8. fejezet

Üdv Olvasók!

Ez a záró fejezet... Ezennel lezárul egy újabb könyv, és egyben kezdődik egy másik :)
Remélem tetszett, mert ennél csak jobbak jönnek...
Tévedés ne essék, a történetnek nincs vége, egyszerűen csak arról van szó, hogy most véget ér a második könyv, és kezdődik a harmadik, amit remélem még jobban fogtok szeretni :)
Most még nem mesélnék róla, de ígérem, hogy a fejezet végén, majd mindent megértetek...

Jó olvasást :) És kommenteljetek bőszen :) Nyerjen a szerencsésebbik :)
Üdv: Kemra

 

8. fejezet

A fejem zúgott a sok gondolattól, és egyre jöttek az emlékek. Valamiért az az emlék ugrott be, amikor Victoria elől menekültem, és féltem, hogy elkap, és megöli azokat akik fontosak számomra, és eszembe jutott, hogy a harc után mennyire szörnyű volt amikor a Voltudi, csak úgy becsöppent, és kivégezték az a szerencsétlen lányt.

Az eszem tudja, hogy a Voltudi rossz, de valahogy mégsem akarózik egy olyan családhoz visszamenni, ahol senki nem bízik bennem, és én sem bennük...

Tudtam, hogy már semmi nem lesz ugyanolyan, de azt nem, hogy mi is fog valójában változni.

Az ajtó két oldalán egy-egy őr állt, amikor pedig kiléptem haptákba vágták magukat. Kissi szürreális volt ez a jelenet, de azért nagyon is tetszett. Szóval így... mosolyodtam el magamban.

Gyors léptekkel fojtattam utamat a trónterem felé, majd egy hatalmas lendülettel téptem fel a terem ajtaját.

- Szeretnél valamit lányom? - kérdezte nyájasan Aro, majd odasietett hozzám.

- Igen Aro. Lennél olyan szíves és követnél a konferencia terembe?

- Ahogy szeretnéd, édesem. - mosolygott kedvesen.

Lassú és egyenletes léptekkel közelített a terem felé, mint egy igazi vezér. Ahogy figyeltem járását, tényleg olyan volt, mintha ő lenne a vámpírok királya. Igaz hogy a szó szoros értelmében tényleg ő volt a király, de én még így vámpírként sem éreztem, hogy felettem állt volna, eddig a percig, mert most határozottan láttam rajta azt a kis valamit, amitől vezérnek lehet tekinteni valakit.

- Nos? Miről szeretnél beszélgetni kislányom? - kérdezte negédesen.

Láttam rajta, hogy csak teteti a mosolyát, de meg sem akartam érteni, mire fel, ez a nagy képmutatás. Máskor mindig kimondja, azt ami a szívét nyomj, most viszont valamit takargat, és ez nem tetszett. Szabályosan háttal állt a családnak, szinte figyelmen kívül hagyva őket. Amitől az az érzésem támadt hogy csak ketten vagyunk, ezért csakis hozzá irányítottam a mondanivalómat.

- El akarok menni a Cullen családdal... - mondtam hangosan, és rendíthetetlenül.

- Jól meggondoltad lányom? - kérdezte apró mosollyal az arcán, ami egy kicsit meglepett.

Mit hazudok, nagyon is meglepett. Arra számítottam, hogy a torkomnak ugrik, és kérlel, hogy maradjak, vagy esetleg megparancsolja, de erre a reakcióra semmi képen sem... Látszott rajta, hogy várta ezt a percet, amikor el akarok, majd menni, de nem hittem, hogy ezt a higgadtságot látom majd tőle.

- Minden féle képen menni akarok, nem állíthatsz meg.

- Nem is terveztem... - mondta elgondolkodva, majd fojtatta. - És a gyermekről meséltél nekik, vagy esetleg Őt itt hagynád? - kérdezte a végét csillogó, reménykedő szemmel.

- Nem, még nem meséltem róla, de mindenképpen viszem magammal. Ő az én gyermekem, és nagyon szeretem, semmi képen nem hagynám itt. - mondtam magabiztosan.

Éreztem, hogy a levegő megtelik ki nem mondott feszültséggel, és ez rám is rám telepedett. Tudtam, hogy a Cullen családnak sok kérdése van, de nem most, és főként nem így akartam megválaszolni.

- Értem... Akkor viszont arra megkérnélek, hogy még a mai napon hagy el a kastélyt - mondta behunyt szemmel, majd hírtelen kipattantak, és rám nézett. - A holmiijaitokat majd Sulpicia segít összepakolni.

Majd minden köszönés nélkül elhagyta a termet.

Egyedül maradtam újra a Cullen családdal, akiken láttam, hogy reménykedni kezdtek, hogy újra egész család leszünk, ezért gyorsan beszélni kezdtem.

- Nem azért megyek veletek, mert a szívem csücskei vagytok, hanem mert nem akarom, hogy egy ilyen környezetben nőjön fel a lányom... - mondtam lassan, hogy mindenki megértse. Főleg Edward, aki lassan kelt fel a székről, ahova, gondolom a család ültette.

- Szóval kislány? - kérdezte, legnagyobb meglepetésemre Rosali.

- Igen, az. És nagyon különleges kislány, és nagyon okos is.

Azt akartam, hogy nagyjából felkészüljenek, az én egyedi kislányommal való találkozásra, de mégsem akartam sokat elárulni, azt akartam, hogy a saját szemükkel lássák, hogy mit vesztettek azzal, hogy nem hittek nekem. Biztos voltam benne, hogy első látásra beleszeretnek majd, de abban is, hogy többet el sem akarják majd ereszteni, ezért erre is fel kellett magamat készíteni előre.

- Gyertek, össze kell még pakolnom a holmiijait... - mondtam, bár nem nagyon szerettem volna, ha jönnek. Nem akartam, hogy lássák lányom kis kuckóját, de itt sem hagyhattam őket. Még a végén galibát csinálnak, és Aro nem enged el minket.

A felső folyosón sétálva csak azon járt az eszem, hogy mit fogok én kezdeni abban a házban ahol ez a család él, de végül arra jutottam, hogy külön házba költözünk, de még mindig ott volt, hogy amíg nem találunk házat, addig mégis csak velük kell élnünk, és ha el is költözünk, akkor is közel kell maradnunk, mert nem akarom, hogy ne lássa őket az én egyetlen pici lánykám, és szerintem ő is igényelni fogja.

- Megkérnélek titeket, hogy előtte tartsátok a szátokat. Nem mondtam neki, hogy mi a valódi szituáció, csak annyit tud, hogy Edward az apja, és hogy nem illettünk össze, ezért el kellett jönnünk, mert veszélyben volt az életem, de ennyi. Nem tudja, hogy haraggal váltunk el, és azt sem, hogy nem hittetek nekem, és azt sem, hogy majdnem belehaltam a szülésbe...

- Hogy érted ezt? Hiszen csak négy hónapos. Hogy érthetne bármit? - kérdezte flegmán Edward.

Dühödten megálltam, és szembe fordultam vele. Nem tudom, hogy tényleg ilyen lett ennyi idő alatt, vagy csak azért csinálta, hogy ne lássak az álarca alá, de már nagyon dühített a viselkedése. Kicsit olyan volt, mintha direkt fel akart volna húzni.

- A kislányom egy különleges félvér... - szűrtem a fogaim között. - félig vámpír, ezért nagyon gyorsan fejlődik. A mostani kinézete megfelel egy nyolc éves kislány kinézetével, de az esze, olyan mintha már több évszázadot megélt volna. Ha hazudni mersz előtte, azt rögtön kiszúrja, és akkor elvágod magad nála örökre...

A végét szinte már köptem, annyira dühös lettem.

Megfordultam és egyenesen a "baba" szoba felé vettem az irányt. Tudtam, hogy elvitette Aró, hogy biztonságban legyen az idegen vámpírokkal szemben, de azt is reméltem, hogy visszaküldte, hogy összepakolja valamelyest a cuccait. Mondjuk abban nem bíztam, hogy önként pakolni kezd, de abban igen, hogy már a szobájában vár rám.

A folyosó végéhez érve megálltam az ajtajában, amire a neve volt kiírva kis virágos névtáblára, amit még Jenivel csináltak együtt.

Halottam ahogy Esme zokogni kezdett mögöttem a név olvasására, és titkon ez is volt a tervem. A tudtára szerettem volna adni, hogy még annak ellenére is, hogy magamra hagytak, még akkor is a második anyámnak tartom.

Szélesre tártam az ajtót, majd kislányom szélvész módjára ugrott a karomba. Ha nem vámpír lettem volna, tuti, hogy hanyatt estem volna a lendülettől.

Mindenki álla leesett a meglepődéstől, hogy mekkora nagy lányom van már.

- Jól vagy mami? Alec berontott, és azt mondta veszélyben vagyok, és elrángatott Sulpicia szobájába. Azt mondta, hogy egy kis ideig ott kell lennem, mert sok minden fog történni... Aztán meg csak úgy visszajött, és azt mondta, hogy elutazunk, és hogy talán vissza sem jövünk, úgyhogy elbúcsúzik, és vigyázzak magamra, meg hablatyolt össze-vissza én meg nem értettem semmit. Várj ezek kik, és miért vannak itt? És milyen idegen vámpírok szagát érzem? Velük jöttek????? - dőltek a kérdések belőle, miközben próbáltam letuszkolni a hófehér kanapéjára, hogy nyugodtan megbeszéljek vele mindent.

- Nyugalom - mosolyogtam rá. - Ők a családunk.

Kijelentésem nem maradt reakció nélkül. A család kisugárzása érezhetően megváltozott.

- Üljetek már le... - parancsoltam rájuk, akaratlanul.

- Anya? - nézett rám kislányom felhúzott szemöldökkel.

- Semmi gond kicsim - mosolyogtam rá kedvesen. - Arról van szó, hogy ez a férfi itt... - nagyot nyeltem. - Az édesapád...

Renesmee szemei kikerekedtek. Hírtelen felkelt mellőlem, majd lassan Edward felé kezdett sétálni.

- Ha te vagy az apám, akkor hol voltál eddig? - kérdezte szúrós szemekkel.

- Mondtam már kicsim... - kezdtem bele, de félbe szakított.

- Igen, te mondtál valamit, de én az Ő verziójára is kíváncsi vagyok - mondta farkasszemet nézve az apjával.

Edward meg sem mert szólalni. Felvette az érzelemmentes maszkját, és nézte gyermekem kutató szemeit.

- Mond... - noszogatta lányom.

- Én... - kezdett volna bele.

- Nem... Nem te, hanem anya és én... Nem arra vagyok kíváncsi, hogy TE miket éltél meg, hanem, hogy mit tettél, és miért... - mondta erőteljesen.

- Kislányom. Ezt így nem teheted... - mondtam halkan.

- Mit?? Mit nem tehetek? Nem tudhatom azt, hogy miért hagyott magunkra az apám? Vagy hogy miért kellett nélküle végigszenvedned a szülést?

- Reneesme... - súgtam. Szinte már a sírás közelében jártam. Ha vámpír lettem volna, már biztos kicsorgott volna pár könnycsepp.

- Ne légy szomorú anya. Én szeretlek téged, és veled maradok, örökké... - mosolygott rám, majd láttam, hogy Edward arca görcsbe rándul a fájdalomtól.

- Mától minden megváltozik kislányom... Már nem kell elzárva lenned a kastélyba... Saját házunk lesz, és kis kert ahol játszhatsz, és egy csodálatos szoba, ahová  kis kincseidet rejtheted, és ami csak a te zugod lesz. Lesz egy család, aki megvéd, óv és szeret. Megismerheted őket, és végre járhatsz iskolába, és nem csak könyvekből tanulhatsz... - mondtam mosolyogva, majd karjaimba zártam.

Apró puszit leheltem a homlokára, majd karjait nyakam köré fonta, és fejecskéjét vál gödrömbe rejtette.

***

A kocsi gyorsan hajtott be a hatalmas, háromemeletes ház előtti udvarra. Hatalmas pórt kavarodott fel, ahogy leparkolt, majd percekig csak járt a motor.

A kocsiból hangos nevetés szűrődött ki, majd az anyósülés felöli ajtó kicsapódott, és egy csodálatos vörös hajzuhatag lépett ki a tűző napfényre. Hatalmas kacaj járta be a házat körülvevő erdőt, majd a vezető felöli ajtó is kinyílik, és egy szikrázó vámpírférfi lépett elő.

A világoszöld szemű, vörös hajú, félvér lány hatalmas mosollyal fordult a ház felé.

- Anya már itthon van. Tuti lecsesz, hogy nem mentem suliba - mondta, már egy fokkal morcosabban.

- Semmi gond. Majd én elintézem Bellával - mosolygott kedvesen a ragyogó vámpír.

Az aszfaltútra közben újabb kocsik gördültek be, majd szintén csodaszép ragyogó vámpírok léptek ki az autókból. Közben pedig Edward odament lányához, és egy apró puszit lehelt a homlokára, majd intett, hogy mennyen be, majd ő is követi.

- Idegen vámpír szaga… - mondta halkan Renesmee, majd elindult a ház felé…

Írj komit, és nyerj :)

Puszi: Kemra

Nyereményjáték !!!!!

Elindul a Surrexit Gemini új játéka.

Limitált kiadású Volturi címeres pohár.

Saját gravírozású…

CSAK 4 db található belőle a világon, és most egyet megnyerhetsz akár te is.

A Jázmin Ajándék facebook oldalán szereplő, 2000 ft-os poharat, most ajándékba megkaphatod.

Nem kell mást tenned, mint minden fejezet után kommentet írni, és bízni a szerencsében, hogy a te neved sorsolódik ki.

Regisztrálj a jazminajandek@gmail.com email címre, és utána már csak kommentezned kell.

Minden komment egy újabb esély a nyerésre, ezzel is növelve az lehetőségeidet.

A játék időtartama:

Január 24 - Március 24-ig

Eredményhirdetés:

 Március 25

Amit az emailban le kell írnod:

Loginév:

Emai cím:

A részleteket, majd a játék lezárása után beszéljük meg!

 

Üdv: Kemra

Nemsokára!!!

7. fejezet

Sziasztok!

Tudom, hogy én lettem a múltkori fejezet miatt a gonosz, mert függővég, de most ígerérem, hogy kaptok izgalmat. Annyit mondhatok így előre, hogy élveztem ezt a fejezetet írni, ezért remélem, hogy sok komit kapok, így a következő fejezetet is élvezettel fogom megírni, és hamarabb is fogom hozni :)
Assze ennyi. Nem húzom az időt. Jó olvasást.
Puszi: Kemra

7. fejezet

 

Csak egy pillanatba telt felmérnem a helyzetet. A nagyterem megtelt vámpírokkal. Ismeretlen vámpírokkal... de a tömegben valami ismerős illatra lettem figyelmes. Ezt az illatot ezer közül is felismerném. Igaz, hogy ember létemben éreztem először, de soha nem fogom elfelejteni ezt a jellegzetes illatot.

Lassan haladtam a szétnyílt vámpírtömegben a Volturi trónszékek felé. Aro kitárt karokkal fogadott, majd szívéjes ölelésben, szinte maga mellé parancsolt. Annyira meglepett ez a gesztus, hogy még levegőt sem vettem egy pillanatra. Aztán eszembe jutott, hogy ha Jasper is itt van akkor biztosan kiolvassa az érzéseimből, hogy ódzkodok Arotol, ezért ellazultam, és úgy simultam z ölelő karokba, mintha csak Charli ölelném.

Markus lassan és bájolgó mosollyal kelt fel a trónjáról, és lépett együtt az összegyűlt tömeg felé.

- Minek köszönhetjük a szívéjes látogatást barátom? - kérdezte leereszkedően.

Aro lassan elengedett, majd hajtva a kíváncsiságtól ő is a jövevények felé fordult.

- Csak hogy köszöntsünk, és hogy meglátogassuk Bellát - mondta Carline nyugodtan.

Hírtelen kaptam felé a fejem, hisz már annyira régen halottam ezt a kedves hangot. Az otthon melegét hozta el a szívembe egy pillanat alatt.

- Szóval csak Bella miatt... - lehelte elhalóan Aro.

- Szó sincs róla, csak éppen így volt indokunk eljönni - védekezett.

- Nem bánom, ha látni akartátok, akkor itt van - mosolygott, majd lökött rajtam egy kicsit.

Úgy éreztem magam abban a helyzetben, mintha portéka lennék, és éppen most adtak volna kölcsön kipróbálásra.

- Nyugalom kincsem, nem fog fájni - mosolygott szinte bele a fülembe Aro.

Volt bennem annyi tartás, hogy ne féljek tőle, hisz nekem egy ilyen arrogáns tuskó nem parancsol, de azért a gyerek bennem is bujkált, így egy egyszerű mozdulattal nyelvet öltöttem rá, majd közelebb sétáltam Carlinehoz, és átöleltem.

Ez az ölelés tényleg szívből jövő volt, és igazán otthon éreztem magam, de a körülmények zavartak. A rengeteg ismeretlen szempár ami kísérte minden lépésemet igazán frusztráló volt.

Szó nélkül kézen fogtam, és húzni kezdtem magam után. Az első konferencia terem felé vettem az irányt. Olyan gyorsan suhantam, hogy attól féltem, még a végén nem fogja tudni velem tartani a tempót, de rádöbbente, hogy Calineisle is vámpír, így könnyen tartja az iramot. Amikor az ajtóhoz értem már azt is észrevettem, hogy a többi családtag is követ minket.

A nagyterem közepén, egy hatalmas faasztal volt, ami körül, majdnem harminc szék volt. Az asztalfőhöz húztam pótapámat, majd mellé Esmet, aki meleg szeretettel nézett rám.

- Hogy vagy kislányom? - kérdezi mélyen a szemembe nézve.

- Jól Esme, jól... - mondom őszintén, és az ő karjaiba is belesimultam.

Annyira jó érzés érinteni ezzel az újj testemmel, hogy néha el is felejtem, hogy valaha ember voltam.

- Látom kislányom, hogy gyönyörű vámpír vált belőled - mondta, majd melegen Carlinere nézett, és megfogták egymás kezét.

- A lényeg, hogy a hugicám jól van, és gyönyörű borostyán szeme van - ölelt magához szorosan Emmet. 

- Én is örülök neked Emm - öleltem vissza, majd kibontakoztam az ölelésből.

- Nem kell kamuzni Bella - mondta Jasper kicsit hátrébb állva.

- Hát igazából, tényleg nem örülök a sebhelyes képű pofádnak - mondtam gúnyosan, majd homlokráncolva és apró mosollyal közelebb léptem. Láttam a hófehér bőrén az apró félhold alakú harapásokat, amik egymást érték a halott testén. Minden egyes porcikáján - persze ezt csak feltételeztem, de azért lelki szemeim előtt megjelentek az elvadult újszülöttek, akik féke vesztve csüngtek rajta. Egy pillanatra kirázott a hideg, majd visszatértem a valóságba, és szemkontaktust keresve próbáltam farkasszemet nézni. Szemei kutatók voltak, mégis annyira messze jártak, hogy egy pillanatig újra elmerültem a múltjában rejtő titkok kutatásában. Nem leltem válaszra így fülig érő szájjal ugrottam a nyakába. Ha ember lettem volna, szemérmetlennek tartottam volna ezt a mozdulatot, de most, hogy már vámpír vagyok, és Jasper nem akarja a véremet venni, már nagyon is jól esett a - majdnem testvéremmé vált Jaspert, egy csontropogtató ölelésben részesíteni.

- Látom hugi, jó erőben vagy - mosolygott ő is.

- Csak azért, hogy végre ne én legyek a kis bénaság - mosolyogtam hunyorogva.

Kicsit kikényszerített volt, mert nem éreztem annyira természetesnek, és ez szerintem kívülről is látszódott. Vámpír létem még nem bírt megtanítani, igazán hazudni.

- Megváltoztál - mondta halkan, apró mosollyal a szája sarkában.

- Vámpír vagyok - mondtam jókedvűen, majd mosolyogva átsétáltam az asztal másik felébe, figyelmen kívül hagyva a többieket.

Okkal nem öleltem meg Alicet, mert végtelenül csalódtam benne, hogy nem állt mellém, és hogy nem értett meg, Rosali pedig nem állt hozzám olyan közel, hogy akár csak egy lépést is tegyek felé. Edward pedig... Őt nem akartam figyelembe venni. Kicsit tartottam is tőle, mert nem bírtam harag és utálat nélkül ránézni.

Leültem az asztalhoz, és intettem, hogy üljenek le mindannyian.

- Jól bánnak itt veled, kislányom? - kérdezte Esme anyai óvással.

Annyira belemerültem a meleg tekintetébe, hogy egy pillanatig, még válaszolni is elfelejtettem.

- Hát persze - mondtam mosolyogva, majd idegesen a kezeimet kezdtem nézegetni.

- Ki változtatott át? - kérdezte egy mély dübörgő hang.

Lassan és kimérten emeltem rá a tekintetemet, és néztem mélyen a szemébe.

- Azt hiszem Aro - válaszoltam egy vállrándítással, mire az ő arcán harag lett urrá, de csak egy pillanatig tartott, amikor újra felnézett, már az érzelemmentes szobor maszkot vette fel.

- Hogy hogy csak hiszed? - kérdezte minden érzelem nélkül.

- Mert haldokoltam, és mielőtt bárki megharaphatott volna, elveszítettem az eszméletemet. A következő, amire emlékszek, hogy elemészt a szörnyű fájdalom - mondtam mosolyogva, majd felkeltem a székből, és járkálni kezdtem.

Igazából magam sem tudom, mitől jött az önbizalmam, csak azt, hogy minden porcikámat átjárta az adrenalin, ami igazából nem is volt bennem.

- Mi lett a babával? - kérdezte halkan Alice.

Azt hiszem ez volt a nap kérdése. Mindannyian arra vártak, hogy erre a kérdésre választ kaphassanak. Újabb mosolyt engedtem meg magamnak, mert rájöttem, hogy célt ért a levelem, és, hogy most már nem fognak bennem kételkedni. De nekem ennyi nem volt elég. Nem hagyhattam, hogy innen nyugodt szívvel távozzanak. Ők juttattak ide, és ezt soha nem bocsájtom meg.

- A baba?... - kérdeztem felháborodva. - A baba amelyik ember?... Az, akinek az apja Jackob?... - kérdeztem, kissé sipítós hangon.

Végül is inkább volt ez eszeveszett üvöltés, mint normális kérdés.

Ebben a percben éreztem, hogy minden kibukik belőlem, és én hagytam hagy emésztgessen belülről.

- Gyere vissza hozzánk, Bella... - mondta nyugodtan Edward, majd ő is felkelt a székről, és felém kezdett sétálni. Két lépéssel tőlem negált, majd szuggerálón nézett a szemembe.

Láttam rajta, hogy a gondolataimat kutatja, de szerencsémre ez rejtve maradt előtte.

- Nem... - mondtam egyszerűen, és elkezdtem figyelni a falon lévő festményt.

Igazán szép festmény volt. Olajfestmény, amely egy ködös erdőt ábrázolt. Én is így éreztem magam. Egy hatalmas, zeg-zugos erdő, melyet köd borít be.

Edward dühösen dobbantott, majd ingerülten az asztalra csapott.

- Itt nem maradhatsz. Hisz ez a Volturi, mát nem érted? - vagdalkozott ide-oda. Annyira meg akart győzni, hogy a kezeivel úgy csápolt, mintha legyeket hessegetne.

- Ne próbálj manipulálni, Edward, mert rohad túl nem tűröm - mondtam fagyos hangon.

Éreztem, hogy az eddig némán hallgató család hírtelen még lélegezni is elfelejtett.

Ha nem ebben a helyzeten lettem volna, talán én is megijedtem volna magamtól, de így csak az járt a fejemben, hogy megvédjem a gyermekem, és az érzéseim azt súgták, hogy jelen pillanatban Edward nagyobb veszélyt jelent. Tudtam, hogy soha nem bántaná a lányát, de érzelmileg igenis instabil. Ezért féltem, hogy megbántja őt.

- Nem maradhatsz itt. Ha kell, akkor erővel viszünk... - mondta vészjóslóan, majd egyenesen felém közeledett.

Erősen megragadta a karomat, majd elkezdett rángatni.

- Vedd le rólam a kezed - mondtam, dühtől remegve, de ő nem akart elereszteni.

A harag átjárta minden porcikámat, majd egy hatalmasat taszítottam rajta. Teste egészen a szomszéd falig repült, ahol egy kis polc állította meg. A fa hatalmas reccsenéssel adta meg magát teste alatt.

Edward hitetlenkedve nézett fel rám.

- Még csak négy hónapja vagyok vámpír... Én még újszülött vagyok... Sokkal erősebb nálad - köptem a szavakat, majd egyenesen az ajtó felé vettem az irányt.

Annyira elegem lett ebből, hogy végre ki akartam szabadulni, és végre a karjaimba zárni, Renesmeet, hogy megnyugodjak...

Kérek komit :)
Puszi: Kemra