Játék eredményhirdetés!!

Játék eredményhirdetés!!

Sajnálom, hogy elcsúszott az eredményhirdetés, de most pótolom, és kihirdetem a győztest.

Örömmel jelentem be, hogy Reni a szerencsés nyertes :)

A részleteket, majd emailban megbeszéljük :)

Gratulálunk neked Reni :)

Üdv: Kemra


Jövő héten új játék, és új nyeremények :)

3. fejezet

Sziaztok!

Szomorúan láttam, hogy csak két komit kaptam, de azért én mégis felteszem az új fejit, mert kíváncsi vagyok, mit szóltok hozzá :)
És azért is szomorú vagyok, mert csak Reni jelentkezett a játékra, pedig én szívesen ajándékozom azt a poharat, és még más ereklyéket is :) Mindegy, ha más nem jelentkezik, akkor nem húzom az időt, inkább mihamarabb lezárom a játékot, és elküldöm a poharat, aztán jön egy új játék :)
Jó olvasást, és kérlek, legalább pár szót írj :)

Puszi: Kemra


3. fejezet

A fájdalom az övé volt, és ezt senki nem vehette el tőle. Mindannyian átéreztük a veszteségét, de mégsem érezhettük annyira mélyen, mint ő. Ő igazán ismerte ezt a csodálatos, és erős teremtést. Csak a haláltusájának lehettünk a tanúi, de még így is tudott nekünk tanítani, a túlélésről, és a szeretet erejéről, hiszen csakis egy kivételes lényt lehet ennyire szeretni, mint ahogyan Alec szerette őt.

Láttam a srác szemében azt a kínt, amit én is éreztem, amikor azt hittem, hogy Bella halott, és ezt nem kívánom senkinek, de mégis, annyira nehéz, még így külső szemlélőként is, mert mi van, ha tényleg a lányom volt, és Alec nem hazudott...

Minden annyira zavaros volt, és ez megrémített. Bella állapota, meg csak egy arasszal volt csak jobb a srácénál. Őt is megviselte a veszteség, mert valamiért máris teljes mértékben elhitte, ezt az egész képtelen dolgot. És talán, most, hogy meghalt, talán nekem is így kéne tennem. Nekem is gyászolni kellene, ezt a lányt. Hiszen ekkora utat megtettek, és szerencsétlen bele is halt, akkor talán sajnálnom kellene, de valamiért, nem érzem, hogy a részem lenne, de lehet.

- Láttad már? - kérdezte Bella váratlanul.

Már lassan egy óra eltelt a lány halála óta, a család pedig a földszinten ült a kanapén.

- Nem - válaszoltam egyszerűen.

Nem akartam erre több szót pazarolni. Még, hogy megnézni? Nem vagyok én bolond... és különben is. Mi közöm van nekem ehhez, és amúgy sem érdekel...

- Miért? - kérdeztem hirtelen.

- Mert a lányod... - lehelte elcsukló hangon.

Láttam, hogy a szobában mindenki megfagy, hirtelen senki nem vett levegőt.

- Nem, ő csak egy halott lány.

- Csak nézd meg. Nem kértem többet, és nem is fogok kérni - fogadkozott-könyörögve.

nem tudtam mit mondjak. Az izmaim minden gondolkodás nélkül cselekedtek, ezért már csak arra eszméltem, hogy úton vagyok, fel a lépcsőn.

Az ajtót csöndesen nyitottam ki. Féltem, hogy ezzel megzavarom Alecet, bár elég szürreális, mert minden képen megzavartam.

Fel sem emelte a fejét, még csak felém sem pillantott, csak beszélni kezdett. Lassan és monotonon, mintha jól begyakorolt monológ lenne.

- Nem is akart idejönni. Megesketett, hogy bármi legyen, ide nem jövünk. Arra kért, hogy a titkát őrizzem meg, és erre ő vitte magával a sírba. Annyira igazságtalan, hiszen úgy volt, hogy én megyek előbb. Nem lett volna szabad elengednem a kezét, még egy pillanatra sem. Az én hibám volt, és ezt már nem tehetem jóvá... Annyi hibát elkövettem, és ő folyton megbocsájtott, nem is értem miért. Mindig mellettem állt, pedig nem voltam rá érdemes. Ő mindig nyugodt tudott maradni, a legveszélyesebb pillanatokban is, és én? Én soha nem tudtam a megájt, mégis neki kellett elmennie...

- Ne okold magad, te vagy a legkevésbé hibás... - mondtam nyugtatás képen.

Haragtól szikrázó szemét rám emelte, majd jelképesen köpött egyet.

- Mondja nekem az, aki elhagyta a szerelmét terhesen, mert azt feltételezte, hogy megcsalta...

Erre nem tudtam mit mondani. Igaza volt. Ahogyan a vádló szemeinek is... Ha ez a lány nem is a lányom, akkor is szörnyű amit Bellával tettem, és ezt már senki nem mossa le rólam... Örökké üldözni fog a tudat...

- Mit akarsz itt, Cullen? - kérdezte, most már kisebb haraggal.

- Csak azért jöttem, hogy megnézzem, jól vagy e? - habogtam össze-vissza, majd az ágy melletti lámpa ernyőét kezdem el babrálni.

- A halott menyasszonyom testét tartom a karjaimban. Szerinted, hogy vagyok? - üvölti, újra kikelve magából.

Oké, ez hülye kérdés volt. Ennyit a normális viselkedésről. Mondjuk nem csoda, hogy mindenki taplónak tart. Néha tényleg lehetetlen dolgokat tudok mondani, de nem akarattal.

- Ha azért jöttél, hogy megnézd, Őt, akkor rossz ajtón kopogtatsz. Mert nem eresztem el - mondta, majd elkezdte a lány arcát simogatni, mintha meg akarná nyugtatni.

Hátborzongató látvány volt ahogyan magához ölelte, mégis annyira természetes.

- Az ö lánya - halottam meg egy elgyötört hangot a hátam mögül.

- Lehet, de én akkor sem engedem neki, hogy még egyszer bántsa... - mondta színtelen hangon.

- Ő az apja - próbálkozott újra Bella a lehetetlennel, majd odasétált hozzám.

Halottam, hogy lassan mindenki mögém lép, és közben Bella még biztatás képen a kezemet is megfogta. Erőt vettem magamon, és közelebb léptem az ágyhoz.

- Nem akarom, hogy elvegye tőlem - motyogta halkan.

- Nem veszi el tőled senki drágám - lépett oda hozzá Esme, majd anyai ölelésben részesítette.

Alec, lassan és fájó szívvel kelt ki az ágyból, majd fektette a lány testét vissza. Amikor odaléptem mellé, a hideg végigfutott halott testemen. Az arca bájos volt és ártatlan, olyan akár egy örökké békés angyalé. Olyan volt, akár az én kis angyalkámé, akit én annyira szerettem. Olyan volt, mint Bella, amikor ember volt. Gyönyörű sötétbarna haja szív alakú arcát keretezte, és annyira békés volt, mintha csak aludna. Egy kisgyerek volt még, egy ártatlan leány, aki csak szabadságra és szeretetre vágyott.

Leültem az ágy szélére, majd magamhoz öleltem az apró és törékeny testét. Annyira vékony volt, hogy szinte elveszett az ölelésemben.

Fagyos testemhez öletem halott testét, és elöntött a bűntudat. Én okoztam ennek a csodálatos gyereknek a halálát. Azzal, hogy nem akartam elismerni a sajátomként, és erre nincs bocsánat...

Fagyott karjaim egyre erősebben kezdték ölelni aprócska testét, majd próbáltam elnyomni feltörni készülő könnyeimet.

Igen, a könnyeimmel küszködtem, bár azok soha nem is léteztek, de most mégis áldottam, hogy képtelen vagyok a sírásra, mert most szégyenkezhetnék miattuk. A lelkemben hasadt vágás, amit még Bella miatt ejtettem, a butaságom miatt, hogy magukra hagytam őket, most újra felszakadt, és vérezni kezdett. Nem éreztem nagyobb űrt és fájdalmat, mint abban a pillanatban, mert szembesültem tettemmel.

Magára hagytam akkor ezt az angyalt is, és most a halott testével a kezemben, nem lehet nyugtom, bár én is belehalnék, ahogyan Alec is mondta.

A többiek tudták, hogy jobb lenne, ha magunkra hagynának, így testvéreim visszamentek a nappaliba, míg fogadott szüleim, Bella, Nessi és én a kanapéra kuporodtunk le. Alec, mint valami félholt a sarokba kuporodott a fal mellett, és onnan figyelt. Néha olyan érzésem volt, mintha imádkozna, de nem értettem az értelmét, hogy miért imádkozik, hiszen a vámpíroknak nincs lelkük, és a könyörgés hasztalan a mi fajtánk részéről. Ezek után, nem is tudom, hogy igazából mire is vártunk, csak arra, hogy vártunk...

Alig telhetett el két óra, amikor meghallottam, valami nem odaillő hangot. Annyira nem ebbe a házba illet, hogy egy pillanatra még abban is kételkedtem, hogy megvan e még a józan eszem.

Alec úgy pattant fel a földről, mintha tűzzel égették volna, mi pedig bambultunk, mintha szellemet látnánk.

A lány szíve egyszer csak beindult. Minden előjel nélkül dobogni kezdett, amit sehogy sem tudtam hová tenni. Lassan bár, és bizonytalanul, és néha ki is hagyott egy-egy ütemet, mégis ott volt. Kitartóan és egyre erősebben vert. Mindannyian megrökönyödve figyeltük, ahogy a csodás arc újra megtelik színnel, majd sebei, lassanként begyógyulnak. Csodálva figyeltük a félvér lány újraéledését, és újjászületésének első perceit. Olyan csodának lettünk a tanúi, amit talán még senki nem látott. Önregeneráció, sejtszinten. Vagyis önmagát gyógyítja meg a méreggel, mint amikor az emberi test vámpírrá változik, de ez még annál is több. Ez egyszerűen csoda.

A szíve egyre szaporábban vert, Alec pedig egyre jobban kezdett megnyugodni. Tudtam, hogy már nem kell sok, és magához fog térni, aztán pedig megtudunk, majd mindent beszélni.

Csöndesen vártuk, hogy jobban legyen. Nem akartuk, hogy ideje korán felébredjen, és azt sem, hogy fájdalmai legyenek, ezért Carlisle bekötött neki egy infúziót, amiben egy nagyon erős fájdalomcsillapító volt.

Lassacskán tért vissza belé az élet, és egyre pirospozsgásabb lett az arca. Mindannyian kezdtünk megnyugodni, amikor körülbelül a negyedik óra után, a lány mocorogni nem kezdett. Teste görcsösen vonaglott, szemei pedig ide-oda cikáztak szemhéja alatt.

- Ébren vagy, kedvesem? - hajolt oda hozzá Alec. - Kérlek, nyisd ki a szemed... vagy szorítsd meg a kezem, ha hallasz.

Tenyerébe csúsztatta aprócska kezét, majd a lány teljes erejéből megszorította, de mindannyian tudtuk, hogy ezt nem azért tette, mert halotta, hanem mert szörnyű fájdalmai voltak.

Teste megfeszült, majd mintha elvágták volna, elernyedt. Nyugodt volt, és békés, mint annak előtte.

Mindannyian megfagyva figyeltük a történéseket, de a következőre valahogy senki nem gondolt. Szemei kipattantak, és a plafonra szegezte tekintetét.

- Hallasz, kedvesem?

Fejét oldalra fordította, és Bellára nézett. Láttam rajta, hogy felismerte anyját. Aztán lassan végigmérte a családot, végül pedig engem is szemügyre vett. Nem nézett túl sokáig, éppen csak felmérte, hogy kik vannak a szobában, már fel is pattant az ágyról.

- Minden rendben? – kérdezte Alec aggódva, miközben lépett felé egyet.

A lány riadtan hátrált, majd egy apró féloldalas mosoly kíséretében, átugrotta Alecot, és kiugrott a szemközti ablakon…

2. fejezet

Sziasztok!

Sajnálom, hogy eltűntem, de most zárultak le a vizsgáim, és eléggé sok volt a dolgom, így nem volt időm írni, de most bepótolom, mert hoztam nektek egy jó fejezetet :)

Remélem tetszeni fog!

Kérek komikat, és jelentkezzetek a versenyre, és nyerjetek :)

Üdv: Kemra

2. fejezet

/Edvard szemszöge/

- Nem az a gond, hogy nem akarok, csak az, hogy a körülmények nem jók...

- Miféle körülmények? Itt nem a helyről, vagy az időről van szó, hanem arról, hogy elfogadod e őt a család egyenjogú tagjaként, vagy kirakod az utcára, mint egy kivert kutyát.

Már mindketten egymással szemben álltak, és farkasszemet néztek. Nessi jobbnak látta kitérni közülük.

- Úgy érzem kimaradtunk egy beszélgetésből, és ez egyre jobban zavar - mormogta Emmet idegesen, majd mindenki kérdőn nézett a párosra.

- Arról van szó, hogy a lány, aki az emeleten alszik, nem más, mint Bella és Edward lánya...

A fejem zsongani kezdett. Mi a francról beszél. Hiszen Nessi a lányom, és ő itt van. Hiszen úgy néz ki mint én, és annyira egy hullámhosszon van a családdal, hogy el sem tudom hinni, hogy ne a lányom legyen.

- Ne beszélj marhaságokat. Nessi a lányom - üvöltöttem Alec képébe. Egy pillanat alatt teremtem mellette, és fogtam meg a grabancát.

- Ne legyen ekkora arcod Cullen, nem vagy te senki. Különben Nessi tényleg a te lányod, de rajta kívül még van egy, és ő az, ott fent az emeleten, aki éppen haldoklik - a végét már szinte csak suttogta, ezért valamiért egyre jobban kezdtem neki hinni.

Reflexszerűen mindenki az emelet felé pillantott, mintha átlátnánk a betonon.

Halk hörgést halottam fentről, amit eddig a vita zaja elnyomott. Alec ijedten rohant a lépcső felé, apánk pedig szorosan mögötte.

Egyre hangosodott a hörgés, amihez köhögésbe átmenő fuldoklás párosult. Olyan hang volt, mint amikor az ember a saját vérében fuldoklik. Az emeleten a folyosó utolsó szobájában feküdt. Láttam a családon, hogy senki nem akar közelebb menni, talán attól féltek, hogy mi van odabent, vagy csak attól, hogy mi fog megváltozni attól a lánytól aki a szobában van.

Erőt vettem magamon, és követtem apámat és Alecot a szobába, de a látvány sokkolt.

Az ágyon fekvő alakot nem is tudtam igazán szemügyre venni, mert mindent a vörös vér borított. Az ágynemű teljesen átázott, és mindenből csöpögött az az átkozott vér. Az arca is rejtve maradt, mert sötétbarna hajzuhataga az arcába lógott, amit szintén átáztatott a vér.

- Miért nem szóltál előbb, hogy ennyire súlyos? - kérdezte apám haragtól tajtékzó hangon.

- Nem tudtam. Amikor elhoztam még nem ilyen volt. Egyre mélyebbek a sebek, de nem értem miért. Én valamennyire elláttam amikor elindultunk, de akkor egyáltalán nem voltak ennyire mélyek... - hadarta zavartan Alec, majd kapkodva levette a takarót a lányról. - Edward, hozz forró vizet, és törölközőket, és szólj a többieknek, hogy az ő segítségükre is szükség lesz - adta a határozott utasítást, majd kilökött az ajtón.

Elrohantam Bella mellett, ki a fejét lehajtva mormogott valamit. Nem értettem, de nem is akartam igazán, csak az járt a fejemben, hogy a lány túlélje. Beszaladtam az első fürdőbe, és az összes törölközőt levettem a polcról, majd egy kisebb lavórba forró vizet engedtem, majd visszamentem a szobába. Mindannyian ott voltak, és lefagyva figyelték a lány haláltusáját.

- Nyugodj meg Alec, nem fog meghalni, csak nyugodj meg - mondta Carlisle, majd a fiú keze után kapott, hogy nehogy leverje a lámpát az éjjeli szekrényről.

- Tedd azt le fiam, ide, erre a székre. - Intett maga mellé.

- Katrina, figyelj. Tudom, hogy hallod a hangom, úgyhogy most nagyon figyelj arra amit mondani fogok. Az én nevem Carlisle, és én fogom ellátni a sebeidet. Minden vágásod átitatódott egy méreggel, ami miatt a sebed ahelyett, hogy meggyógyulna, egyre mélyül, és félek, a végén a halálodat okozná, ezért most kimosom mindet, de ez nagyon fog fájni, ezért kérlek legyél nagyon erős. A szádba adok egy fadarabot amire rá kell harapnod - apám próbált nyugtatóan beszélni, de egy ilyen beszéd után ugyan ki tudna megnyugodni, mégis a lány teste egyre jobban ellazult. Bár a fuldoklása nem maradt abba, mégis nyugodtabbnak láttam, csodálatos hófehér arcát.

- De miért nem adsz neki fájdalomcsillapítót? - kérdezte Alice, azt amit mindannyian fel akartunk tenni?

- Azért, mert a teste elégeti a gyógyszert. Túl magas a testhőmérséklete.

- De a fájdalomba is belehalhat... - nyögte elgyötörten Alec.

- Nem fog, segítünk - mondta Esme határozottan.

- És te, mit látsz? Mi van a jövőben? Túléli? - kérdezte Alec, Alicre nézve.

- Ne tudom... Nem látom tisztán... - mondta zavartan. De én beleláttam az elméjébe, ahol megláttam, amint Alec a halott lányt a kezében tartva zokog, könnyek nélkül.

A kép eltűnt, és újra a szoba jelent meg, ahol Alec idegesen nézett vissza szerelmére, Bella pedig gyötrő fájdalommal, én pedig tudtam, hogy az egész felesleges, mert a lány már halott, és az egész család szenvedni fog. Nem lett volna szabad, hogy idejöjjenek. Most már tudom, de csak ezután jön, a lány iszonyatos haldoklása, és nekünk mindannyinknak asszisztálnunk kell hozzá.

- Mindenki segítsen, le kell fognunk, mert fájdalmában majd menekülni fog. Mindannyian tartsátok, mert nagyon erős, és az életösztöne a menekvésre fogja ösztönözni... - mondta Carlisle, mi pedig Alicel egymásra néztünk. Mi tudtuk, hogy mi következik, de azt hogy hogyan fogunk eljutni odáig, azt gondolni sem mertük volna.

Emm fogta a jobb bokáját, Jasper a balt, Esme a bal kezét, Bella pedig a jobbat. Alec odahajolt hozzá és suttogott a fülébe, nyugtatás képen, apám a sebeket tisztogatta, míg én a kötszereket cserélgettem. Nessi pedig csak csendesen várt hátrébb. Láttam rajta, hogy össze van zavarodva, és az elméjében azt, hogy rengeteg kérdése van, ahogyan mindannyiunknak.

A lány teste, folyamatosan vonaglott. Arca, egyre szörnyűbb maszkba torzult. Folyamatosan sikítani szeretett volna, de mindig visszafogta. Nem nagyon értettem, hogy miért, de bátornak éreztem, és ez mindennél többet ért. Carlisle a második sebnél tartott amikor a torkából egy hatalmas vérfagyasztó sikoly tört fel, majd még erőteljesebben kezdett el vergődni.

- Nyugodj meg életem. Semmi gond. Nemsokára vége. Hallod? Ha ezen túl vagyunk, akkor elviszlek egy nyaralásra, egy gyönyörű tengerpartra, ahová mindig is el szerettél volna menni... És ha ezt túléled, akkor elveszlek feleségül... Hallod? Csak veled akarok lenni... hülye voltam, hogy elmenekültem, és azért hogy magadra hagytalak a kastélyban, és ígérem, ha a kezem közé kapom azt a féreg Arot, én esküszöm, hogy megölöm, amiért ezt tette veled. Érted, nem hagyom, hogy még egyszer valaki bántson, még én sem foglak többet, csak gyere vissza, jó? Csak gyógyulj meg mihamarabb, és feleségül veszlek. Gyönyörű fehér ruhát veszel, és én z oltárnál foglak várni, és ha akarod a nászutat egy csodás tengerparton tölthetjük. Vagy elmehetünk oda, ahová csak szeretnél. Az lesz amit csak akarsz. Akár össze is szíthatsz, hogy idehoztalak. Bármit kedvesem, csak legyél végre jobban... - és így tovább folytatta a fogadalmakat a srác, amitől a szívem összeszorult. Nem gondoltam volna, hogy ennyire oda van a lányért.

Féltem, hogy mennyire össze lesz törve, ha meghal, és ezt Bella iránt is éreztem. Láttam rajta, hogy nagyon küzd a lányért, és ez megijesztett. Nem akartam, hogy hiú reményeket tápláljon, hiszen a lány már gyakorlatilag halott volt, csak éppen ezt még senki nem tudta.

Újabb sikoly, majd megint, és megint, és ez így ment a végtelenségig, amíg fel nem kelt a nap. Apám letette az utolsó kötszerdarabot, majd bekötötte a lány hasát és lábát, ahol a kötés rögtön át is vérzett, ezért nyomó kötéssel kellett rákötöznie. Mindenki kifáradt idegileg a "harcba", amit tudtam, hogy nem nyerhetünk meg. Valamiért mindenki az ablak alatt lévő kanapéra ült le, senki nem akarta magára hagyni a haldokló lányt, és a mellette őrködő fiút. Annyira természetes volt, hogy ott maradjunk, hogy senki nem indult vissza a szobájába. Esme lehajtotta a fejét apám vállára, majd behunyta a szemét, és úgy csinált, mintha aludna. Alice Jasper ölébe ült és csöndesen figyelte a párost az ágynál. Emm és Rose egymás kezét fogták és némán ültek. Bella pedig szorosan ölelte magához Nessit, aki viszonozta anya ölelését, én meg mint egy szobor, meredten ültem, és még levegőt sem vettem.

- Felhívom az iskolát, hogy ma nem megyek be - pattant fel Nessi, majd kiszaladt a telefonjával a kezében.

Bella közelebb jött hozzám, és belesimult az ölelésembe. Negyven év óta először öleltem magamhoz ezt a nőt, aki az életemet jelentette, most csak egy vadidegen, akit nem is ismertem. A nászúton öleltem magamhoz utoljára így, de most ez az ölelés mégis más volt. Nem a szerelmet kereste, csak a megnyugvást. Nem vágyott másra, csak vigaszra, amire nekem is nagy szükségem volt, mert én a halálát is láttam, annak a lánynak, akiért most Bella sír...

- Alig ver a szíve... - suttogta Alec, hogy nehogy felébressze az alvó lányt.

- A szívét nagyon megterhelte a fájdalom, és a sok vérveszteség. Idő kell a regenerálódáshoz - mondta együtt érzően, de én már tudtam, hogy ez a halála kezdete, már nem lesz jobban, és már nem fog felébredni.

- Kérlek kedvesem. Ne hagyj magamra, nekem nem létezik rajtad kívül más, én abba belehalok, ha elmész. Esküszöm, ha lesz veled valami, én megyek utánad, mert nem élem túl nélküled - suttogta.

Hirtelen kaptam fejem Alicre aki szintén arra gondolt amire én. Nem hagyhatjuk, hogy valami hülyeséget csináljon. Alice szeme elködösült, előttem pedig egy látomás bontakozott ki. Egy csapat nomád, ahogy éppen Alecot tépik darabjaira.

Alice elengedte Jasper kezét és megfordult ölelésében, hogy készen álljon arra, hogy megakadályozza a srácot. Én is hasonlóan tettem, kissé arrébb igazítottam Bellát, majd felkészültem, hogy le tudjam fogni, ha kell.

Egyik pillanatról a másikra lettem figyelmes a csöndre. Síri csönd volt a szobában, a szó szoros értelmében, mert már nem halottam a lány szívének dobogását. Mindannyian meghűlve ültünk, csak Carlisle ugrott fel, és kezdte el újraéleszteni.

- Ne hagyd, hogy meghaljon, kérlek - könyörgött szívszaggatóan Alec.

Apám annyira küzdött az életéért, hogy azzal sem törődött, hogy felszakadnak a sebek, amiket bekötözött. Hosszú percekig küzdött, csak és küzdött, de nem ért el semmit.

Már mindannyian ott toporogtunk, amikor Jasper megfogta apánk vállát és félrehúzta.

- Hagy, már nem segíthetsz...

Mindenki tudta, hogy így van, de senki nem akarta elfogadni. Még soha nem volt senkit akiért ennyit küzdött volna a család, és elveszítettük volna.

- Nem, az nem lehet... Próbáld még... Nem hallod?... Csináld... - üvöltötte kikelve magából Alec. Össze vissza kapkodott, majd ő maga folytatta az újraélesztést.

- Már elment... - mondta lassan Esme mellé lépve, majd a mellkasára vonta a zokogó fiút.

Azt hiszem, már ő is tudta, hogy reménytelen, de mégsem volt képes rá, hogy elengedje, amit megtudok érteni.

- Nem, ő nem lehet halott... annyit szenvedett azért hogy élhessen, és annyit küzdött, az egész élete nem volt más mit szenvedés, nem lehet hogy így legyen vége... - zokogta, majd kibontakozva Esme öleléséből, visszafordult az ágyhoz, és karjába fogta szerelmét.

Felült az ágyra és az ölében tartva halott szerelmét ringatta, akár egy gyereket...

Kérek komikat!

Üdv: Kemra