8. fejezet

 +18
8. fejezet

A puha párnák úgy öleltek át, mintha csak felhőn feküdnék. Nem éreztem a testem, csak lebegtem a semmiben. Az álmok pedig úgy rántottak magukba mint ezelőtt semmi. Álmomban a felkavarodott érzések emlékeket hoztak magukkal, azok pedig rég eltemetett fájdalmakat. Mint egy lánc kapcsolódtak egymásba a képek.

A csodálatos gyerekszobám, ahol a falnak furcsa mályvás színe volt. A fekete kanapéra vagy a hófehér elefánt mintás ágyra. Emlékszek a rengeteg híres festmény reprodukciójára a falon. Csak felhőtlen emlékeim vannak arról az időről. Csak akkor jönnek elő a valós emlékek, ha jól megerőltetem az agyam. Mintha egy sűrű fátylon nézném az emlékeimet. Borzasztóan zavaró. Emlékszem, hogy a szobámban volt egy hatalmas teljes alakos tükör is. Nagyon sokat illegettem magam előtte. Folyton táncoltam. Kislányként úgy képzeltem, hogy táncosnő leszek. Emlékszek arra is, hogy Alec a szomszéd szobában volt. Mindig hallottam, ahogy egy csodás dalt játszik a zongoráján, de furcsa mód, csak azt az egyet volt hajlandó játszani. Azt mondta, hogy egy kedves ismerősének írták és hogy az egy altató. Mindig megkértem, hogy játssza el nekem. Sokszor aludtam el a zene andalító dalára. Emlékszek, ahogy átjár a dal és felmelegíti fájó-sajgó szívemet. Minden szomorú percemben ezt a dalt dúdoltam.

Amikor elég idős lettem kezdtem megismerni a nőiességemet, persze Dada folyton a nyomomban loholt, így esély sem volt rá, hogy valakivel megismerkedjek, ezért nekem csak Alec maradt. Félreértés ne essék. Nagyon is vonzó volt, meg minden, de akkor is fura egy figura. Folyton egyedül volt, amikor meg meglátott mindig tett egy sértő megjegyzést rám. Nagyon sok időm és munkám fekszik benne, hogy végre elfogadjon. Nem akartam én vele rosszban lenni, de néha annyira fel tudott idegesíteni. Folyamatosan provokált és kihozta belőlem a legrosszabbat, de magányos perceimben, meg folyton rajta járt az eszem. Mindig is nagy talány volt számomra. Meg akartam ismerni jobban. Tudni miket titkol, hogy neki mi a története. Mert az idők folyamán egyet megtanultam, mindenkinek van egy.

Igazán viszont akkor figyeltem fel rá, amikor az egyik karácsonyi partin, - amit a Voltura rendezett a békekötés nevében, - egy csodálatos fekete ingben és fehér nyakkendőben jelent meg. Rajtam egy 1920-as évek béli tört fehér csipkeruha volt. Spagetti pánttal és egy csodálatos csipke berakással. Tökéletesen követte az anyag a derekam vonalát, az alja pedig a földet söpörte. Húsz centis uszálya úgy suhant utánam mintha valami két lábon járó sellő lennék. Kényelmes volt, pont ezért volt annyira kihívó a vörös rúzsom, mely kacérkodott és hívogatott.

Alec egyenesen hozzám sétált és felkért táncolni, de még reagálni sem volt időm magával is rántott a táncparkettre. Belenéztem csodálatos szemeibe és lemerevedtem. Szemei csak úgy csillogtak a borostyán színtől, amit eddig nem is vettem észre. Ég és föld volt a különbség az embervéren élő és a vegetáriánus vámpírok között. Eddig igazából nem volt ennyire feltűnő, hogy ő az. Mondjuk suttogták már a palotában, hogy Alec évek óta nem ölt, de nem akartam elhinni, hiszen maga a kiállása is olyan, mint egy sorozatgyilkosé, a tekintetével pedig ölni lehetne. Mégis a szeme nem hagyott kétséget, hogy vegetáriánus.

- Miért nem ölsz embert? - kérdeztem mélyen a szemébe nézve.

- Mert nem muszáj… - mondta szűkszavúan, majd megpörgetett.

- Ez nem válasz - mondtam.

- Egyszer régen, megfogattam egy nagyon jó embernek, hogy nem ölök többet. Azóta pedig betartom, mert ettől nekem is jobb lett az életem.

- Akkor mégis miért olyan borostyán a szemed, alapból pedig miért nem?

- Több száz évig éltem embervéren, a közeledben pedig megrészegülök. Ha te jelen vagy, akkor minden önkontrollom elszáll.

- Talán a véremre szomjazik, Mr Finch

- Megbolondít a jelenléte Mis Alisa… - lehelte a fülembe, majd olyan szorosan átölelt, hogy mozdulni sem bírtam.

- Tudod, már a születésed előtt tudtam, hogy különleges vagy.

- Te ismerted az édesanyámat? - kérdeztem elképedve, majd tekintetét kerestem, de az nem árult el semmit.

- Így is mondhatjuk - válaszolta egyszerűen.

- Hogy érted azt, hogy így is mondhatjuk?

- Itt nem beszélhetek - felelte.

Elkezdett kifelé húzni a teremből.

A tömeg körülöttünk ritmusra mozdult. Tudta, hogy Alec ezzel a tettével felhívja magára a figyelmet, mégis mintha megállt volna körülöttünk az idő. Mindenki úgy mozgott mintha észre sem vett volna. Úgy mentünk el a vámpírok mellett, mintha nem is léteznénk. Már előre vártam, hogy mikor lép elém a Dada és küld a cellába büntetésképpen. Aro haragja pedig tutira kiveri majd a biztosítékot.

Pánikba estem egy pillanatra, de amikor még a folyosón sem állítottak meg, elszállt minden félelmem.

- Hová megyünk? - kérdeztem érdeklődve, amikor átrángatott a következő folyosóra.

- A szobámba. Ott biztos nem keresnek majd.

- Miért keresnének? - kérdeztem flegmán, lehuppanva az ágyára.

Meglepően kényelmes francia ágya volt, az én hatalmas uszályos szoknyám pedig túl kényelmetlen.

- Azért mert el akarok mondani az igazat. Évekig sikerült elhallgattatniuk, de most nem fogom hagyni.

- Ez nagyon komolyan hangzik. - Bújtam az ölébe, majd lerántottam az ágyra.

- Igen az. Kérlek, ne mismásold el a dolgot.

- Én? Soha - mondtam, majd ölembe hajtottam fejét és rövid hajába túrtam.

- Annyira egy lehetetlen nőszemély vagy.

- Tudom. - Leheltem a hajába, majd nekidöntöttem homlokom az övének.

- És most mi lesz? Mesélsz vagy csinálunk valami mást?

- Még gyerek vagy - jelentette ki, de nem mozdult.

- Te meg egy vénség. - Kacagtam fel.

- Néha úgy érzem sokkal idősebb a lelked az enyémnél. Olyan mintha többet láttál volna a világból, mint én.

- És ha tényleg így van? Mit csinálsz?

- Ne mondj ilyeneket, mert még jobban gyűlölni fogom magam.

- Azt sosem szabad drága. Mindig éld úgy az életed, hogy minden tetteddel számot tudj adni.

Szavaimra teste megfeszült, kezeivel pedig görcsösen kapaszkodni kezdett a derekamba. Végig simítottam a hátán, majd újra hajába túrtam és az arcát kezdtem simogatni. Lehunyta szemét, élvezte érintésemet. Sokáig mozdulatlanul feküdt.

Majdnem tíz perc telt el mire rászánta magát, hogy felkeljen. Amikor felállt végig nézett rajtam. Úgy éreztem levetkőztet tekintetével. Belepirultam a gondolatba, hogy végül is jó volt a ruhaválasztásom.

Oda hajolt hozzám, szája pedig olyan gyengéden érintette a kulcscsontomat, hogy beleborzongott minden porcikám. Kezei gyengéden simítottak végig hátamon, a cipzár pedig készségesen adta meg magát érintése nyomán. Apró csókokat lehelt meztelen vállamra, hatására bőrömön bizsergés futott végig. Lágyan lehúzta vállamról a selymes anyagot. Fejem alá nyúl ezzel kissé megemelve, száját számra tapasztotta. Forró csókban forrtunk össze...

Ajkai olyan puhák és selymesek voltam, mintha isten is csókra teremtette volna. Kezeimet szorosan nyaka köré fontam, érezni akartam kemény testét, és abban a pillanatban azt kívántam, hogy soha ne érjen véget az a perc.

Éreztem minden egyes porcikáját, ahogy az enyémnek préselődik. Lassan visszadőltem az ágyra, így magammal húzva őt.

- Ha nem lennél, meghalnék - lehelte bőrömbe két csók között.

Csókokkal halmozta el nyakamat, majd haladt egyre lejjebb. A ruhámat maga előtt tolva puszilgatta végig minden porcikámat. Sokáig kényeztetett, de amikor fölé kerekedtem és a nyakkendője után nyúltam, hogy kikössem egy mozdulattal, megállított. Féloldalas mosolyt küldtem felé. Csak úgy csibészesen, hogy megnyugtassam, nincs semmi gond.

Kezeit lassan ejtette vissza maga mellé az ágyra ezzel visszaengedve nekem a kényeztetést.

Végül aztán meggondoltam magam és rajta hagytam a hófehér nyakkendőt és úgy kezdtem el egyesével kigombolni az ingjét. Végig pusziltam kemény mellkasát, közben pedig ujjaimmal rajzoltam le apró köröket. Amikor elértem az övéig a csattal kezdtem el bajlódni. Nadrágját próbáltam minél lassabban lehúzni. Fekete alsója már eléggé domborodott, de ami engem illet kicsit azért töbre számítottam. Lassan felkúsztam hozzá és egy őrjítő csókban forrunk össze. Úgy ölelt, és úgy simított végig rajtam mintha attól félt volna, hogy bármelyik pillanatban elveszíthetne. Annyira csodálatos volt elveszni a karjai között, akár örök életemet el tudtam volna ott képzelni.

Egyik kezemmel kutatni kezdtem alsónadrágjában, de a kezem sokkal nagyobbra talált mint amiről valaha álmodni mertem volna. A könyvekből és a televízióból ilyesmit nem tud megtanulni az ember, és nem is lesz rá jobban kész attól, hogy tudja mit várjon.

Hezitálásomat látva, óvatosan lehúzta rólam a csipkés anyagot, majd mért végig szemérmetlenül. Szemei már feketék voltak a vágytól. Sehol nem láttam bennük a borostyán csillogást, de most nem is zavart, hiszen tudtam, hogy most én értem el a változást. Fölém hajolt és gyengéden megcsókolt. Széttette a lábaimat és közé feküdt, de közben nem eresztette ajkaimat. Egyik kezével észrevétlenül ő is kibújt az alsónadrágjából, majd elszakadt számtól és mutató ujját megnyalta. Figyeltem ahogy kezével lenyúl, majd megéreztem forró, lüktető lábaim között kezét, ahogy ingerelni kezd. Annyira jól esett ahogy simogatására elöntött a bizsergés és azt is éreztem ahogy egyre nedvesebb leszek. Amikor végzett kezével a férfiasságát a megfelelő helyre illesztette majd olyan gyengéden ahogyan csak tudta belém hatolt. Külön élvezet volt, hogy éreztem magamban hatalmas péniszét, de egy idő után feszülni kezdett és végül nem éreztem mást, csak enyhe fájdalmat. Amikor tövig bent volt megállt és várt, csókokkal hintette be az arcom nyugtatás képen. Amikor látta rajtam, hogy semmi gond nincs és teljesen rá figyelek, óvatosan elkezdte kifelé húzni. Ez már nem fájt, inkább megkönnyebbülést éreztem. Nem vette ki, helyette rögtön visszafelé kezdte tolni, de még mindig lassan. Egyre jobban kezdtem élvezni a monoton ritmust. Minden lökéssel egyre közelebb az élvezethez. Jó pár perc csodálatos "kínszenvedés" után elöntött a csodás érzés, amely a csúcsra juttatott. Egyenesen a mennyekben jártam. A nyugalom és a vágy egyszerre öntött el. Amikor kinyitottam a szemem Alec mosolyával találtam szemben magam. Megállt a mozdulatban és boldogan fürkészte arcomat. Csodás érzés volt tudni, hogy elég fontos vagyok számára, de abban a percben minden féle képen vissza akartam adni neki azt az örömöt amit nekem szerzett.

Játékosan lelöktem magamról, a hátára fektettem és úgy ültem a hasára. Hozzá préseltem magam a mellkasához, így csókoltam meg. Kezemmel segítettem magam a megfelelő helyre, majd felültem. Hatalmasat nyögtem, ahogy hírtelen hatolt belém tövig, merev hímvesszője. Ijedten ragadta meg derekam, de én tekintetemmel nyugtattam, hogy - semmi gond. Olyan csodás érzés volt magamban tudni, hogy már ez, felért egy élvezettel. Lassú ritmusba kezdtem. Picit gyorsítottam, de csak annyira, hogy neki is kényelmes legyen. Láttam rajta, hogy nagyon és azt is éreztem, hogy egyre közelebb van az angyalkákhoz, ezért kicsit ringatni kezdtem a csípőmet. Éreztem, hogy én is egyre közelebb kerülök a mennyhez ezért össze szorítottam a combjaimat és éreztem ahogy Alec teste megfeszül, majd megéreztem ahogy hímvesszője lüktetni kezd. Abban a pillanatban én is megérkeztem az angyalkákhoz, testem pedig megfeszült.

Nem volt olyan erős mint az első és nem is tartott addig mint az első, de nagyon is élveztem.

Amikor láttam, hogy Alec is visszatér leszálltam róla és ledőltem mellé. Bele fészkeltem magam ölelő kezébe, fejemet pedig tökéletes mellkasára hajtottam.

- Te a végén nem is mentél el - mondta panaszos hangon.

- Ó dehogy nem. Veled egyszerre, és ez mindennél többet jelent nekem - feleltem mosolyogva.

- Most cserélhetek ágyneműt - nevetett szórakozottan. - Pedig nem is ezt terveztem.

- Miért? Mit terveztél? - Könyököltem fel, hogy jobban lássam az arcát.

- Egy beszélgetést. Egy nagyon nagy beszélgetést. - Lett megint szomorú a tekintete.

- Mégis miről akartál velem beszélgetni?

- Az anyukádról. - kezdett bele, majd elengedett és felült.

- Ne is kezd el - vágtam a szavába, közben én is felültem.

- Tudnod kell az igazságot - mondta idegesen.

Zavarában felpattant az ágyról és úgy ahogy volt meztelenül elkezdett fel s alá sétálgatni. Enyhe röhögő görcs lett rajta úrrá, amit sajna nem tudtam abba hagyni. Tudom, hogy gyerekes voltam, de egyszerűen nem bírtam abba hagyni.

- Ez nem tréfa Cat - förmedt rám.

- Nem vagyok macska Ne nevezz így.

- Jeni is mindig így szólít - fordult felém meglepődve.

- Azért mert ő egy idióta, nem éti meg, hogy utálom ha így szólít.

- Akkor mégis, hogy szólítsalak?

- Van nekem rendes nevem. Ráadásul kettővel is megvert a sors. Válassz magadnak kedvedre.

- Katrin… Alisa… - nyögte szórakozottan.

Leült mellém az ágyra és visszatakarózott.

- Mind a kettő béna - mondta flegmán, majd a mellkasára vont. Olyan jó érzés kerített hatalmába, hogy mosolyognom kellett. A biztonság és az otthon érzetét keltette bennem.

- Ha annyira béna akkor találj ki te valamit - ajánlottam fel. - De aztán valami vagányt, ha lehet.

Összeszaladtak a ráncok a homlokán.

- Alíz - mondta mosolyogva. - Alíz, az elvarázsolt csoda országból. Aki a végén megtalálja a hazavezető utat.

- Ez frappáns, és még tetszik is.

- Emlékszel a születésedre?

- Nem - feleltem egyszerűen.

- Tudod nem bánom azt az éjszakát.

- Én sem - mosolyogtam.

- Lehet... de ha elmondom az igazságot akkor meg fogsz gyűlölni.

- Semmitől nem gyűlölnélek meg.

De az igazság fájdalmas és szörnyű…

- Azt nem kétlem - mondtam, mélyen a szemébe nézve.

- A képességemnek hála, hogy nem emlékszel az akkor történtekre. Órákra elvágtalak a külvilágtól - mondta lehajtott fejjel.

- Erre magamtól is rájöttem egyetlenem.

De nem érted? A szüleid élnek Alíz. Ráadásul mind a ketten. Boldogan élnek valahol, de csak azért mert nem tudnak a létezésedről - habogta kétségbeesve.

- Tudom Drágám, tudom - mondtam kedvesen, majd átöleltem nyugtatólak.

- Mi az, hogy tudod? - üvöltötte el magát. - Mégis mióta?

- Csak pár hónapja. A szülinapomon Aro megölelt, hogy felköszöntsön. Véletlenül lemásoltam a képességét és beleláttam a gondolatai közé.

- De hogyan tudtad kiszűrni annyi emlék közül?

- Eléggé megkönnyítette a dolgomat. Elszóltam magam, hogy bár itt lenne az anyám, erre rá gondolt.

- Mennyit tudsz? - kérdezte fagyosan. Pókerarcot öltve, amitől mosolyognom kellett.

- Eleget, hogy álmatlan éjszakáim legyenek.

- Akkor miért nem gyűlölsz? Miért feküdtél le velem?

- Nem a te sarad volt ami történt. Figyellek, amióta csak az eszemet tudom. Folyamatosan gyötrődsz. Mindenért magadat okolod. Rám se bírtál nézni bűntudat nélkül. A születésnapomon állandóan elvonulsz és napokig nem látlak. Ráadásul megígérted az anyámnak, hogy nem ölsz embert és már harminc öt éve betartod. Ezen felül meg óvsz, figyeled minden lépésemet és nem elhanyagolható, hogy szeretsz. Ez azért sokat nyom a latba - mondtam mosolyogva, majd megcsókoltam.

- Buta nőszemély - ölelt magához.

- Vén kujon - vágtam vissza halkan…

Másnap persze a nagy hacacáré nem maradhatott el, az eltűnésem miatt. Aro tajtékzott a dühtől. Sulpicia csalódott volt. Dada pedig örömittasan húzogatta a szemöldökét.

Persze az éjszaka történtekről senki nem tudott. Alec mélyen hallgatott. Úgy csinált mintha azt sem vette volna észre, hogy eltűntem, így Aronak eszébe se jutott ellenőrizni az emlékeit. Ami engem illet egy kicsit csaltam. Mentális pajzsomat felhúztam elmém elé, így semmit sem láthatott. Még nem állt szándékomban felfedni a kártyáimat, de abban már biztos voltam, hogy Alecra bármikor számíthatok.

A délelőtti ébresztő annyira nem esett jól. Úgy álmodtam volna tovább. Látni szerettem volna a folytatást. Egy olyan verziót, amiért nem nekem kell tenni, nekem csak meg kell élni és minden megy a saját ritmusában.

Az orrom megtelt húsleves illatával. Hírtelen pattantam fel az ágyban.

- Kész az ebéd - mondta nyugodtan Alec, majd az ablakhoz lépett és kihúzta a függönyt. Odakint bors volt az idő, de azt már megszoktam. Alec mellet hozzászoktam, hogy a napfény ritka társunk utunkon.

- Basszus, jól elaludtam. Pedig úgy terveztem, hogy Reneesmenek és Jackobnak ma én főzöm az ebédet - mordultam fel, majd feltápászkodtam, hogy felöltözzek…

7. fejezet

7. fejezet

 

A reggeli után mindenki a nappaliban tanyázott le. Furcsa volt számomra ez a nagy családi idill, én nem voltam ehhez hozzászokva.

Mocorogni kezdtem a fotelbe, ahol ültem és odamentem Alec-hez aki éppen Jasperrel sakkozott. Láttam rajtuk, hogy nagyon belefeledkeztek, és hogy mind a ketten rágörcsöltek a játékra ezért csak csöndesen léptem Alec mögé. Rátehénkedtem a vállaira és onnan néztem a meccset. Rápillantottam a bábukra és rögtön átláttam. Jasper két lépésből nyerni fog, de ezt azért mégsem hagyhattam.

- Lépj a királynővel előre egyet és vedd le a futóját - súgtam a fülébe, hogy csak ő hallja.

- Biztos? - Pillantott fel rám.

- Ahamm... - mosolyogtam, majd ő meg is tette amit tanácsoltam.

Jasper úgy lépett ahogy vártam, majd Alec le is tudta venni az ő királynőjét, ezzel pedig mattot is adott.

- Ez nem ér. Nem segíthetsz neki - nyafogott gyerekesen Jez, majd tanácstalanul bámulta a pályát.

- Kimegyünk egy kicsit? - súgtam Alec fülébe.

Gondoltam, hogy mindenki hallotta, minden szem rám szegeződött, én meg azért is kérlelőn fordultam Alechez.

- Minek akarsz te ki menni? - kérdezte meglepetten.

- Sétálni... - forgattam a szemem jelentőség teljesen, majd egyenesen az ajtó felé vettem az irányt. Egy erős kéz nyúlt utánam majd rántott vissza.

- Már minek mennél? Két napja még haldokoltál, még nem vagy elég erős.

- Igazából, szerintem jót is tenne neki a friss levegő - szólt közbe Carlisle, legnagyobb örömömre.

- Na látod? Még jót is tenne - mosolyogtam angyalian.

- A francokat tenne jót - köpte dühösen.

Kedves mosollyal az arcomon bújtam szorosan a mellkasának, majd egy csókot leheltem az ajkaira, majd újra és újra. Láttam rajta, hogy kezd elködösödni a tekintete és a szeme egyre feketébb, úgyhogy folytattam a hízelgést.

- Csak egy kicsit - leheltem a szájába.

Amikor meg akart csókolni gyorsan elhajtottam a fejem és az arcához préseltem az enyémet.

- Egy egészen picurkát - súgtam a fülébe.

Ekkor adta meg magát. Hatalmasat sóhajtott majd lemondóan átkarolta a nyakam és rám nehezedett.

- De csak egy egészen kicsit és csakis akkor, ha nem erőlteted meg magad.

- Ahogy akarod kedvesem - mondtam két örömködő puszi között, majd egy forró csókban forrtunk össze.

- Tisztára mint az anyja. Mindig mindenkit ki tud használni a saját íze szerint.

Figyelmen kívül hagyva Edward megjegyzését indultam meg újra az ajtó felé, magammal vonszolva Alecot.

Felszabadított a friss levegő, szinte szárnyaltam a boldogságtól. Behunytam a szemem és hagytam, hogy a napsugarak átjárjanak, feltöltsenek.

/Edward szemszöge/

Alíz csak állt ott mozdulatlanul, olyan volt mint aki éppen töltődik. Nagy mély levegőt vett, majd csücsörítve kifújta, ezzel pedig jéggé fagyasztotta a vele szemben lévő fát. Mindannyian úgy álltunk ott, mint a szobrok. Köpni nyelni nem tudtunk az elképedéstől, és persze csak abban a pillanatban jutott eszembe, hogy még csak meg sem kérdeztük tőle, milyen ereje van. Nem gondoltam volna, hogy éppen a fagyasztás az ő képessége.

- Ez csodálatos volt - lépett hozzá közelebb Alice, de meg is torpant, mert Alíz egy hatalmas mozdulattal, pusztán a kezéből kicsapó légáramlattal darabokra repesztette a jéggé fagyott fát.

Ilyet előtte még soha nem láttam. Mindenütt apró szilánkok szálltak, és mindent beterítettek, ez nem volt akármi, ilyenre egy vámpír sem képes. Hiába van akkora erőnk, pusztán a légáramlat segítségével nem vagyunk képesek ilyesmire.

- Nem vagy semmi. - Röhögte Emm, majd megpaskolta Alíz vállát.

- Igen, tényleg lenyűgöző, de megölted a fát... - szomorodott el Esme.

Anyám már csak ilyen szentimentális típus volt. Még egy fát is képes megsiratni.

- Semmi gond, majd megoldom - ejtett meg lányom egy féloldalas mosolyt.

Csak remélni tudtam, hogy ez az én örökségem része, amit Bella régen annyira szeretett.

- Azt ugyan nem. Ahhoz túl gyenge vagy. Különben is, megígérted, hogy kímélni fogod magad.

- Azt ígértem, hogy nem erőltetem meg magam és a kettő nem ugyanaz. - Szökkent az elpusztult fa helyéhez.

Lassan guggolt le, majd érintette tenyerét a földhöz. Mind vártuk mi fog ebből kisülni. Kicsit pedig azért kételkedtem is, hogy ezt a pusztítást helyre lehet hozni.

Mind láttuk, ahogy keze alatt a föld enyhén megremeg, majd mellette egy aprócska gally bukkan elő. Lányom felállt és elhátrált, de kezét tenyérrel előre felé szegezte. A kis ág nőni kezdett. Lassan bújt elő a földből, új leveleket és új ágakat növesztve. Szinte a szemünk előtt bontakozott ki a földből az előző helyén egy hasonlóan hatalmas tölgyfa. Amikor pedig elérte a kellő nagyságot letette a kezét, majd mint aki elvesztette az erejét térdre rogyott.

Alec rögtön az ölébe vette, hagyva, hogy fejét a vállára tegye.

- A francba, hogy miért nem lehet rám hallgatni - morogta.

- Azért Drágám, mert te nem azért vagy itt, hogy megmond mit csináljak, hanem, hogy ápolj, ha ramatyul vagyok - motyogta az orra alatt.

- Hát akkor ez bejött - mondta dühösen.

- Jól van gyerekek, elég a veszekedésből. Inkább vidd be Alízt a házba, had vizsgáljam meg.

Alec szó nélkül teljesítette apám kérését, és be is vitte.

- Kérdezhetek valamit Alíz? - fordult Carlisle homlok ráncolva lányomhoz a vizsgálat után a nappaliban.

- Kérdezz csak nyugodtan - mosolyogta vidáman, most már egészségesebb színben.

- Honnan vannak a hegek és miért nem gyógyultak be úgy, ahogy a többi?

Alíz arca egy pillanat alatt borult el. A szemeiben csak a fájdalmat és a kínokat lehetett látni.

- Kiképzés. - Csak ennyit mondott, de nekem elég is volt, az agyam olyan gyorsan kapcsolt kutatásra mint valami motolla.

Ugráltak előttem a képek, egymást váltották az emlékfoszlányok. Eső, és csordogáló vér. Elpusztult erdő. Vörösre festett tó. Láncok csörgése a félhomályban.

- Hány éves voltál? - kérdeztem elködösült tekintettel.

Már nem láttam mást, csak az emlékeit és ez megbénított.

- Még gyerek. Pontosan nem emlékszek rá. Abból az időből nagyon sok minden kimaradt. Arra emlékszek, hogy kb hét évesnek nézhettem ki, de hogy pontosan mennyi voltam azt nem tudom. A Dada soha nem mondta.

- Ki az a Dada? - kérdezte Alice érdeklődve.

- Egy fiatal lány, aki arra vigyázott, hogy ne szökjek meg. Az a személy aki megtanított emberinek lenni.

- Akkor ő jó volt hozzád, igaz? - kérdezte felcsillanó szemekkel Bella.

- Nem. Nála jobban nem gyűlölt engem senki. Nyelveket tanított nekem, földrajzot, kémiát, matematikát és megmutatta, hogyan egyek késsel villával, de amikor csak tehette állandóan bántott. A legkülönbféle eszközökkel kínzott. Azt mondta azokkal fogom megtapasztalni a korlátaimat. Ő volt a kiképzőm is. Minden harcművészetet, és fegyveres védekezést tőle tanultam. Miatta jöttem rá, hogy mikre vagyok képes. Ő mutatta meg, hogyan tudom kiölni magamból az embert és az érzelmeket.

A hideg futkosott a hátamon ahogy beszélt. Rideg volt és kimért, annyira idegen. Teljesen máshogy viselkedett mint előtte. Egy pillanat alatt tűnt el a kimért és megfontol felnőtt, majd jött helyette ez a fagyos démon.

- És a láncok?

- A láncok? - kérdezett vissza értetlenül, majd egy nagy sóhajtással összekulcsolt kezeit, mintha még mindig rajta lennének a bilincsek.

- Amikor Aronak nem tetszett az amit csinálok, akkor bezárt, hogy jól megbüntessen, de csak arra volt jó, hogy újabb bosszút találjak ki.

- Milyen sérüléseid voltak? - kérdezte apám félrenézve.

- Tudjátok a félvér test egy igazán különleges dolog. Nagyon nehezen lehet megsebezni, de a tapasztalataim szerit saját magamban elég nagy kárt tudok tenni, és egy felém repülő szikla is - nevette el magát a végén.

Egyikünk sem vette fel a morbid humorát. Mindannyian figyelmen kívül hagytuk, és vártuk, hogy folytassa.

- Az önirónia tart életbe, és aki nem tud nevetni, az keserű életet él... jól van na... a nyelvemből hiányzik egy darab, egy szikláról való esés közben haraptam le véletlenül... Azóta sem nőtt vissza - fintorodott el. -  Az egyik fülemre húsz százalékig süket vagyok, hála egy jól irányzott ütésnek. Hiányzik a fél vesém, szintén egy útban lévő szakadéknak hála és elég sokszor kiugrik a vállam, a rossz menekülési módoknak hála, de gyorsan vissza is tudom tenni. A többi heg pedig csupán az ügyetlenségemnek köszönhető. Nem élek éppen nyugis életet, és igazság szerint nem is szeretnék. Ez vagyok én. Így nőttem fel, ezt tanultam.

- Az emlékeid? - kérdezte Carlisle.

- Mi van velük? - értetlenkedett Alíz

- Azt mondtad sok mindenre nem emlékszel, de ez egy félvérnél lehetetlen.

- Oh, hát az csupán a fejsérüléseknek köszönhető. Túl sokszor kólintottak fejbe - mondta, majd mókásan fejbe vágta magát.

- Rohadt jó vicc... - dörmögte Emm.

Még hozzá képest is epés volt, de jelen pillanatban hálás voltam, hogy felnőtt módjára viselkedett és nem viccelte el az egészet.

- A fél életem hiányzik. Nem emlékszek olyan dolgokra amik nagyon is fontosak számomra, de bárhogy erőltetem, soha nem kapom őket vissza. Gondoljatok csak bele, nektek sincs másotok egymáson és az együtt töltött emlékeiteken kívül. Nekem ezek mind hiányoznak, akkor mégis mit tegyek, röhögjek a szerencsétlenségemen vagy bőgjek mint egy dedós és haljak meg küzdés nélkül?

A szavai mély nyomokat hagytak mindenkiben. Kicsit jobban megértettem a nézőpontját, ettől pedig érezhetően közelebb kerültem hozzá.

- Mesélj kérlek arról a lányról - mondta halkan Bella, kicsit közelebb ülve hozzá.

- A neve Nolita Pocket. Egy Dél Welsi kis városban született. Tizenkilenc évesen változtatták át. Azóta a Volturinak dolgozik. A képessége hasonló Jezéhez. Ő is képes manipulálni az érzelmeket, de valamilyen érthetetlen okból kifolyólag még az emlékek érzelmi töltetét is képes befolyásolni. Ha a közelében voltam, még a kínzások is egy egyszerű játéknak tűntek, így nem szenvedtem annyira. A kisugárzása olyan, hogy rögtön meg tudja szerettetni magát bárkivel és mindent elhiszel neki amit kiejt a száján. Mosolyt csal az arcodra a legnagyobb szörnyűségek közepette is, vagy pokollá változtathatja a leggyönyörűbb pillanatodat. Szinte fizikai fájdalommá képes generálni a lelki kínokat.

- Azt mondtad, hogy kísérletezett, de mégis mivel? - kérdeztem homlok ráncolva.

- A félvérek testi és szellemi fejlődésével kapcsolatban. Rá akartak jönni, hogy mi a maximális fejlettség amit el tudok érni. Továbbá, hogy hogyan lehet megsebezni és mivel lehet bennem a legnagyobb kárt tenni. Mennyi ételre van szükségem, meddig bírom emberi étel nélkül. Mennyi vér oltja a szomjam és meddig bírom nélküle.

- Ez kegyetlenség... - suttogta Bella.

- Nem, nem az. Vagyis persze az, de roppant hasznos is volt - mosolygott gyermekien.

- Mégis hogyan ehet az ilyesmi hasznos? - kérdeztem.

- Stratégiailag. Tudom mennyi időt tölthetek emberek között amíg meg nem éhezek. Tudom, hogy hány napig bírom ki emberi étel nélkül, ha éppen arra szorulok. Ez mind olyan tudás, ami nélkül biztosan hátrányban lennék egy csata során.

Jezz gondolatai az újszülött hadsereg körül forgott. Lepörgette maga előtt azokat az emlékeket, amikor hasonló kísérleteket csinált a vámpírokkal Merry nyomására, gondolatban pedig arra jutott, hogy lányomnak igaza van. Nagyon is hasznosak az ilyesfajta kísérletek, csak éppen nem annak aki elszenvedi őket.

- Na én most lefekszek, és jól kipihenem magam, az ebédet pedig én főzőm, kárpótlásul a reggeliért - mondta mosolyogva, majd belekarolva Alec-be felmentek az emeletre...