7. fejezet

7. fejezet

 

A reggeli után mindenki a nappaliban tanyázott le. Furcsa volt számomra ez a nagy családi idill, én nem voltam ehhez hozzászokva.

Mocorogni kezdtem a fotelbe, ahol ültem és odamentem Alec-hez aki éppen Jasperrel sakkozott. Láttam rajtuk, hogy nagyon belefeledkeztek, és hogy mind a ketten rágörcsöltek a játékra ezért csak csöndesen léptem Alec mögé. Rátehénkedtem a vállaira és onnan néztem a meccset. Rápillantottam a bábukra és rögtön átláttam. Jasper két lépésből nyerni fog, de ezt azért mégsem hagyhattam.

- Lépj a királynővel előre egyet és vedd le a futóját - súgtam a fülébe, hogy csak ő hallja.

- Biztos? - Pillantott fel rám.

- Ahamm... - mosolyogtam, majd ő meg is tette amit tanácsoltam.

Jasper úgy lépett ahogy vártam, majd Alec le is tudta venni az ő királynőjét, ezzel pedig mattot is adott.

- Ez nem ér. Nem segíthetsz neki - nyafogott gyerekesen Jez, majd tanácstalanul bámulta a pályát.

- Kimegyünk egy kicsit? - súgtam Alec fülébe.

Gondoltam, hogy mindenki hallotta, minden szem rám szegeződött, én meg azért is kérlelőn fordultam Alechez.

- Minek akarsz te ki menni? - kérdezte meglepetten.

- Sétálni... - forgattam a szemem jelentőség teljesen, majd egyenesen az ajtó felé vettem az irányt. Egy erős kéz nyúlt utánam majd rántott vissza.

- Már minek mennél? Két napja még haldokoltál, még nem vagy elég erős.

- Igazából, szerintem jót is tenne neki a friss levegő - szólt közbe Carlisle, legnagyobb örömömre.

- Na látod? Még jót is tenne - mosolyogtam angyalian.

- A francokat tenne jót - köpte dühösen.

Kedves mosollyal az arcomon bújtam szorosan a mellkasának, majd egy csókot leheltem az ajkaira, majd újra és újra. Láttam rajta, hogy kezd elködösödni a tekintete és a szeme egyre feketébb, úgyhogy folytattam a hízelgést.

- Csak egy kicsit - leheltem a szájába.

Amikor meg akart csókolni gyorsan elhajtottam a fejem és az arcához préseltem az enyémet.

- Egy egészen picurkát - súgtam a fülébe.

Ekkor adta meg magát. Hatalmasat sóhajtott majd lemondóan átkarolta a nyakam és rám nehezedett.

- De csak egy egészen kicsit és csakis akkor, ha nem erőlteted meg magad.

- Ahogy akarod kedvesem - mondtam két örömködő puszi között, majd egy forró csókban forrtunk össze.

- Tisztára mint az anyja. Mindig mindenkit ki tud használni a saját íze szerint.

Figyelmen kívül hagyva Edward megjegyzését indultam meg újra az ajtó felé, magammal vonszolva Alecot.

Felszabadított a friss levegő, szinte szárnyaltam a boldogságtól. Behunytam a szemem és hagytam, hogy a napsugarak átjárjanak, feltöltsenek.

/Edward szemszöge/

Alíz csak állt ott mozdulatlanul, olyan volt mint aki éppen töltődik. Nagy mély levegőt vett, majd csücsörítve kifújta, ezzel pedig jéggé fagyasztotta a vele szemben lévő fát. Mindannyian úgy álltunk ott, mint a szobrok. Köpni nyelni nem tudtunk az elképedéstől, és persze csak abban a pillanatban jutott eszembe, hogy még csak meg sem kérdeztük tőle, milyen ereje van. Nem gondoltam volna, hogy éppen a fagyasztás az ő képessége.

- Ez csodálatos volt - lépett hozzá közelebb Alice, de meg is torpant, mert Alíz egy hatalmas mozdulattal, pusztán a kezéből kicsapó légáramlattal darabokra repesztette a jéggé fagyott fát.

Ilyet előtte még soha nem láttam. Mindenütt apró szilánkok szálltak, és mindent beterítettek, ez nem volt akármi, ilyenre egy vámpír sem képes. Hiába van akkora erőnk, pusztán a légáramlat segítségével nem vagyunk képesek ilyesmire.

- Nem vagy semmi. - Röhögte Emm, majd megpaskolta Alíz vállát.

- Igen, tényleg lenyűgöző, de megölted a fát... - szomorodott el Esme.

Anyám már csak ilyen szentimentális típus volt. Még egy fát is képes megsiratni.

- Semmi gond, majd megoldom - ejtett meg lányom egy féloldalas mosolyt.

Csak remélni tudtam, hogy ez az én örökségem része, amit Bella régen annyira szeretett.

- Azt ugyan nem. Ahhoz túl gyenge vagy. Különben is, megígérted, hogy kímélni fogod magad.

- Azt ígértem, hogy nem erőltetem meg magam és a kettő nem ugyanaz. - Szökkent az elpusztult fa helyéhez.

Lassan guggolt le, majd érintette tenyerét a földhöz. Mind vártuk mi fog ebből kisülni. Kicsit pedig azért kételkedtem is, hogy ezt a pusztítást helyre lehet hozni.

Mind láttuk, ahogy keze alatt a föld enyhén megremeg, majd mellette egy aprócska gally bukkan elő. Lányom felállt és elhátrált, de kezét tenyérrel előre felé szegezte. A kis ág nőni kezdett. Lassan bújt elő a földből, új leveleket és új ágakat növesztve. Szinte a szemünk előtt bontakozott ki a földből az előző helyén egy hasonlóan hatalmas tölgyfa. Amikor pedig elérte a kellő nagyságot letette a kezét, majd mint aki elvesztette az erejét térdre rogyott.

Alec rögtön az ölébe vette, hagyva, hogy fejét a vállára tegye.

- A francba, hogy miért nem lehet rám hallgatni - morogta.

- Azért Drágám, mert te nem azért vagy itt, hogy megmond mit csináljak, hanem, hogy ápolj, ha ramatyul vagyok - motyogta az orra alatt.

- Hát akkor ez bejött - mondta dühösen.

- Jól van gyerekek, elég a veszekedésből. Inkább vidd be Alízt a házba, had vizsgáljam meg.

Alec szó nélkül teljesítette apám kérését, és be is vitte.

- Kérdezhetek valamit Alíz? - fordult Carlisle homlok ráncolva lányomhoz a vizsgálat után a nappaliban.

- Kérdezz csak nyugodtan - mosolyogta vidáman, most már egészségesebb színben.

- Honnan vannak a hegek és miért nem gyógyultak be úgy, ahogy a többi?

Alíz arca egy pillanat alatt borult el. A szemeiben csak a fájdalmat és a kínokat lehetett látni.

- Kiképzés. - Csak ennyit mondott, de nekem elég is volt, az agyam olyan gyorsan kapcsolt kutatásra mint valami motolla.

Ugráltak előttem a képek, egymást váltották az emlékfoszlányok. Eső, és csordogáló vér. Elpusztult erdő. Vörösre festett tó. Láncok csörgése a félhomályban.

- Hány éves voltál? - kérdeztem elködösült tekintettel.

Már nem láttam mást, csak az emlékeit és ez megbénított.

- Még gyerek. Pontosan nem emlékszek rá. Abból az időből nagyon sok minden kimaradt. Arra emlékszek, hogy kb hét évesnek nézhettem ki, de hogy pontosan mennyi voltam azt nem tudom. A Dada soha nem mondta.

- Ki az a Dada? - kérdezte Alice érdeklődve.

- Egy fiatal lány, aki arra vigyázott, hogy ne szökjek meg. Az a személy aki megtanított emberinek lenni.

- Akkor ő jó volt hozzád, igaz? - kérdezte felcsillanó szemekkel Bella.

- Nem. Nála jobban nem gyűlölt engem senki. Nyelveket tanított nekem, földrajzot, kémiát, matematikát és megmutatta, hogyan egyek késsel villával, de amikor csak tehette állandóan bántott. A legkülönbféle eszközökkel kínzott. Azt mondta azokkal fogom megtapasztalni a korlátaimat. Ő volt a kiképzőm is. Minden harcművészetet, és fegyveres védekezést tőle tanultam. Miatta jöttem rá, hogy mikre vagyok képes. Ő mutatta meg, hogyan tudom kiölni magamból az embert és az érzelmeket.

A hideg futkosott a hátamon ahogy beszélt. Rideg volt és kimért, annyira idegen. Teljesen máshogy viselkedett mint előtte. Egy pillanat alatt tűnt el a kimért és megfontol felnőtt, majd jött helyette ez a fagyos démon.

- És a láncok?

- A láncok? - kérdezett vissza értetlenül, majd egy nagy sóhajtással összekulcsolt kezeit, mintha még mindig rajta lennének a bilincsek.

- Amikor Aronak nem tetszett az amit csinálok, akkor bezárt, hogy jól megbüntessen, de csak arra volt jó, hogy újabb bosszút találjak ki.

- Milyen sérüléseid voltak? - kérdezte apám félrenézve.

- Tudjátok a félvér test egy igazán különleges dolog. Nagyon nehezen lehet megsebezni, de a tapasztalataim szerit saját magamban elég nagy kárt tudok tenni, és egy felém repülő szikla is - nevette el magát a végén.

Egyikünk sem vette fel a morbid humorát. Mindannyian figyelmen kívül hagytuk, és vártuk, hogy folytassa.

- Az önirónia tart életbe, és aki nem tud nevetni, az keserű életet él... jól van na... a nyelvemből hiányzik egy darab, egy szikláról való esés közben haraptam le véletlenül... Azóta sem nőtt vissza - fintorodott el. -  Az egyik fülemre húsz százalékig süket vagyok, hála egy jól irányzott ütésnek. Hiányzik a fél vesém, szintén egy útban lévő szakadéknak hála és elég sokszor kiugrik a vállam, a rossz menekülési módoknak hála, de gyorsan vissza is tudom tenni. A többi heg pedig csupán az ügyetlenségemnek köszönhető. Nem élek éppen nyugis életet, és igazság szerint nem is szeretnék. Ez vagyok én. Így nőttem fel, ezt tanultam.

- Az emlékeid? - kérdezte Carlisle.

- Mi van velük? - értetlenkedett Alíz

- Azt mondtad sok mindenre nem emlékszel, de ez egy félvérnél lehetetlen.

- Oh, hát az csupán a fejsérüléseknek köszönhető. Túl sokszor kólintottak fejbe - mondta, majd mókásan fejbe vágta magát.

- Rohadt jó vicc... - dörmögte Emm.

Még hozzá képest is epés volt, de jelen pillanatban hálás voltam, hogy felnőtt módjára viselkedett és nem viccelte el az egészet.

- A fél életem hiányzik. Nem emlékszek olyan dolgokra amik nagyon is fontosak számomra, de bárhogy erőltetem, soha nem kapom őket vissza. Gondoljatok csak bele, nektek sincs másotok egymáson és az együtt töltött emlékeiteken kívül. Nekem ezek mind hiányoznak, akkor mégis mit tegyek, röhögjek a szerencsétlenségemen vagy bőgjek mint egy dedós és haljak meg küzdés nélkül?

A szavai mély nyomokat hagytak mindenkiben. Kicsit jobban megértettem a nézőpontját, ettől pedig érezhetően közelebb kerültem hozzá.

- Mesélj kérlek arról a lányról - mondta halkan Bella, kicsit közelebb ülve hozzá.

- A neve Nolita Pocket. Egy Dél Welsi kis városban született. Tizenkilenc évesen változtatták át. Azóta a Volturinak dolgozik. A képessége hasonló Jezéhez. Ő is képes manipulálni az érzelmeket, de valamilyen érthetetlen okból kifolyólag még az emlékek érzelmi töltetét is képes befolyásolni. Ha a közelében voltam, még a kínzások is egy egyszerű játéknak tűntek, így nem szenvedtem annyira. A kisugárzása olyan, hogy rögtön meg tudja szerettetni magát bárkivel és mindent elhiszel neki amit kiejt a száján. Mosolyt csal az arcodra a legnagyobb szörnyűségek közepette is, vagy pokollá változtathatja a leggyönyörűbb pillanatodat. Szinte fizikai fájdalommá képes generálni a lelki kínokat.

- Azt mondtad, hogy kísérletezett, de mégis mivel? - kérdeztem homlok ráncolva.

- A félvérek testi és szellemi fejlődésével kapcsolatban. Rá akartak jönni, hogy mi a maximális fejlettség amit el tudok érni. Továbbá, hogy hogyan lehet megsebezni és mivel lehet bennem a legnagyobb kárt tenni. Mennyi ételre van szükségem, meddig bírom emberi étel nélkül. Mennyi vér oltja a szomjam és meddig bírom nélküle.

- Ez kegyetlenség... - suttogta Bella.

- Nem, nem az. Vagyis persze az, de roppant hasznos is volt - mosolygott gyermekien.

- Mégis hogyan ehet az ilyesmi hasznos? - kérdeztem.

- Stratégiailag. Tudom mennyi időt tölthetek emberek között amíg meg nem éhezek. Tudom, hogy hány napig bírom ki emberi étel nélkül, ha éppen arra szorulok. Ez mind olyan tudás, ami nélkül biztosan hátrányban lennék egy csata során.

Jezz gondolatai az újszülött hadsereg körül forgott. Lepörgette maga előtt azokat az emlékeket, amikor hasonló kísérleteket csinált a vámpírokkal Merry nyomására, gondolatban pedig arra jutott, hogy lányomnak igaza van. Nagyon is hasznosak az ilyesfajta kísérletek, csak éppen nem annak aki elszenvedi őket.

- Na én most lefekszek, és jól kipihenem magam, az ebédet pedig én főzőm, kárpótlásul a reggeliért - mondta mosolyogva, majd belekarolva Alec-be felmentek az emeletre...