4. fejezet

1.     Sziasztok!

Meghozam az új fejezetet :) Tudom, hogy sokat kellett várni rá, és hogy előzetesként, csak egy kis részletet kaptatok, de remélem, ez egy kicsit kárpótol. A második könyvel kapcsolatban, egy kis változás lesz, mert megírtam egy kis vázlatot, így előre, és rájöttem, hogy a fejezeteket rosszul osztottam fel, ezért, a fejezetek menüben, a helyes változatot a következő fejezetekkel kijavítom majd. 

Azt még nem tudom, hogy pontosan mikor hozom a kövi fejit, de ígérem, hogy sietek :) 

Asszem nem is húzom tovább az agyatokat :) Jó olvasást :) És kérlek komizzatok :)

 

4.   fejezet

Sulpicia végig a kezemet fogta. Egy lépéssel előttem ment, igazából azt sem tudtam, hogy merre, csak haladtam utána mint egy kiskutya. Egy pillanat alatt vagy ezernyi gondolata járt át az elmémet, és ez igazából felszabadított. Nem éreztem, hogy meg kellene felelnem, és azt sem, hogy minden lépésemre figyelnem kell. Annyira jó volt végre, hogy magamat adhatom, és nem kell az emberi dolgokkal törődnöm. Mintha én vámpírnak születtem volna.

Amikor kiértünk a kastélyból, egy csodálatos erdőbe értünk. Alig lehetett pár pillanatra, de nekem egy örökké valóság volt, mert annyira csodálatos volt minden pillanat az új szememmel, ami sokkal több részletet lát, és csodálatos agyammal, ami milliárdnyi emléket tárolt egy pillanat alatt, és ebben a legcsodálatosabb, hogy örökké emlékezni fogok rá, hogy milyen volt először vadászni.

Az erdő közepe felé Sulpicia lelassított, majd meg ált, és végül lassan elengedte a kezemet. Ekkor értettem csak meg, hogy ezzel a gesztussal nem bátorságot akart belém önteni, és nem is irányítani akart, csak az újszülöttségem miadti kitöréstől óvott meg.

Furcsállottam is, hogy miért pont egy ilyen gyenge nő kísér el vadászni, de mégis megnyugtató volt, hogy nem Dimitri jött el velem. Ő kicsit ijesztő, és láttam rajta, hogy nem is annyira kedvel, ezért nem nagyon erőltettem a dolgot.

- Szagolj bele a levegőbe - mondta nyugodtan.

Behunytam a szemem, és beleszagoltam. Éreztem, hogy az erdő friss illata bekúszik a tüdőmbe, majd, hogy megérzem a vér jellegzetes rozsdás szagát, majd mellé keveredik az édeskés aroma. Egyre jobban alakult át az érzékelésem, emberiből, vámpírrá, és ezzel együtt, vágyni kezdtem a vér ízére. A torkom kaparni kezdett, ezért nem akartam tovább várni. Elengedtem magam, és hagytam, hogy eluralkodjon rajtam a vámpír, és vadászni kezdjen...

Csak egy pillanatálló alatt értem el az ösvényt, ami a két erdőrészt választotta el. Lelassítottam, majd körbe kémleltem. Ekkor láttam meg a párt, akik ott sétáltak. Elszörnyedve, vettem észre, hogy ösztönöm egyenesen z emberekhez vezetett, de amikor az agyam is felfogta, elkezdtem szaladni az ellenkező irányba. Hallottam, hogy Sulpicia szorosan mögöttem jön, de nem törődtem vele, helyette inkább eluralkodott rajtam a harag. Haragudtam, mert tudja, hogy nem akarok embereket ölni, mégis hagyta volna, hogy megtegyem.

Lassan kiértem az erdőből, és egy hatalmas meredek sziklához értem. A mélyén csak törmelék volt, de mégis gyönyörű volt, ahogy a nap ledőlt a hatalmas kavicsos párnákra.

- Nem tetted meg... - suttogót mögöttem barátnőm.

- Persze, hogy nem. Megmondtam, hogy nem fogok embereket ölni. Attól még, hogy elhagytak, én nem fogok ész nélkül gyilkolni. Lehet, hogy ez neked normális, de nekem vannak elveim, és nem akarom, hogy emberek veszítsék el az életüket csak azért mert éhes vagyok... - keltem ki magamból. Felforrt bennem a harag, és ezt már leplezni sem tudtam.

Észrevettem, hogy támadó állásba ereszkedek, majd arcom védekező grimaszba torzul, és így érvelek vadul.

Mindig is érzékenyen érintett ez a téma, és azt hiszem, hogy utoljára Jackob ellen keltem ki ennyire, de ez mégis más volt, annyira állatias.

Lassan felegyenesedtem, majd elfordítottam a fejem, a megszeppent Sulpiciáról. Lenéztem a mélybe, majd gondolkodás nélkül levetettem magam. Éreztem ahogy a szél a hajamba kap, és közben egyáltalán nem érdekelt, hogy éppen egy negyven méteres szakadékba ugrottam bele. A félelem messziről elkerült, és csak a csodálatos felszabadultság uralt. Olyan volt, mintha a szél kifújta volna a gondokat belőlem. A földet a lábam puhán, és könnyedén érintette. Annyira természetes volt, hogy csak így leérkeztem,  hogy csak úgy pajkosan felkacagtam. Semmi nem érdekelt, és minden annyira messzinek tűnt. Csak én voltam, és kivételesen nem kellett másokra támaszkodnom.

Beleszagoltam a levegőbe és újra megéreztem a csodálatos édeskés illatot, de ez valahogy mégis más volt. Elengedtem magam, majd elindultam, újra vadászni.

Megláttam, egy csodálatos kis őzikét, ami tökéletes első vadászat, lenne, ezért nesztelenül elindultam felé, majd mikor elrugaszkodtam, megpillantottam, egy hatalmas hegyi oroszlánt, amint az én kis helyes gidámat szemelte ki magának.

A levegőben változtattam az irányt, majd elkaptam a hatalmas állatot, és egyetlen mozdulattal leterítettem. Nem küzdött annyira mint amennyire számítottam rá, és nem is volt annyira nehéz, sőt, az íze is csodálatos volt. Nem is értem, hogy a többiek miért panaszkodnak állandóan.

És asszem ekkor jutott el a tudatomig, hogy már nincs olyan, hogy többiek, csak én és a kicsikém, akit még nem is ismerek.

Minél hamarabb vissza kell mennem, hogy végre a karjaimba zárhassam, az én kis angyalkámat.

4. fejezet

1.       4. fejezet 1. rész

Sulpicia végig a kezemet fogta. Egy lépéssel előttem ment, igazából azt sem tudtam, hogy merre, csak haladtam utána mint egy kiskutya. Egy pillanat alatt vagy ezernyi gondolata járt át az elmémet, és ez igazából felszabadított. Nem éreztem, hogy meg kellene felelnem, és azt sem, hogy minden lépésemre figyelnem kell. Annyira jó volt végre, hogy magamat adhatom, és nem kell az emberi dolgokkal törődnöm. Mintha én vámpírnak születtem volna.

Amikor kiértünk a kastélyból, egy csodálatos erdőbe értünk. Alig lehetett pár pillanatra, de nekem egy örökké valóság volt, mert annyira csodálatos volt minden pillanat az új szememmel, ami sokkal több részletet lát, és csodálatos agyammal, ami milliárdnyi emléket tárolt egy pillanat alatt, és ebben a legcsodálatosabb, hogy örökké emlékezni fogok rá, hogy milyen volt először vadászni. Az erdő közepe felé Sulpicia lelassított, majd megállt, és végül lassan elengedte a kezemet. Ekkor értettem csak meg, hogy ezzel a gesztussal nem bátorságot akart belém önteni, és nem is irányítani akart, csak az újszülöttségem miatti kitöréstől óvott meg.

Furcsállottam is, hogy miért pont egy ilyen gyenge nő kísér el vadászni, de mégis megnyugtató volt, hogy nem Dimitri jött el velem. Ő kicsit ijesztő, és láttam rajta, hogy nem is annyira kedvel, ezért nem nagyon erőltettem a dolgot.

- Szagolj bele a levegőbe - mondta nyugodtan.

Behunytam a szemem, és beleszagoltam. Éreztem, hogy az erdő friss illata bekúszik a tüdőmbe, majd, hogy megérzem a vér jellegzetes rozsdás szagát, majd mellé keveredik az édeskés aroma. Egyre jobban alakult át az érzékelésem, emberiből, vámpírrá, és ezzel együtt, vágyni kezdtem a vér ízére. A torkom kaparni kezdett, ezért nem akartam tovább várni. Elengedtem magam, és hagytam, hogy eluralkodjon rajtam a vámpír, és vadászni kezdjen...

3. fejezet

:D 
Sziasztok Emberek!

Meghoztam a frist :) Tudom, hogy nagyon későn, de túl sok volt a dolgom, ezért nem tudtam net közelbe kerülni, de most megírtam, és remélem tetszeni fog.
Leleplezem a nagy titkot, és elárulom, hogy mi a sorsa a mi kis Bellánknak. Továbbá, egy kis előzetes a kövi könyv hangulatáról... :D Remélem nem okoztam csalódást, és csak hogy érezzétek a törődést... Elmondom, hogy nem a nyomásra döntöttem így, és a fenyegető levelek sem hatottak rám. A forgatókönyv előre meg van írva, már csak a kidolgozás van hátra. És hogy megemlítsem, ha egy dolgot megváltoztatnám, akkor kétséges lenne a jövő, és azt senki sem szeretné XD

Jó olvasást, és okt, 19-én várlak titeket, este tízkor. :D

Puszi: Kemra

1.     3.  fejezet

Szörnyű tűz mardosta a testemet. Úgy éreztem menten elégek. Bár minden annyira éles volt, mégis képtelen voltam bármit tenni. Szerettem volna menekülni, menekülni, akár a halálba is. Igen, ez volt az amire vágytam, a halál megnyugvást hozhatna a kínjaimra. Minden pillanatban a halálért könyörögtem, de mégsem mondtam ki hangásan, mert a fagyos kemény apró kéz, mely végig az enyémet fogta, és karjában, az én egyetlen gyermekemet tartotta, megakadályozott benne. A halálra vágytam, minden porcikámmal, de az angyalért, aki az a pici baba volt, akit én hoztan a világra, bármit megtettem volna. Ezért inkább lehunyt szemmel tűrtem, és vártam a végét a gyötrelmeknek.

Már nagyon sok idő eltelt, és a fájdalom nem enyhült, de Sulpicia, a babámmal, egy tapodtat sem tett mellőlem. Folyton a fülembe suttogott. Mesélt magáról, arról, hogy miket szeret. Elmesélte, hogy a kedvenc színe a sárga, majd viccesen hozzátette, hogy be ne tegyem a szobájába a lábamat, mert a látvány sokkoló, ugyanis minden bútor és minden tárgy, a citromsárga különböző színeiben pompázik. Ha a fájdalom nem tompított volna le, talán még fel is nevettem volna. Elképzeltem, ahogy ez a tünemény egy hatalmas sárga ágyon ül, és mindenféle habos-babos párnákkal és macikkal veszi magát körbe, akár egy bástyával. A kép kicsit sem volt életszerű, egyáltalán nem tudtam volna elképzelni ezt a vagány, erős és független csajt, maci imádattal. Tehát ki tudja? Én aztán nem! És, ha csak Arora gondolok, röhögnöm kell, hogy beengedte ezt a lakberendezőt a hálójukba.

Gondolatban újra felnevettem, de az erős fájdalomhullámtól, a számon csak egy erőteljes morgásszerű üvöltés távozott. Mit ne mondjak, nem kicsit megrémültem a saját hangomtól. Eddig nem ilyen volt. Sőt, bennem eddig semmi "vadállati" nem volt. Egy kis törékeny lány.

Sulpicia újra beszélni kezdett. Mesélt, minden féléről. Hétköznapi dolgokról. Az időjárásról, az új ruha trendről és a világ pénzügyi helyzetéről.

Nem aprózza el - gondoltam magamban. De az egyre jobban frusztrált, hogy bár gyermekem éppen a kezében pihen, rólla mégsem esik egyetlen szó sem. Soha nem szól hozzá a jelenlétemben, csak néha elviszi megetetni, de nem árul el rólla semmit. még csak azt sem tudom, hogy kisfiú vagy kislány. Végig a nevén gondolkoztam, de a fiúnév csakis az apja után lehetne ANTONI. Ha pedig kislány, akkor pedig Renesme, Sulpicia szerint elég gyerekes ilyen nevet adnom neki, de szerintem angyali. Édesanyám Renée után, és Esme, a második anyám után…

Éreztem, hogy a lelkesedése egyre fogy, és hogy egyre nehezebb témát találnia. Furcsa volt, hogy a jövőről nem beszélt, és a vámpírságomról sem tett egyszer sem említést. Újra és újra felvetett témákat, és aranyosan megbeszélte-kitárgyalta önmagával. Néha veszekedett is, amin mindig kuncognom kellett, de valamiért mindig csak a fájdalmas üvöltés szakadt fel a torkomból. Észrevettem, hogy percről percre erőteljesebb, és állatiasabb a hangom, és valami beteges oknál fogva, ez tetszett nekem. Már nem ijesztett meg, és nem is volt szokatlan, csak volt, és akartam, hogy legyen.

nem tudom, hogy mennyi időt tölthettem a fájdalom társaságában, de már nagyon vágytam rá, hogy vége legyen.

A tűz erősödni kezdett. Testem majd szétrobbant a kíntól, de a legjobban mégis a szívem fájt. Ez nem az a gyönge kis szúró érzés volt, amit az ember érezni szokott, ez kín volt a javából. Szó szerint égett a szívem.

A szívem gyorsabb ütemre kapcsolt, és úgy éreztem, majd ki szakad a mellkasomból, majd egyszer csak megszűnt dobogni, és többet, már nem hallottam a megnyugtató tamtamot...

A szobában csönd volt, nem hallottam semmi motoszkálást, de a kintről behallatszó zajok zavaros egyvelege szinte egy másodperc alatt árasztották el agyamat.  Lesújtó volt a madárfütty, a tücsök hangos ciripelése, a falevelek apró neszezése, ami dobhártyaszaggatóan, a fülemben visszhangzott. Hosszúnak tűnő másodpercekig meg sem mertem moccanni. Behunyt szemekkel feküdtem, és azért imádkoztam, bár ne ez  lenne a valóság.

Végül meguntam a tétlenséget, ezért könnyedén, és tőlem szokatlanul, próbálkozások nélkül felültem az ágyban. A szoba sötét volt. A hatalmas ablakok sötétítő függönyök mögé voltak rejtve, de a beszűrődő napfényből ítélve délután, négy körül lehetett. A szoba csöndes volt, meglepően csöndes. Tudtam, hogy rajtam kívül vannak a szobában, de próbáltam csak lassan adagolni az információt, új szuper agyamnak. Éreztem, hogy sokkal gyorsabban fogom és dolgozom fel az információkat mint eddig, de mégsem akartam túladagolni, nehogy a végén még olyat tudjak meg, amit nem kellene. Az összefüggések reménytelenül és szívfájdítóan gyorsan állnak össze a fejemben, és ezért nagyon sokszor járt rám a rúd, pont ezért tetetem olyan sokszor a hülyét. Nézzenek inkább ügyefogyottnak, mint hogy a végén én legyek a bűnbak.

 A szoba meglepően tágas volt, úgy is mondhatnám, hogy hatalmas. Még soha nem láttam, itt még nem jártam. Talán végig azt tervezték, hogy ide hoznak.

A gardróbszekrény ajtaját akkor is kiszúrtam volna, ha nem ismerem a női leleményességet. A dupla ajtó kissé megijesztett. A falnak furcsán vöröses árnyalata volt, és ami leginkább nem illet a szobába, azok a szélharangok voltak. A függönykarnis végére egy-egy kis szélcsengő volt akasztva. A hangja édes volt, és úgy csilingeltek akár az angyalok a mennyben. Lágy volt és bársonyos a hangja, fura mód megnyugtatott. Az egyiken kis sárga esernyők lógtak, míg a másikon apró szintén sárga delfinek. Gondolatban hangosan felkacagtam. „A kis sárgaimádó vámpírlány.” A szoba közepén, a csilláron is volt egy szélharang, ami talán még a többinél is szebb volt. Ezüst csillogását a napfény szórta szét a falra és a bútorokra. A tetején, egy nyolcszög lapocskán egy V betű díszelgett, a kis csüngők pedig apró keresztek voltak. Rusztikus és egyben furcsa régies keresztény bájt kölcsönzött az ébredésem pillanatának. Sok kérdés tevődött fel bennem abban a pillanatban, de ahelyett, hogy kérdések tömkelegét zúdítottam volna ki a számon, inkább körbepillantottam, és szememmel a gyermekemet kerestem. Tudtam, hogy nincs a szobában, mert nem halottam szíve gyors verdesését, de attól még csodás lett volna megpillantani.

Az ajtóban két fiatal lányt és egy magas férfit pillantottam meg, majd legvégül az ismerős arc tűnt fel. A két lány nagyon hasonlított egymásra. Alacsonyak voltak, és hatalmas mosoly ült az arcukon. A hozzám közelebb álló lánynak szoros lófarokba volt kötve sötétbarna haja.

Ő lehet Gitta, azt hiszem – gondoltam magamban.

Eszembe jutott, ahogy pár napja összevesztek azon, hogy miért kell állandóan felkötnie a haját. Mulatságos volt a jelenet, ahogy hallottam.

A kicsit távolabb álló lány kissé a férfi mögé bújva figyelt. Az ő haja rövid volt, és aranyosan göndör. A védelmező férfi, magas volt és feltűnően izmos. A ruhája csak úgy feszült rajta, ahogy védelmezően görnyedt a három lány fölé. Végül tekintetem megtalálta azt a személyt, akit a legjobban látni akartam.

Szemei smaragd vörösök voltak, akár a többieké. Szemei csillogtak, de bűntudatot és szégyent is rejtettek magukban.

Elmerültem a tűzóceánban, és minden megszűnt számomra.

- Azt hiszem, hogy a fiatal hölgynek, még sok kérdése van, de szerintem kezdhetnénk a sort egy kiadós vadászattal, mielőtt elszabadulnának az indulatok – hallottam meg a mélyen búgó hangot. A magas férfi mondhatta, de nem nagyon figyeltem rá, csak azt vettem észre, hogy apró ujjacskák kulcsolódnak a csuklómra, és az ajtó felé kezd el vonszolni, majd elindultam életem első vadászatára, azzal a teremtménnyel aki tudja, hogy hol van életem értelme…

Léci, legalább írjatok két szót!

Puszi: Kemra

Egy kis szórkozás :)

Egy kis szórakozás :)

Hoztam nektek, egy kis vidító videót, hogy kitartsatok estig, az új fejezet érkezéséig. Remélem tetszeni fog, a kislányom fél évvel ezelőtti produkciója.
Kérlek szavazzatok a youtuben, hogy tetszik e.

Egy mosoly, hogy jobb legyen a napotok.

puszi: Kemra

2. fejezet

2.     fejezet

/Alice szemszöge/

Alig vártam, hogy a kutya eltakarodjon, mert amíg a képben van, addig az én látásom is elfeketedik. Vak leszek a jövővel kapcsolatba, és ez megőrjít.

Edward minden porcikája árasztotta magából a bűntudatot. A testtartása ernyedt és lomha volt. Olyanná vált, akár egy holtkoros. Még lélegezni is elfelejtett. Jackobbal szemben pedig egyenesen összetört. Ez a fiú, testesítette meg számára a bűnét. A bűnt, mit Bella ellen követett el.

- Mit kerestek itt, Vérszopók? - kérdezte dühösen a farkas fiú.

- Nem Lapusban vagyunk, ez még itt a mi területünk - lépett ki mögülem Emmet. - Annyi jogunk van itt lenni, amennyi nektek nem... - szűrte a fogai közül.

Jackob szeme végig futott rajtunk. Keresett valakit, ami meglepett. Jezz mozdult mellettem, de csak annyit, hogy csak én vegyem észre. Neki is feltűnt a fiú viselkedése, és ez nem jelentett jót. Teljesen összezavart.

- Hol van Bella? - jött a meglepő kérdés.

- Hogy érted azt, hogy hol van - kérdezte dühödten, Edward.

- Úgy öcsém, hogy veled ment el, és gondoltam itt akar lenni az apja temetésén.

- Az apja? - kérdezem, értetlenül.

Most már tényleg teljesen összezavartak a szavai.

- Ez nem Bella temetése? - kérdezem, valami értelmet nyerve a történteknek.

- Hogy érted, hogy Bels... Ti... Mi a francot műveltetek Belsel? - üvöltötte kikelve magából, és a következő pillanatban remegni kezdett, majd nekiugrott bátyámnak, de már farkas alakban kezdte el őt tépni.

Edwardnak, még ideje sem volt védekezni, csak behátráltak, a ház mögötti erdőbe, ahol fojtatták a vagdalkozást.

Hosszú percekig küzdöttek. Esme csak könnyek nélkül zokogott, míg Carlise védelmezően átölelte. Nem akart beleszólni ebbe a vitába, és igazából ehhez nekem se füllött a fogam.

Edward nagyon is hibás volt a történtekért, és Jack az egyetlen akinek van joga ahhoz, hogy megtámadja. Mindannyian úgy álltunk ott, mintha néma szerződést kötöttünk volna, Edward megbüntetéséről. Mindannyian tudtuk, hogy sokkal jobban szeretik ahhoz Bellát, hogy bántsák a másikat, de legalább kiadhatták magukból, ami felgyülemlett, hogy aztán nyugodta beszélhessünk.

Jezz egy pillanat alatt mozdult mellőlem. Nem nézett rám, és még csak nem is kérdezett, csak némán a két fiú közé állt.

- Hagyjátok abba... - suttogta halkan.

- Állj el az útból, Vérszopó.

- Igen Jesper, menny innen - mondták egyetértve.

- Hagyjátok abba... - mondta újra.

- Mi a fenét szólsz te ebbe bele? - kérdezi Jackob.

- Arra nem gondoltok, hogy ha nincs velük Bella, és nincs a farkasokkal, akkor mégis hol van? - üvölti kikelve magából.

A két harcos kilépett támadó állásából, majd kérdőn egymásra néztek.

- Mégis mi a francot tettél Belsel? - kérdezi a farkas fiú kikelve magából. - Az esküvőn megígérted, hogy vigyázol rá...

Edward nem felelt, csak újra elmenekült, az ő kis magányos csöndes világába, a némaság szigetén.

Visszamentünk a házhoz, ahol Jack beinvitált minket. Furcsa volt úgy ide jönni, hogy legjobb barátnőm nincs itt, és pont ez a srác invitál be minket.

A ház ugyan olyan volt, amilyen azelőtt, hogy elmentünk. Minden érintetlen, még a szagok is ugyanolyanok voltak, kivéve, hogy most keveredett a kutyák bűzével.

Mindannyian leültünk a nappaliban, hol Jack mesélni kezdett. A történet közben, pedig észrevettem, hogy Sem megjelenik az ajtóban. Igazából, észre sem vettem, hogy mikor ment el, vagy hogy bármikor úgy egyáltalán ott lett volna.

- Az esküvő után, kb egy hónappal, megjelent Bella. Azt mondta, hogy ti már elmentetek, és hogy ő csak azért maradt, hogy elbúcsúzzon Carlitól, és hogy összecsomagoljon. Olyasmit magyarázott, hogy már túl nagy a lebukásveszély, ezért nem maradhattatok. Én próbáltam rábeszélni a maradásra, de nem engedett. Olyanokat mondott, hogy az élet rövid, és hogy meg kell becsülni, és hogy legyek boldog, és szeressem, majd a leendő családomat, és legyek velük minden percben, mert gyerekévek elszaladnak, és hogy nem lehetünk velük eleget... Igazából nm is értettem. Annyira ködösen beszélt, és annyira gyenge is volt. Napról napra soványabb. Emlékszek, még kérdeztem is, hogy eszik e rendesen, de csak mosolygott, és azt mondta, hogy többet is a kelleténél, de én láttam, hogy nincs minden rendben. Annyira furcsa volt... - Egy pillanatra elgondolkodott.

- Akkor miért hagytad, hogy elmenjen? - kérdezte flegmán Edward.

Tudta, hogy nincs semmi joga így feltenni ezt a kérdést, mert igazából ő is így tett, de láttam rajta, hogy ez, kicsit magának is szánta.

- Hagyta a görcs. Egyik reggel Carlis azzal fogadott, hogy elment, és hogy hagyott egy levelet. Teljesen össze volt törve, és még csak azt sem engedte, hogy megkeressem, azt mondta, hogy majd visszajön, ha már minden rendbe jött, de én nem hittem benne. Igazábol én nem vagyok túl nagy koponya, ezért nem tudok a sorok között olvasni, de az elejtett megjegyzésekből arra gondoltam, hogy veletek ment, és, hogy átváltoztatjátok...

- Várj, hogy érted ezt? - kérdezte Carlise, kíváncsian.

- Hát, például, hogy egész létezése alatt gondolni fog az apjára, meg hasonlók, és említett még valami problémát is, amit meg kell, hogy oldjon, ezért segítséget kér, de után lehet, hogy minden rendbe jön... - Jack a tarkóját kezdte el masszírozgatni, majd gondolkodva húzta össze a szemöldökét.

Neki mindig is nehezére esett gondolkodni, de a segítségkérés nekem is megütötte a fülemet.

- Elolvashatnám én is a levelet? - kérdezte tapintatosan, nevelő apám.

- Persze egy pillanat... - felkelt, majd a konyhában lévő leveles ládában kezdett el kutakodni.

- Carli állandóan ezt olvasta, és próbált rájönni a nyitjára, szinte a betege lett. Rongyosra olvasta ezt a kis papírt.

Carlise a kezébe fogta a kis papírkát, mi pedig körbe álltuk. Valóban Bella gyöngy betűi voltak olvashatók, és valóban rongyosra olvasták.

Kedves apa!

 Sajnálom, hogy csak így levélben van rá módom, de el kell hogy búcsúzzak. Nem tudom, hogy örökre szól ez a búcsú vagy csak átmeneti, de a szívem szakad meg, hogy itt kell hagyjalak.

Problémám adódott, amit nagyon sürgősen orvosolnom kell. Tudom, hogy most arra gondolsz, hogy bármi is az a probléma te biztosan tudnál segíteni, de hidd el nekem, hogy nem. Sajnos ez egy olyan dolog, ami túlmutat minden épeszű dolgon és nekem nincs erőm, hogy egyedül megoldjam, ezért olyan személyek segítségét kérem akik talán tudnak segíteni.

Ígérem, hogy minden percben gondolni fogok rád, és ígérem, hogy soha nem foglak elfelejteni. Egész létezésem során emlékezni fogok rád, remélem te is így teszel majd.

Ui.: Mond meg anyának, hogy sajnálom, és hogy legyen erős. Legyenek boldogak Phillel.

Ja és apa! Szeretlek titeket… És legyél nagyon-nagyon boldog!

Sokszor puszil, egyetlen lányod, Bella!

A levél olvasása után lefagytam. Probléma... segítség... megoldás... ÖRÖKLÉT...

Valóban igaza volt Jackobnak. Az öröklét olvasható ki lényegében az egészből, de a tények teljes tudatában, mi még azt is tudtuk, hogy a terhesség volt az a probléma, de ki a segítség?

- A Volturi... - szalad ki felelőtlenül a számon, de rögtön meg is bántam, mert a következő pillanatban Edward torkából felszakadt egy keserű morgás, majd tombolva kirohant a házból...

Sziasztok Emberek!

Hoztam a frist, és szeretném, ha megdicsérnétek, legalább egy kicsit, mert ilyen jó időben hoztam a frist.

És jöttem egy jó, és egy rossz hírrel is. És a meglepivel.

A rossz, az hogy most két hétig nem lesz fejezet, mert a jövő héten kezdem a sulit, és bele kell egy kicsit rázódnom.

A jó hír, viszont az, hogy vasárnap még hozok egy fejezetet.

Tudom, hogy ez nem kárpótol, de ha visszajöttünk a kényszer pihiről, akkor sokkal jobb, és hosszabb fejezetekkel várlak majd titeket.

A meglepi pedig nem más, mint hogy egy olyan csevegést terveztem két hét múlvára, ahol mindenki jelen időben tud beszélgetni, és nem kell hozzá állandóan frissítgetni az oldalt, mert az elég idegesítő.

Gondoltam, ez egy kis beszélgessünk az írókkal, és dumáljuk ki a sztorikat nap lesz.

Terjesszétek, és szombathoz két hétre, itt találkozunk.

Október 19. (Szombat) 19:00-tól, ameddig a jónép beszélgetni szeretne.

Mára asszem ennyi.

Jó olvasást.

Kérlek komizzatok.

Üdv: Kemra