10. fejezet

10. fejezet

            Eltelt pár óra mire megemésztettem, hogy halott barátnőm gyilkosa talán él, és újra szembe kell majd vele szállnom. Mindezt a sok fájdalmat és értetlenséget pedig meg kellett próbálnom mélyen eltemetni magamban, hogy a célra tudjak koncentrálni.

            Esett odakint az eső. A teraszra ültem ki gondolkodni. Reálisan kellett látnom a dolgokat, hogy ne vesszek el, de ehhez most túl zaklatott voltam.

Hallottam ahogy mögöttem kinyílik a teraszajtó. Fáradtan nyikordult meg az öreg faajtó. Hallottam egy apró neszezést. Tétovázott a mögöttem lévő illető. Nem tudta eldönteni, hogy megszólítson e. Felemeltem a fejem és ránéztem Bellára. Megilletődve mosolyodott el, majd szó nélkül leült mellém a lépcsőre. Nem mozdult, nem is mondott semmit, csak ott ült és figyelte az esőt. Elgondolkodott. Nem éreztem rajta fáradságot, kételyt vagy gondterheltséget. Csak úgy ült öt, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy együtt figyeli az esőt az elveszett lányával, akit nem ismer.

- Egyszer még régen amikor Nessi kicsi volt, erre a környékre jöttünk a barátaimhoz. Akkor jártam itt először. A legönfeledtebb vadászatomban volt részem. Nem háborgatott senki, nem kellett attól félnem, hogy emberekbe botlom és ami a legfontosabb Nessit is jó helyen tudhattam. Véletlenül bukkantam erre a helyre. Egy kis omladozó viskó volt itt csak, de a hely megfogott. Bementünk a városba és a földhivataltól megvásároltam az egész birtokot. Reneesme, akkor még csak négy éves volt mikor elkezdtünk építkezni. Csak mi ketten. Jöttek mentek a birtokon a munkások, és szobáról szobára gyarapodott a ház. A húgodnak folyton új ötletei voltak. Első számú háló, második, kék szoba, lila szoba, piros fürdő, zöld fürdő és így tovább… Évről évre kitaláltunk valami újat, hogy ne unatkozzunk. Egy csomószor mondta, hogy akar egy testvért, de hiába magyaráztam, hogy az lehetetlen. Aztán persze előkerült az apa téma. Edward akkoriban nem volt ilyen mint most. Nem nagyon látogatott minket, ahogyan a család sem. Bűntudatuk volt azért amit tettek, én pedig nem akartam nekik megkönnyíteni.

Csak Nessi szülinapjára jöttek el. Ő pedig nem nagyon tudta összerakni, hogy Edward miért az apja. Ugyanolyan idegen volt számára mint mindenki más. A végére oda jutottunk, hogy mikor már olyan idős lett, hogy iskolába járhasson, akkor mindenkivel össze akart hozni. Állandóan ajánlgatta a randikat, hogy ne legyek egyedül, neki meg legyen apja. Aztán odáig jutottunk, hogy már az apjával akart összehozni. Vacsorákat szervezett és azt hazudta mind a kettőnknek, hogy vele költenénk el. Furcsa találkozókat szervezett és amikor egyik mesterkedése nem jött be a családnak kezdte mondogatni, hogy mi titokban kibékültünk. Már az esküvőt szervezték Alicel mikor tudomásomra jutott a dolog és leállítottam őket. – Bella szeme szomorú volt. Előre bámult és elgondolkodva mesélt. Felmerült bennem, hogy nem csupán nosztalgia miatt meséli ezt el nekem, hanem valami céllal, csak éppen nem értettem mi az.

- Akkor még nem volt velünk Jackob. Ő csak később csatlakozott hozzánk. Az ő felbukkanása volt a mérföldkő Nessi életében. Akkor értette meg, hogy mit is jelent egy ilyen kapcsolat.

Több év telt el amikor először hivatalosan is randevúzni mentem. Az volt az első amiről Nessinek is meséltem. Előtte nem éreztem úgy, hogy készen lenne rá.

Azon az estén egy vámpírral találkoztam volna, de ő nem jött el. Azt hittem felültetett, mert eléggé vonakodott a vegetáriánus életmódomtól, de alig pár hétre rá rájöttem az igazságra. Megölte a Volturi. Számomra ő egy ismeretlen volt, de nem hagyott nyugodni a dolog, ezért felkerestem a barátnőmet aki össze akart hozni azzal a fickóval.

Mint utóbb kiderült nem egy randevúra voltam hivatalos, hanem egy beszélgetésre. A férfinek fontos információja volt, ami engem is érintett. Volturával kapcsolatos, és Nessivel. Az, hogy mit akart mondani azon az éjszakán, soha nem derült ki. Nem is nagyon firtattam, mert eléggé kiélezett volt a kapcsolatunk Aroval és mert nem volt min elindulnom – elhallgatott.

Hosszú percekig, csak ültünk némán az esőt bámulva. Néha végigcikázott az égen egy villám és mennydörgés rázta meg a környéket.

             Nem tudtam mit mondjak erre. Nem tudtam, hogyan is reagáljak. Elhaltak a szavak bennem. Nem volt véleményem a dologgal kapcsolatban és nem is akartam őt hibáztatni olyanért amiről nem is tudott.

            - Miért nem mondtad meg hamarabb Reneesmenek, hogy randizgatsz? Miért titkoltad el előle? – kérdeztem kíváncsian.

Megrebbent a szeme, és hírtelen felém kapta a fejét. Egyenesen a szemembe nézett. Az igazságot kutatta, de csak az őszinte kíváncsiságomat láthatta.

            - Miért nem kiabálsz? Miért nem vágod a szemembe, hogy kereshettelek volna? – hadarta elcsukló hangon.

            - Te csak egy ember vagy a sok közül Bella. Aro nem az életedet akarta, hanem Sulpiciának egy gyereket, de ha arra került volna sor, akkor simán megölt volna titeket. – mondtam nyugodtan. – Nincs jogom olyasmiért dühösnek lenni, amiért te sokkal rosszabbul érzed magad. Az én érzéseim ebben a formában még véletlenül sem rád, hanem Arora és a bandájára zúdítanám. A haragot amit érzek, pusztán Ő generálta és nem te. Te tettél ebben a dologban a legkevesebb rosszat.

Bárki másra több jogom lenne haragudni, mint rád Bella. - A neve hallatán elkerekedett a szeme és mély fájdalom tükröződött az arcán. – Még nem vagyok képes rá, hogy máshogy szólítsalak, de annak is eljön majd az ideje.

Mosolyogtam és olyan nyugalmat erőltettem magamra amilyet még soha. Teljesen biztos voltam benne, hogy soha nem fogom őt anyának szólítani. Nem azért mert nem tudtam elfogadni, hanem azért mert túl sok rossz emlék fűzött ehhez az egy szóhoz. Tudtam, ha túl is teszem magam a múlton, nemsokára meghalok, így meg el sem tudok jutni a gyász minden szintjére…

           Valaki megérintette a vállamat, elgondolkodtam. Edward állt felettem gyászos ábrázattal.

            - Itt csak nekem kell bocsánatért esedeznem – nyögte fájdalmasan.

        - Ezt meccseljétek le ti, nekem, pont nincs közöm a közöttetek felmerült szemantikai problémához. – mondtam undok könnyedséggel a hangomban.

            Felmerült bennem, hogy meggyötörjem a már így is padlón fetrengőt, de aztán felül kerekedett a józan eszem, és be kellett látnom, hogy nincs miért haragudnom egyikkőjükre sem.

Edward is lerogyott a lépcsőre a másik oldalamra. Meggyötört arcát tenyerébe temette. Vállára tettem a kezemet. Megszerettem volna vigasztalni. Mondani valamit ami könnyít a lelkén, de az volt az igazság, hogy semmi nem vigasztalhatott ebben a percben.

A térdem és az ő térde összeért. Egy pillanatra képek villantak a szemem előtt. Edward emlékei és gondolatai szivárogtak az elmémbe.

Egy eltűnt lány plakátja, egy asztalon, a helyi rendőrfőnök és egy fegyver.

A kép megváltozott. Edward az erdőben fut, egy nyomot követ. Egy idegen vámpírt követ… A kép elhalványodott, majd pillanatok alatt eltűnt.

Amikor kinyitottam a szemem, a vörös haja a földet súrolta. Az esőben volt, a lábamnál térdelt, fejét pedig a földnek vetette. Hangosan zihált és a sáros földet markolászta.

Elkerekedett szemekkel bámultam magam elé, ahogy próbáltam rájönni mi is történt az előbb.

-       Jól vagy? – érdeklődött flegmán Alec, anélkül, hogy közelebb lépett volna.

Az ajtófélfát támasztotta, miközben a többiek sorra jöttek ki a házból a teraszra. Bella szeme ugyanannyira rémült volt mint Edwardé, de közel sem volt kikészülve annyira mint ő.

-       Mi történt? – kérdezte Carlis, ahogy a fiú mellé térdelt, hogy felsegítse.

-       Nem tudom. Láttam Edward pár emlékét, csak éppen azt nem tudom, ő miért készült ki… - a végét már szinte csak suttogtam.

-       Ő is látta a te emlékeidet – mondta egyszerűen Alec.

Minden szem rám szegeződött. Engem pedig elöntött a jeges rémület. Vajon mit láthatott? Mi volt az a momentum amitől kikészült?

Gyorsan pörögtek a gondolataim, hogy számot vessek arról mit láthatott.

-       ELÉG, FEJEZD BE… - ordította kikelve magából Edward, majd egy hatalmasat öklözött a földbe.

Megijedtem. Féltem, hogy engem akar bántani. De biztosan nem élném túl, ha ő annyira gyűlölne, hogy bántson.

Egy kis szellő legyintette meg az arcomat. Majd erős karok öleltek magukhoz. Elvesztem…

-       Sosem tudnálak bántani, de szívesen darabokra törném azt aki téged bántott…

Alig hogy befejezte a mondatát egy újabb emlékfoszlány kezdett kibontakozni előttem.

Edward a falat veri dühében.

-       Bella gyűlöl és soha nem fogja engedni, hogy lássam Reenesmet – nyögi elkeseredetten.

-       Ne beszélj zöldségeket. Egy szóval sem mondta, hogy nem láthatod, csak éppen haragszik, de majd megenyhül – nyugtatja Esme lágy hangon.

-       Azt csodálnám – mondja Alice.

-       Szerintem se bocsájt meg, éreztem rajta - kontrázik rá keserűen Jasper.

-       Én nem fogok megbocsájtani magamnak, amiért hagytam, hogy ekkora veszélyben legyenek. Hinnem kellett volna Bellának, amikor azt mondta, hogy állapotos – zokogta könnyek nélkül, majd lassan kisétált a házból.

Senki nem követte. Tudták, hogy nyugalomra van szüksége, ő pedig bevetette magát a sűrű erdőbe, hogy egy jó időre eltűnhessen…

            Összezártam a szemem. Rájöttem, hogy Aro képességét vetettem ki, teljesen véletlenül, de mivel Edward is gondolatolvasó, így oda-vissza működött a dolog.

Eltoltam magamtól és a lépcső melletti korlátba kapaszkodva próbáltam összeszedni magam.

Alec mosolyába bámultam. Annyira idegesítő volt amikor ennyire tenyérbe mászóan viselkedett. Sajnos volt már hasonlóban részem vele, de az közel sem volt ennyire intenzív.

            Edward egyik szeme rajtam volt végig, amíg a nappaliban kerestem magamnak menedéket. Újra elkezdett dübörögni a bensőmben a méreg, így Edward emlékeire próbáltam összpontosítani.

-       Ki a frász az a Poly Medison? – kérdeztem torokhangon.

Mindenki szeme elkerekedett a kérdésem hallatán, csak az érintett kezdett el kínlódva ficánkolni a helyén.

-       Egy eltűnt rendőr. Gondoltam megkeresem.

-       Mikor tűnt el?

-       Három hete… - mondta alig hallhatóan.

Kirázott a hideg. Eluralkodott rajtam egy érzés, egy fenyegetés, egy félelem. Kavarogtak bennem a ki nem adott érzelmek. Sajogni kezdett a mellkasom, és bent rekedt a levegő. Két térdem közé süllyesztettem a fejem, és próbáltam Reneesme szívverésére összpontosítani.

Most, hogy ő itt volt, feltudtam használni a nyugodt tempót diktáló hangot a sajátom megnyugtatására.

            - Az amit láttál nem jelent semmit… - mentegetőzött gyorsan.

            - Miért? Mit láttam? – kérdeztem nyugalmat erőltetve magamra. – Hagytad, hogy egy idegen vámpír jöjjön Bella területére, szabadon vadásszon, és még csak nem is szóltál senkinek… - foglaltam össze a nyilvánvalót.

Edward szava elállt. Csak tátogott, mint egy hal. Elöntött a harag.

Belenézett a fejembe, ki tudja miket látott, most meg kiderül, hogy egy nomád talán már meg is talált, a Cullen klán társaságában. Kibuktam, mégis nyugalmat erőltettem magamra, hogy ne tudjon elterelni.

-       A városban járva láttam meg a lány képét. Mindent kiplakátoztak vele.

-       Akkor most elmondasz mindent a „nyomozásoddal” kapcsolatban, utána pedig elindulunk és megkeressük a nomád vámpírt, mielőtt leadja a drótot, hogy itt vagyok. Már csak az kellene, hogy Aro kopogtasson reggel az ajtón, hogy megöljön… - summáztam a tényeket.

-       Jöjjön csak. Kibelezem a férget.

-       Edward… Kérlek ne légy ilyen… - csitította Carline.

-       Nem, nem leszek csöndben. Csak egyszer kapjam a mocsadékot a kezeim közé. Esküszöm darabokra tépem és nyársat csinálok belőle.

Elszorult a torkom. Pont úgy beszélt mint Alec. Nem szerettem ezt a temperamentumot.  Féltem a következményektől, és Jasper arcát elnézve, okkal.

Az apám igazából a védelmemre kelt. Bármit megtett volna, hogy megvédjen. Kirázott a hideg és eszembe jutott ahogy Aro negédes arcába bámulok amikor egy Finigen nevű vámpír kis híján agyonvert

„ - Gyenge vagy… - leheli a fülembe olyan közel hajolva, hogy érzem émelyítő leheletét a nyakamon.

Megtántorodok. Hevesen ver a szívem, érzem ahogy az oldalam mentén felhúzza a kezét, egészen az arcomig. A homlokomon lévő sebnél állapodik meg a keze, nem érint meg, csak úgy figyeli a reakciómat. Éles fájdalom nyilal a koponyámba. Aro elmosolyodik. Az apám. A férfi akit apámként kellene szeretnem. De gyűlölöm. Tiszta szívemből gyűlölöm… Elönt a harag.

Fejemre teszi a kezét és végigsimít rajta.

-       Mosakodj meg és vegyél fel tiszta ruhát. Pihenj nyugodtan amíg az Édesanyád vissza nem jön a vadászatról. Aztán megbeszéljük.

Tombol bennem a harag. Kilépek a trónteremből és egyenesen a szobám felé veszem az irányt, de mielőtt becsukódna utánam az ajtó elkapom Aro szavainak egy részét.

-       Jól választottunk. Még jó hogy nem hagytuk, hogy az apja megkaparintsa.  Egy nagyon erős harcossal lenne most több a klánjuk…

Túl fáradt vagyok és túlságosan is dobog a fejem a fájdalomtól ahhoz, hogy értsem mit is jelent ez. Csak egy gondolat cikázik most az elmémben, hogy gyűlölöm Arot.”

            A gondolatmenetemet Edward morgása szakította meg. Felnéztem rá és rájöttem, hogy minden szót hallott és mindent látott. Bárhogy erőltettem sajnos a pajzsom meg se moccant. A reggeli vadászat mintha meg se történt volna, újra éheztem és a bennem tomboló méreg újra fellobbant bennem…

9. fejezet

9. fejezet

            Ez a nap is olyan volt mint a többi. Mint minden nap a Cullen házban. A többiek iskolába jártak, Carlis pedig a helyi sürgősségin talált munkát magának Bella mellet. Furcsa párost alkottak, mint nővérke és doktor bácsi, de a népnek tetszett és csak ez számított. Esme úgy pátyolgatott mintha valami fogyatékos magatehetetlen baba lennék. Még a főzelék gondolatától is rosszul voltam amióta két hete ebbe a házba tettem a lábam. Megőrjítenek a bébi kajával, Alec meg csak teszi alájuk a lovat... kikészítenek. De annak örülök, hogy kaptam számítógépet és minden tervem amit a felhőbe mentettem a menekülésünk idején, most elérhető. Sajnos előző gépemet hátrahagytam egy minket üldöző nomád vámpír arcában, de legalább előre gondolkodtam és most minden megvan. Nem fellengzés képen, de baromi jó startéga vagyok, de amint komolyra fordul a dolog mindent elfelejtek, ezért a "nincs esze, legyen notesze" kifejezést pont rám fogalmazták meg. Minden lépést és embert a tökéletes helyre állítottam és mindenkinek megadtam, hogy mi a dolga. A lassan és precízen felépített tervemet már csak egy valami ronthatja el. És az nem más mint az ÉRZELMEK...

            Amint a családtagokra vetül tekintetem, mintha elszállna minden józan eszem. Mindig is a precizitásomról voltam híres. Velejéig őszinte vagyok és tárgyilagos. Jó emberismerő, és ami a legfontosabb, távol tartom magam az érzelmektől.

Nem úgy hogy érzelemmentes lennék, hanem úgy hogy nem az érzelmeim irányítanak és ritkán mutatom ki azokat. Nem szeretem ha mások belém látnak, de talán ez nem is olyan rossz dolog.

            Folyamatos email írogatás közepette mindig megfeledkezek a legfontosabbról, nem körülöttem forog a világ. Mindenkinek van saját élete, nekem pedig nincs jogom a saját céljaimra felhasználni mindenkit.

            Folytatni akarom a harcot Aro és a zsarnoksága ellen, de a barátaim életét nem nagyon akarózik feláldozni. Azért kelek fel minden nap, hogy megtaláljam azt az egy módját, hogy minél kevesebben haljanak meg, de jelen pillanatban még magamat is nehéz életben tartanom…

            A nap sugarai ébresztettek nyugodt álmomból. Rég nem volt ennyire pihentető alvásban részem.

            Alecal úgy döntöttünk, hogy a mai napot egy sétával kezdjük a verőfényes napsütésben, majd csapunk egy kis vadászatot, végül felkeressük Adirenben élő barátainkat, a közeli városban.

            Persze a hír hallatán az egész család csatlakozni szeretett volna hozzánk. Alice kijelentette, hogy ő már látta a közös sétát így nem tűr ellentmondást. Carlisle meg azzal védekezett, hogy szemmel kell tartania nehogy bajom essen a vadászat közben.

            Borzasztóan éreztem magam az egy hónapja tartó tartósított állatvér miatt. Ember vér után borzasztóan nehéz átszokni az éppen életben tartó állatvérre, de ami még ennél is nehezebb az a tartósított állatvér. Mintha csak egy pohár vizet ihatnék minden egyes nap…

            Az erdő ami Belláék területén volt, egyszerűen szemet kápráztató szépséggel babonázta meg az arra tévedőket. Kissé ködös és roppant zárt aj növényzetű, folyton zizgő élettel teli, édeni vadon.

Kibírnám itt az életet, ha nem kellene kitennem a lábamat innen soha.

            Nagy sóhajjal térdeltem le a kemény, fagyott földre. Megborzongtam ahogy eszembe jutott a véráztatta föld és az éles fájdalom. Még mindig marta a bensőmet a méreg amit semmi pénzért nem vallottam volna be. Féltem ráijesztenék a családra, ha elmondanám még mindig vannak fájdalmaim, és hogy csak az evés segít csillapítani. Úgy érzem a vér mindenre gyógyír. Elmúlik tőle a bennem tomboló méreg hatása és a szívemben kavargó érzelmek vihara. Félek szembenézni Bellával és Edwardal. Amikor csak egy szobában kell velük lennem a szívem nekilódul és zihálni kezdek mint egy idióta. Csak Jasper tud segíteni kikívánkozó pánikrohamomon pedig egyszer túl kell hogy legyek a nagy beszélgetésen. Biztosan sok kérdésük van, ahogyan nekem is, de ez nem éppen a megfelelő időpont, hogy a megzabolázhatatlan érzelmek megkavarják a fejemet. Mindig is azt hittem, hogy rég túlvagyok az effajta érzelmi hullámokon… vagy talán csak soha nem törődtem velük eléggé…

            Valaki átkarolta a vállamat amitől összerezzentem. - Alec kezei gyengéden fontak át. Hátulról hajolt hozzám majd lehelt apró puszit a nyakamba. Behunytam a szemem és beleszippantottam a levegőbe. Rákellett jöjjek, öregnek érzem már magam. Mintha mázsás súlyt cipelnék folyamatosan. Kinyitottam a szemem és felpillantottam az égre. A nap sugarai végig cirógatták az arcomat. Alec bőre pedig megcsillant a perifériámban. Olyan volt mintha apró gyémántok borították volna. Végignéztem a környéken várakozó családon akik szintén mind csillogtak. Mindenki, mert kedves húgocskám és párja ma nem tartottak velünk – legnagyobb örömömre.

            A vadászat csodás volt. Minden porcikám feltöltődött energiával. Persze össze sem lehet hasonlítani az embervérrel, de akkor is káprázatos érzés volt hosszú idő óta először béklyók nélkül lenni.

Hazafelé mindenki nyugodtabban, csillogó aranyszín szemekkel és boldogan sétált párjával. Én persze csak hogy hozzam a formámat két lépésre lemaradva mindenkitől caplattam, egy szörnyű érzéssel a mellkasomban. Alec hátát bámulva próbáltam rájönni mit felejtettem el vagy mi kerülte el a figyelmemet, de nem tudtam rájönni…

            Megcsörrent a mobilom. Amikor rápillantottam a kijelzőre egy pillanatra még az ütő is megállt bennem.

MIMI…

            - Halló, itt Anna – szóltam bele lágy búgó hangon.

- Én meg az elveszett kiscica Anna baba… - suttogta egy reszelős férfi hang.

Megtorpantam… Az nem lehet, ő halott…

Alec is megállt és rám nézett. A telefonáló olyan halkan beszélt, hogy alig hallottam, kizártnak tartottam, hogy bárki más meghallotta volna.

            - Mit akarsz? – kérdeztem nyugalmat erőltetve a hangomba.

            - Téged – suttogta olyan negédesen, hogy még a szőr is felállt a hátamon.

Nem válaszoltam. Kerestem a szavakat, valami frappánsat, de semmi nem jutott eszembe. Lebénultam. Bella és Edward jelenléte kikészített. Meggyengítettek. Alec mellett önmagam lehettem, de őket nem bánthattam meg azzal, hogy felfedem a sötét oldalamat, mert azt kudarcnak élnék meg.

Nagy levegőt vettem és elvettem a telefont a fülemtől. Kinyomtam, majd belesüllyesztettem zsebembe a készüléket.

            - Ki volt az? – kíváncsiskodott Alice, de nem jött hang a torkomra.

Alec nem kérdezett. Tudta, hogy most a kérdésekkel csak rontana a dolgon… Ewdard fürkésző tekintetébe bámultam és rájöttem, hogy hullámzó érzelmeim instabillá teszik mentális pajzsomat, ezért kifújtam a bennrekedt levegőt és nyugalmat erőltetve magamra elsétáltam az elképedt család mellett. Egyenesen a házhoz akartam menni és kiszellőztetni a fejemet. Felhívni pár embert és lecsekkolni, hogy valóban megtörtént ez a telefonhívás, vagy csak valami idióta akarja kiiktatni a józan eszemet.

            A ház alig kétszáz méterre volt amikor egy ismerős alak bontakozott ki a fák között. Mosollyal az arcomon léptem közelebb, hogy ölelésbe zárhassam rég látott barátnőmet. Tíria olyan arcot vágott mintha feltámadtam volna. Mosolya nagyobb volt mint az esküvőjén, pedig azt nehéz túlszárnyalni.

            - Azt hittem halott vagy – szipogta a vállamra borulva.

Bőre szinte égette az enyémet. A maga negyven fokos test hőjével csoda, hogy még nem fojt le a sminkje a sok sírástól. Kéken és zölden örvénylő szemében rettegés és megkönnyebbülés kavargott. Hosszú, mogyoróbarna, göndör haja, pedig a mellkasomra hullott ahogy átkarolt.

Bementünk a házba és rég látott barátnőmmel farkasszemet nézve vártunk. Azt ugyan nem tudnám megmondani, hogy mit, de tudtam, hogy még jön valami…

            - Aro keres égre-földre. A hulládat akarja… Két képességet passzol annak aki átadja a hulládat – mondta olyan nyugodtan mintha csak a reggeli időjárásról beszélne.

            - Akkor ezért vagy itt? – kérdeztem félrebiccentett fejjel.

            - Ez nem vicces – mondta sírós hangon.

            - Nem is annak szántam… - leheltem csöndesen.

Jasper megmozdult a szoba másik felében lévő karosszékben. Az ölében ülő Alice ránézett.

            - Úgy gondolod, hogy veszélyt jelent? – kérdezte gyanakodva a szőke srác.

Ebben a pillanatban semmiben nem voltam biztos. A telefonhívás, most meg Tíria felbukkanása. Semmi nem történik véletlenül.

Barátnőm védekezőleg maga elé tartotta kezeit hezitálásom láttán.

            - Tudod, hogy soha nem bántanálak. Szeretlek.

            - Csak négy ember tudott arról, hogy hól rejtőzködünk Alec-cel. Te is köztük voltál és csak te jöttél el lecsekkolni, hogy még egyben vagyok e…

Tíria szeme kikerekedett a csodálkozástól. Barnák és zöldek örvénylettek a szemében. Aggodalom és zavar – vajon a leleplezés vagy az őszinte aggodalom vezérli?

            - Őszintén meglep, hogy ennyire nem bízol bennem. – Csóválta a fejét bánatosan.

            - Én senkiben nem bízok.

Hiba volt levenni a szemem barátnőmről, mert rögtön megpillantottam Bella szomorú tekintetét és Edward ideges mozgását. Nem kellett gondolatolvasónak lennem ahhoz, hogy tudjam mi jár a fejükben.

Meggyengítenek az érzelmek…

Tíria a nyakamba ugrott. A hírtelen jött lendülettől pedig hanyatt dőltem a kanapén ahol ültem.

            - A Bétám vagy amíg világ a világ… Nem feltételezheted, hogy elárullak Aronak, hiszen fontosabb vagy az életemnél… -sírta a nyakamba könnyek nélkül.

            - Ez csak azt jelenti, hogy baromi jó színész vagy. Én is el tudom játszani, hogy behódolok Aronak, miközben lángokat készítek elő az elégetésére – mondtam síri hangon.

            - Ez nem vicces. Nem vagy abban a helyzetben, hogy ne fogadj el egy hozzám hasonló szövetségest. Ínséges időket élünk. Már az is csoda, hogy eddig eljutottál. – Szűrte a fogai között, majd feltápászkodott rólam.

            - Mondtam én, hogy a halálomat akarod – mondtam széles mosollyal az arcomon.

            - Lehetetlen nőszemély.

            - Lehetetlen perszóna – vágtam vissza.

Nem volt kétséges számomra, hogy barátnőm, csak a falkáját akarja megvédeni Arotól, de tartottam tőle, hogy ezt az életem árán is megtenné.

            - Mind a ketten lehetetlen nőszemélyek vagytok. – Mosolygott Alec és átölelt mindkettőnket.

Mára pont elég volt az ölelésekből úgyhogy kibontakoztam és hagytam, hogy barátnőm és szerelmem tovább öleljék egymást.

Zavarba ejtő volt ahogy ott ültek mellettem mozdulatlanul több másodpercig, majd Tíria végigfuttatta száját Alec nyakán majd lágyan megcsókolta.

Összeszűkült szemekkel figyeltem a lehetetlen jelenetet, majd Tíria vállára tettem a kezem.

Az előző vadászat után most először tört rám újra a belsőmet égető fájdalom. A nyakamat tettem volna rá, hogy most barátnőm viselkedése váltotta ki állapotom újboni romlását, úgyhogy tennem kellet valamit.

            - Még egy pillanat és idehányok – mondtam reszelős hangon, majd jelképesen a szám elé tettem a kezem.

Alec szeme elkerekedett ahogy szétváltak ajkaik, majd kutatva nézte az arcomat. Ötletem sincs mit láthatott, de hírtelen felém kapott és magához húzott.

            - Mióta tudod ezt? – Kérdezte Alec.

            - Én? Micsodát? – néztem fel rá zavartan.

            - Mióta tudod? – ordította kikelve magából újra.

            - Öcsém te nem vagy semmi – Morogta dühösen Emmet, felkelve a helyéről.  – Én a helyedben meghúznám magam… Hogy lehetsz ekkora mocsadék.

            A mondatot még csak be se fejezte, Edward már mellettem is termett és a karomnál fogva felemelt a kanapéról. Kibontakoztam szerelmem öleléséből. Nem volt szándékomban felkelni, de testem nem engedelmeskedett a méreg szétáramlása miatt. Elöntött újra a forróság, utána a jeges fájdalom suhant végig a csontjaimon.

Gondolom Jasper is érezte rajtam, hogy valami nincs rendben, mert elkapott mielőtt elbotlottam volna a saját lábamba. Felemelt és visszaültetett a kanapéra.

            - Megőrültél? Nem látod, hogy nincs jól? – üvöltötte kikelve magából Jezz.

            - Pont ez az, Ők ketten a probléma forrásai, miattuk nincs jól.

Picit azért jól esett az önzetlen közbelépés, de annak hálát adtam, hogy nem jöttek rá mi is a baj valójában.

Nevetni kezdtem. Isten látja lelkem, nevettem. Mint még soha. Annyira jól esett, hogy szinte belesajdultak a bordáim is. Minden feszültséget kiadtam magamból. Mire a végére értem a méreg sem dolgozott a belsőmben annyira.

            - Tíriát nem lehet bántani a hülyeségéért. Ő olyan mint Renesmé. Érintéssel kommunikál. Alec meg túl kíváncsi ahhoz, hogy megállja az effajta kommunikálást – mondtam mosolyogva, majd Alec combjára tettem a kezem.

Vette a lapot amiért hálás voltam. Most jobb ha befogja a száját, mint hogy beszélni kezdjen.

            - A kérdésedre pedig a válaszom, hogy igen, vagyis most már igen.

Gondoltam, hogy a rejtélyes telefonhívásra gondolt, ami most már nem is annyira rejtélyes.

            - Épp pár perce kaptam Mimi telefonjáról egy hívást. Azt hittem, csak képzelődök, de ezek szerint mégsem. – Néztem Tíriára szomorúan.

            - Ki az a Mimi? – kérdezte Jezz nyugodtabban, miközben visszaült szerelméhez a hintaszékbe.

- Mimi egy gyerekkori barátnőm volt. Tíz éve ölték meg és a gyilkosa hívott az ő telefonjáról.

- Én ezt értem, de hol itt a bökken? Lehet, hogy ellopta a telefont.

- Igen, az lehet, csak hogy a gyilkosát én öltem meg Mimi halála után nem sokkal. A kezemben tartottam a holtestét mielőtt elégettem a mocskot.

            Nem nagyon volt kedvem erről beszélni, de a végére akartam járni a dolognak. Nem láttam rá nagy esélyt, hogy a vele történtek után újra feltámadt volna, de az a telefonhívás… a hang… újra kirázott a hideg.

- Tíria, hogy értetted azt, hogy Alíz a Bétád? – ragadta, magához a szót Jackob a beállt csendben.

- Mert alakváltó akár csak te – felelte Alec.

- Csak éppen ő puma és nem farkas. – Mosolyogtam negédesen.

Enyhe célzás volt a sunyi csókúkra.

            - És hogyan lennél te a Béta? – firtatta tovább a témát a farkas fiú.

            - Ez hosszú sztori és nem publikus – vágta rá Tíria gondolkodás nélkül, amitől én és Alec is hálásak voltunk.

Már csak az kellene, hogy a Bétává válásomat nyilvánosságra hozzam. Így is elég ciki, hogy csak hárman tudunk róla.