11. fejezet

Sziasztok Emberek!

Most lehetőség szerint elég gyorsan hoztam a fris fejit, így remélem, hogy megérdemlek, pár komit /cica szemekkel néz/
Ez a fejezet, egy kicsit gonoszra sikeredett, de én már csak ilyen szívatós típus vagyok, és ha már itt tartunk, akkor véget érte egy korszak, és lezárult egy rész. Itt a vége az első kötetnek. Bruhaha :D
A hétvégére egy megújult dizivel, és egy újjabb könyvel várlak titeket. És ráadásul, még meglepetések, és játékok is várnak majd rátok :)
Remélem, hogy benéztek :)

És most jöjjön, aminek jönnie kell :) Az utolsó fejezet :)

Tárárrádáááám.....

11. fejezet

/Bella szemszöge/

Lassan emeltem meg a csípőmet, de a kezem hirtelen kifordult alólam. Éreztem ahogy a testem vissza zuhan a puha ágyra, majd le egészen a kemény földre. Hangos reccsenést visszhangzott a fülemben. Rögtön tudtam, hogy a gerincem volt az, mert az ezután követőket már nem éreztem. A testem érzéketlenné vált. A földön feküdtem, és figyeltem, ahogy a fekete bögréből szivárog a padlóra a vörös folyadék. Hallottam Alec panaszos hangját, és Sulpicia sipítozását. Aró volt az aki a karjába vett, és emelt fel a földről. Furcsa érzés fogott el, ahogy lassan sétált velem, a kórházi szobának kialakított lakosztály felé. A hallásom tompa lett, az érzékelésem pedig felerősödött. Éreztem, ahogy kisbabám megmozdul bennem. Rugdosni, kapálózni kezd...

- Vedd ki. Vedd ki. Megfullad - üvöltöttem kikelve magamból.

Arónak nem is kellett több. Le is tett a műtős ágyra. Halottam ahogy kiadja az utasításokat, láttam hogy kapkodnak körülöttem, de a kisbabám még mindig bennem volt, és haldoklott.

- Csináljatok valamit - üvöltöttem.

- Nem tudjuk mitévők legyünk Bella...  magzatburok túl vastag, a szike nem tudja átvágni - nézett rám sajnálkozva Aró.

- Akkor most hagyjátok, hogy meghaljon? - kérdeztem kikelve magamból. - Legalább az ő életét mentsétek meg. Kérlek...

Hangom elfulladt, mert torkomból vér kezdett felbugyogni. Ebben a helyzetben tudtam, hogy én már nem élhetem túl, de legalább a gyermekemnek adjanak egy lehetőséget.

Miközben egy nyeletnyi oxigénért küzdöttem, láttam hogy mindannyian vámpír a szobában megfagy. Nem vettek levegőt, nem akartak bennem kárt tenni, és ezért hálás voltam, de nem jutottam tőle előbbre. Tudtam, hogyha ezek a vámpírok nem állnának mellettem, már rég halott lennék. Már régen széttéptek volna a véremért.

- Sajnálom Bella, de erre számítottunk. A babánk magának kell kijönnie. Elég fejlett, és erős, ezért magának kell... - elfulladt a hangja, de neki  keserűségtől, és ez megijesztett. - Ki kell rágni magát belőled. Más esély nincs.

Egy pillanatra behunytam a szemem.

"Szóval nincs más esély? Tényleg azzal az emlékkel kell élnie, hogy, szó szerint kiette magát belőlem? Nem ez nem lehet. Ő egy tökéletes lény, egy kis csiszolatlan gyémánt. Azzá válik, amivé mi teremtjük. Attól függően, hogy milyen hatások érik az élete folyamán, és én nem karom, hogy az egyetlen gyermekem, azzal a tudattal éljen, hogy megölt."

Kinyitottam a szemem, és Aróra néztem. Elhatároztam magam, és most már senki nem tántoríthatott el.

- Vegyétek ki a babát. Kérlek.

- De hogyan, Bella? - Nézett rám aggódva.

- Azt mondtad, hogy a magzatburok a túl vastag, akkor tépjétek fel ti a fogatokkal, és vegyétek ki. Ti is vagytok olyan erősek mint ő... - hangom újra elcsuklott a felgyülemlett vértől, majd fuldokolni kezdtem.

A szemem elhomályosult, és már csak Aró lemondó arcát láttam, majd azt, hogy Alec előre lép valahonnan hátulról, és apró mosollyal az arcán, közelebb lép hozzám. Végig simít az arcomon, és én mély álomra szenderülök, mert tudom, hogy jó kezekben van az én egyetlen kisbabám...

/Alice szemszöge/

Edward kikelve magából tombolt az erdőben. Egymás után csavarta ki a fákat. Nem is értettem, hogy miért ennyire nyugodt az utóbbi időben. Kicsit olyan érzésem is volt, mintha nem is a fákat akarta volna bántani, hanem valaki kézzelfoghatót. Például azt, akivel Bella összeszűrte a levet. Fájt belegondolnom abba, hogy egyszer a barátnőm volt, de talán meg tudnék neki bocsájtani. Nem azért amit a bátyámmal tett, csak éppen úgy általában. Végül is én a barátnője voltam, és ellenem nem tett semmit. És ő nem más, mint egy ember, és ezért nem bánthatjuk.

- Ez még nem menti fel... - üvöltötte hangosan Edward. Éppen velem szemben állt, és gyilkos tekintettel figyelte az arcomat.

"A francba, olvasott a gondolataimban." - Spanyolul kezdtem el számolni, majd elfordítottam a fejem.

- Ezzel nem érsz el semmit Alice. Ha annyira ki akarsz vele békülni, akkor menny vissza hozzá, és rendezzetek babakelengye bulit - üvöltötte az arcomba, közvetlenül előttem.

Belegondoltam a jelen körülményekbe, majd hirtelen egy kép kezdett kibontakozni előttem.

Belláék háza, ahogy mindenki fekete ruhában várakozik.

Az ajtóban a kisírt szemű Jackob, és Sam beszélgetnek.

- Két napja kaptam egy hívást, hogy a testét egy kórház bonctermében találták meg a városban. Ismeretlen áldozatként. A teste tele nyílt sebekkel. Mintha szétmarcangolták volna, és a csontjai mind el voltak törve... A nyitott koporsót nem is engedték. Még csak azt sem, hogy azonosítsam. Egy fogkefét kellett bevinnem, hogy a DNS-ről azonosítsák - Jack szeme megtelt könnyekkel. Végtelen szomorúság tükröződött rajta.

- Kegyetlen ami történt vele. Én mondtam, hogy nem kéne a vérszopókkal barátkoznunk. - Nyújtott baráti vigaszt Sam...

A kép eltűnt, és egy új vette át a helyét.

A temetőben, négy férfi vitt egy sötétbarna koporsót a vállukon, mögöttük pedig a tömeg. Mindenki, mélységes gyásszal követte, a karavánt.

Újra az erdőben voltam. Mellettem Jezz aggódó szemekkel, mögötte, pedig Emmet és Rasali. Edward előttem állt, nekem háttal, így nem láttam az arcát. Tudom, hogy látta a látomást, de azt nem, hogy erre, hogyan fog reagálni.

Bátyám üvöltésben tört ki, amibe az egész erdő bele remegett. Én pedig sírva borultam a térdeimre, és próbáltam ellenállni, hogy meg ne szakadjon a szívem...

Üdv: Kemra

Designer verseny díj

Ezt a díjat  Majomkának köszönhetem :)

Nézzetek be hozzá :)

 Majomka versenyei :)

Üdv: Kemra

10. fejezet

Sziasztok Embertársak!

Tudom, hogy nagyon elcsúsztam, és hogy sokat ígértem, és nem tartottam, be, ezért inkább nem is ígérek, csak próbálok minél több fejit hozni. Egy elég hosszú, és kimerítő betegségen, - még mindig, nem -vagyok túl. Úgyhogy szopogatom a kis meleg teámat, és eszegetem a mérgezőbnél, mérgezőbb pirulákat. Közben pedig írok, mint a güzü :)
Bocsi a sok helyesírási hibáért, de még mindig küzdök magammal, és a, diszlexiámmal. :D
Jó olvasást!
Kérlek komizzatok, és szavazzatok :) /a kettő nem zárja ki egymást :)

 Üdv: Kemra


10. fejezet


/Bella szemszöge/

Meg akartam fordúlni, de két erős jéghideg kéz lefogta a fejemet. Gyengéden fogta be a szememet, majd lehelt a hajamba. Kirázott a hideg az ismerős illattól, majd bűntudat és féltés áradt szét bennem. Éreztem hogy elhajól töllem, majd lassan elém sétáll, de szememet, még mindig takarta. Igaz, hogy most már csak egy kézzel, de mégsem engedte, hogy felnézhessek, és a szemébe nézzek. Talán nem is volt annyira rossz, hiszen így megpróbálhattam mégegyszer a helyére tenni a dolgokat.
Nagy levegőt vettem, mert nem tudtam, hogy szembe merjek e nézni a kéz tulajdonosával. Egy részről, le akartam magamról rázni, másrészt bármit megtettem volna, hogy soha ne engedjen el. Nem voltam szerelmes, ezt már tudtam, de azt hogy védelemre szoroluk azt tisztán láttam. Tudom, hogy hatalmas baklövés volt a Volturihoz fordúlnom, de az mégnagyobb lett volna, ha nem teszem meg.
Minden annyira kusza és zavaros volt, hogy nem láttam a képet. Csak próbáltam összeállítani a mozaikokat, de soha nem jutottam a végére.
Apró, puha puszit lehelt az arcomra, majd újra elhajolt. Újra nagy levegőt vettem, hogy kicseréljem a bent tartott oxigént, de valami szúrós, rozsda szag ütötte meg az orromat. Annyira fejbe vágott, hogy nem tudtam hová tenni az érzést. Olyan volt, mintha leszált voolna rám valami nehéz és gondterhes érzés, ami nem eresztett.
Lassan vette le a kezét a szememről. Gyors pislogással próbáltam kitisztítani a látásomat, majd öszpontosítani az elöttem álló arcára, de csak a kezében tartott bögrére tudtam figyelni.
- it érzel Bella? - kérdezte lágy, nyugott hangon.
Lassan emeltem rá tekintetem. Valami nálamnál nagyobb dolog vonzott ahoz a fekete bögréhez, csak éppen azt nem tzudtam, hogy mi.
- Én... én igazából ne is tudom. - Alig bírtam megszólalni. A torkom kaparni kezdett és a kis bögre lebegett csak a szemem elött. Félelmetes körforgásba kerültem. Forgott a külvilág körülöttem, akár egy körhintán, a közepe pedig nem más volt, mint az a fekete bögre.
- Tessék - mondt, majd felém nyujtotta.
Be kell, hogy valjam, haboztam. Nem tudom, hogy miért, de úgy éreztem, hogy nem helyes amire készülök. Másrészről pedig valami bennem azt monta, hogy szükségem van rá.
Végül, habozva bár de elvettem a hoharat. Lassan a számhoz emeltem, de mielött belekortyolta volna belenéztem.
- Hiszen ez vér - mondtam kétségbeesve. Hangom egy oktávval feljebb csúszott, mint akartam volna, és ezt Alec is észre vette.
- Igen, az. Sajnálom Bella, de ezt most meg kell innod. - Mosojgott rám angyalian. Megnyugtatott ez a mosoly, de a kétely még mindig bennem volt. - A baba félig vámpír, és szerintem azért vagy ennyire rosszúl, mert a kicsinek vérre van szüksége. Jelen pillanatban a te erődet emészti fel, mert nem jut máshoz, de ha te vért iszol, akkor talán abból fogja az energiát nyerni, és nem belőled - magyarázta elmélyülten.
Be kell, hogy valjam, nem nagyon értettem, hogy mit is magyaráz, de hittem neki, és bízni akartam abban, hogy van rá mód, hogy a baba jobban legyen, mert még én is érzem, hogy ő is gyengül, napról napra.
- Rendben. Bízok bened. Egy próbát kinden képpen megér. - Mosolyogtam.
A meleg, srű fojadék lassan fojt le a torkomon. Kicsit olyan érzés volt, mintha végigmarta volna, de mégis csillapította a maró érzést a torkomban. Az első korty keserű volt, és undort váltott ki. Ki akartam köpni, de legyőztem, mert tudtam, hogy ez jót tezs a babának. A következő korty, már más volt. Olyan volt mintha eszenciát kortyoltam volna. Mintha éltető nektár lett volna, vagy egy korty víz a sivatagban, a szomjúhozónak...



/Alice szemszöge/

Forróság volt. Még az ablakok is izzadtak, ahogy Esme főzött a konyhában. Az árvaházba készült. Láttam rajta, hogy végtelenül szomorú, de gyógyír sajnos nincs az ő szomorúságára, ahogyan a miénkre sem. Az új ház, teljesen más volt, mint ami Forksban volt. C. direkt nem akarta hogy kicsit is hasonlítsanak. Egy majdnem, lapos tetejű, két szintes csoda volt. A régihez képest, csak, annyi változással, hogy itt mindenhol falak vettek körül. Ami talán nem is volt olyan rossz. Nem kellett állandóan az erdőt vizslatnom, és nem kellett arra gondolnom, hogy milyen jó lenne most Bellával vadászni. A falak megvédtek, és nem csak engem, mindenki így érezte. Mégsem érezte magát otthon senki. Próbáltuk otthon érezni magunkat, de ebből a házból nagyon is hiányzott valami...

Az iskola, ugyan olyan volt mint a többi. A tanárok egyre inkább bele kavarodtak saját magukba, a diákok pedig egyre csak sznobulnak. Fura mód az idő múlásával egyre inkább beleépülünk az anarhiába, ezért napról-napra kevésbé tűnünk ki a tömegből, ami engem csak derít. Mondjuk, az, hogy minden új iskolában, rendszeresen megkörnyékezik, az én Jez-emet, az már egyre jobban idegesít. Már az sem érdekli a kis libákat, hogy fogja a kezem, még akkor is odapofátlankodik, és megpróbálja elhívni randizni. Komolyan közel álltam egy pár napja hozzá, hogy kikaparjam az egyik csaj szemét. A kis... De nem is fecsérlem rá a drága időmet, és amúgy sem alacsonyodok le...
A minap éppen figyeltem az eseményeket az iskolában. Észre vettem, hogy az egyik csaj nagyon figyeli az én kedves, zombi bátyámat. Valami azt súgta, hogy a lány el akarja hívni, az év végi szalagavatóra, de a jövőjében mégsem láttam ilyesmit. Furcsa volt. Edward pedig, mint egy zombi, próbált túl élni.
Tudom, hogy lassan telnek a napok, és hogy röpke két hétre ne is várjak semmi javulást, de számomra ez akkor is egy kész tragédia.
De ma valami mégis történt. Igazából azt sem tudom, hogy mi, csak egyszerűen megtörtént. Nem voltak előjelei. Nem volt jele a jövőben. Nem volt megtervezve, és még csak számítani sem lehetett rá. Egyszerűen fejbe vágott mindenkit, ahogy Edwardot is.

Gyanútlanul álltunk az iskola ebédlője elött, amikor hírtelen a nagy csendben. És igen, a csendben, mert Edward soha semmit nem mondott, és nem szólt senkihez. Egyszer csak, elsuttogta Bella nevét.
Mindannyian lefagyva álltunk, amikor Edy, a kijárat felé kezdett el sétálni.
Az ajtóban egy barna, göndör hajú lány állt háttal. Aláírom, hogy így, ebből a szögből, és bátyám lelki állapotával, mindenki össze tévesztette volna, de azért mégis, csak meglepődtem amikor elkezdett felé sétálni.
Lassú, de határozott léptekkel indult meg felé. Legszivesebben ráordítottam volna, hogy ő nem Bella, de ebben a tömegben sajnos nem tehettem meg. Szerencsére Emmet gyorsabban reagált mint én, ami már önmagában is meglepő volt, de mégis hagytam, hogy cselekedjen.
Odasietett testvérünkhöz, és mielőtt elérte volna a lányt, belekarolt, és leállította. Szembe fordította magával, és halkan beszélni kezdett.
- Legyen eszed. Ő nem Bella. Ő nincs, itt, és már nem is lesz.
Azt hiszem, hogy nem volt túl jó ötlet Emmettől, hogy ezt mondta, bár én sem tettem volna másként.
Edward, egy lendülettel, kifordult öccse karjai közül, majd kiviharzott az iskolából, egyenesen az erdő felé, hogy romboljon...

Üdv: Kemra