megyek, és megoldom a problémát.

- Ahogy akarod. - mosolyogtam rá, majd megöleltem.

Elment és tényleg beszélt Aróval. Megbeszélték, hogy nem kell többé élő embert ölnie, ha nem akar, de attól még ember véren kell élnie, mert, ha nem így tenne, akkor túlságosan legyengülne, és nem lenne elég ereje, hogy elvezesse a hadsereget.  Megegyeztek azon, hogy Alec lop a korházból vért, addig míg el nem intéznek valami megfelelő megoldást hosszú távra, de most elmehet és megkóstolhatja az állat vért.

- És most mitévő legyek? - kérdezte tőlem kétségbeesve.

Aprót kuncogtam.

- Most komolyan engem kérdezel? - majd odajött a kanapéhoz, felkapott és a puha fekete huzattal borított franciaágyra tett.

- Tudod mit? Most hunyd le a szemed, aludj egy jót, és amikor reggel felkelsz, én itt foglak várni z ágy szélén, teli hassal. Rendben? Áll az alku?

- Rendben, de egyet ígérj meg. Vigyázz magadra - totál belepirultam abba amit mondtam, de már nem érdekelt, mert kimondtam.

- Csak nem aggódik értem a tündér hercegnő? - mosolygott rám édesen, majd megölelt.

Készségesen bújtam ölelő karjai közé, majd temettem arcomat jéghideg mellkasába.

- Tudod mit? - kérdeztem bájosan mosolyogva.

- Mit?

- Csak hagyatkozz az ösztöneidre.

- Megfontolandó tanács. Azt hiszem szót s fogadok, de most már tényleg aludj.

Kiment a szobából, én meg lehunytam a szemem.

Álmomban egy hatalmas erdő kellős közepén voltam, és élveztem a friss szellő simogatását az arcomon, majd megjelent a fák között egy csodaszép kifejlett hím szarvas. Gyönyörködtem a látványában, de sajnos nem tudtam sokáig élvezni a látványát, mert egyszer csak ijedten kezdett el szaladni. Pár pillanat múlva már Alec bukkant ki a fák közül, és egyenesen a szarvas után vetette magát, de mikor észrevette, hogy én is ott vagyok megtorpant és felém kezdett el inteni, hogy kövessem a vadászatban. Értetlenül bámultam rá. Egy pillanat múlva megjelent mellettem és magához húzott.

- Miért nem jössz velem Kedvesem? A friss vér csak ránk vár. - Mosolygott rám édesen, majd melkasára vont.

Elöntött a fájdalom, és úgy éreztem, mintha megcsaltam volna Edwardot, pedig nem is tettem semmit.

Amikor felébredtem az arcomon forró, sós könnyek csorogtak végig. Az ablak felé fordultam, majd megláttam, hogy Alec ott ül és kifelé bámul.

Megláttam, ahogy a szája sarkán egy csepp vér megcsillan. Elmosolyodtam. Szóval tényleg ellent vadászni.

Ahogy felém fordult megláttam, hogy szeme már nem is olyan vörös mint azelőtt volt. Inkább volt rozsdabarna, mint borostyán, de még így is sokkal jobb volt mint eddig.

- Miért sírsz Kedvesem? - kérdezte kétségbeesve, majd fölém hajolt és letörölte a könnyeimet.

- Valamid fáj? - kérdezte ijedten.

- Dehogy is, csak éppen rosszat álmodtam, vagyis nem rosszat, csak egy kicsit felzaklatott. - Vallottam be őszintén

- Sajnálom, én tehetek róla. Miattam van. Nem kellett volna a táplálkozási szokásaimmal zaklatnom téged, ebben a hely... - De már nem tudta befejezni, mert a számmal betapasztottam az övét.

Nem tudtam, hogy miért tettem, de valamiért vonzott. Valami megbabonázott, és kívánni kezdtem a száját a számon, azt akartam, hogy érezzem, ahogy megcsókol...

7. fejezet

7.  fejezet

Amikor hazaértek Bella csak zokogott, és azt hajtogatta, hogy ő nem csinált semmit.

Carline nem szólt semmit, Esme pedig zokogott. Rosalie és Emm csalódtak. Igaz, hogy nem ugyanazért, de az ő érzéseik megegyeztek. Ros azért csalódott, mert azt hitte, hogy Bella szereti bátyánkat, de mégis az ellenkezője derült ki. Emm, hát ő csalódott, mert elveszítette a húgát, és egy esélyt, hogy újra egész legyen a család. Jezz, hát. Szerelmem végig el volt merülve a gondolataiba. Nem szólt végig semmit, és nem is tett. Éreztem, hogy végig egy láthatatlan nyugalom fátyollal próbálta irányítani az érzelmeket, de néha még neki sem ment.

Egyszer kétszer Bella hangosan felzokogott, másszor meg Edward morgott fel fájdalmában. Én pedig magamba zuhantam.

Legjobb barátnőm elárult, és becsapott, és mindent elvett bátyámtól amit az élettől megkaphatott volna, egy boldog és gondtalan életet azzal akit szeret.

Edwardot kikérdeztük azért, hogy honnan tudta meg, hogy Bella megcsalta.

Még élt bennem a remény, hogy valami félreértés van, és csak valami más miadt nem látom a jövőjét.

- Terhes - mondta összetörve, miközben fáradtan rogyott le a kanapéra.

Bella csendesen zokogott az ajtó mellett lévő fal tövében.

- De... - dadogott Rosalie.

Láttam a szemében, hogy a gyűlölet és az irigység egyszerre lobban fel a szemében.

Összetörtem. Mindannyian tudtuk, hogy ez mit jelent. Egy vámpírnak nem lehet gyereke.

Hát persze. Annyira tudtam. Jacobé a gyerek, ezért nem látom Bella jövőjét...

Edward szeme dühösen villant rám.

Haragja tombolt, de csak benne, kifelé nem mutatott semmit, csak a szemével ölt.

A kisbaba és maga a tudat, hogy Bella állapotos, csak arra volt jó, hogy a házra újra a gyász és a jövő nélküli lét telepedett.

Bella nem ment fel a szobába többet. Két teljes napon keresztül a nappali kanapéján aludt. Először csak zokogott megállás nélkül, nem akart sem enni, sem aludni. Nem volt vigasza. Rosalie gúnyosan csak annyit mondott, hogy "nem bír a saját hazugsága súlyával."

Fájt bevallanom, de tudat alatt én is így véltem.

hosszú napokig így ment, amíg egyszer csak minden előzmény nélkül elhallgatott. Egy kicsit mindannyian megnyugodtunk, de azért kíváncsiak is lettünk, hogy mi történt.

Mindannyian, csendben és halkan megjelentünk a nappalira vezető lépcsőn. Hallgatózni kezdtünk, de nem hallottunk semmit. Edward érdektelenül lökött minket félre az útból, majd lassan lefelé sétált a földszintre.

- Na, mi van? Rájöttél, hogy nem érdemes tovább hazudni?

- Arra jöttem rá, hogy nem szeretsz igazán ahhoz, hogy el hidd, hogy nem hazudok - nagy levegőt vett, és nyugodtan folytatta. - Inkább megvádolsz, mint hogy utánajárj az igazságnak. Nem akarok neked és a családodnak gondot okozni, de egyet megmondhatok, ha nem fogadod el, hogy ez a kisgyermek a tiéd, akkor még nagyon meg... fogod... bánni... - az utolsó három szót lassan és kimérten mondta.

Egy félelmetes pillanatig még el is hittem, hogy igazat mond. És titkon féltem, hogy tényleg így lesz. Vagyis hogy inkább abban reménykedtem, hogy tévedünk, de akkor mindennek vége. Bella túllépett a holtponton, már vigasztalhatatlan és mi már nem tartozunk a családja körébe.

De másrészt, ha mégis csak hazudik, akkor nem is akarom többet látni, és tudni sem akarok róla.

Még jó pár napig ott élt a nappaliban, úgy hogy csak a földszinti fürdőt és a konyhát használta, mi pedig le sem mentünk az emeletről.

Minden annyira lehetetlennek tűnt. Bella állandóan csak a hasát simogatta, és beszélt hozzá. Föl alá járkált a házban, és furcsán monotonon tette a mindennapi dolgait. Evett, aludt, a hasával beszélgetett, de mindig mindent ugyan abban az időben, és mindig ugyan úgy. Mintha csak egy filmet néztem volna, újra és újra.

Pár nappal később Carlisle bejelentette, hogy muszáj elköltöznünk. Egyre többen kérdezősködnek a változatlan külsejük miatt. Bella érdektelen volt, mintha ott sem lett volna. Olyan volt akár egy szellem.

- Bella te maradhatsz a házban, ameddig csak akarsz. Mi pedig elmegyünk, amilyen gyorsan csak lehet - óvatosan Edwardra sandított, majd rám. Edward nem vette fel nevelő apánk neki szánt mondatát, mert Bellára meredt.

- Rendben - hangzott fel a család egyöntetű válasza.

Legidősebb testvérem egyetlen szó nélkül suhant a szobájába, majd tűnt el. A család többi tagja is szétszéledt pakolni, de én még tovább bámultam, a szellemként tetsző, egyre sápadtabb és gyengébb Bellát, ahogy a kanapén ült és meredten maga elé bámult...

Köszönöm, hogy ilyen sokat vártatok, és hogy kitartóak voltatok :)

Remélem tetszett a fejezet és megérdemel legalább két szót és egy szavazást :)

 Üdv : Kemra