10. fejezet

Sziasztok Embertársak!

Tudom, hogy nagyon elcsúsztam, és hogy sokat ígértem, és nem tartottam, be, ezért inkább nem is ígérek, csak próbálok minél több fejit hozni. Egy elég hosszú, és kimerítő betegségen, - még mindig, nem -vagyok túl. Úgyhogy szopogatom a kis meleg teámat, és eszegetem a mérgezőbnél, mérgezőbb pirulákat. Közben pedig írok, mint a güzü :)
Bocsi a sok helyesírási hibáért, de még mindig küzdök magammal, és a, diszlexiámmal. :D
Jó olvasást!
Kérlek komizzatok, és szavazzatok :) /a kettő nem zárja ki egymást :)

 Üdv: Kemra


10. fejezet


/Bella szemszöge/

Meg akartam fordúlni, de két erős jéghideg kéz lefogta a fejemet. Gyengéden fogta be a szememet, majd lehelt a hajamba. Kirázott a hideg az ismerős illattól, majd bűntudat és féltés áradt szét bennem. Éreztem hogy elhajól töllem, majd lassan elém sétáll, de szememet, még mindig takarta. Igaz, hogy most már csak egy kézzel, de mégsem engedte, hogy felnézhessek, és a szemébe nézzek. Talán nem is volt annyira rossz, hiszen így megpróbálhattam mégegyszer a helyére tenni a dolgokat.
Nagy levegőt vettem, mert nem tudtam, hogy szembe merjek e nézni a kéz tulajdonosával. Egy részről, le akartam magamról rázni, másrészt bármit megtettem volna, hogy soha ne engedjen el. Nem voltam szerelmes, ezt már tudtam, de azt hogy védelemre szoroluk azt tisztán láttam. Tudom, hogy hatalmas baklövés volt a Volturihoz fordúlnom, de az mégnagyobb lett volna, ha nem teszem meg.
Minden annyira kusza és zavaros volt, hogy nem láttam a képet. Csak próbáltam összeállítani a mozaikokat, de soha nem jutottam a végére.
Apró, puha puszit lehelt az arcomra, majd újra elhajolt. Újra nagy levegőt vettem, hogy kicseréljem a bent tartott oxigént, de valami szúrós, rozsda szag ütötte meg az orromat. Annyira fejbe vágott, hogy nem tudtam hová tenni az érzést. Olyan volt, mintha leszált voolna rám valami nehéz és gondterhes érzés, ami nem eresztett.
Lassan vette le a kezét a szememről. Gyors pislogással próbáltam kitisztítani a látásomat, majd öszpontosítani az elöttem álló arcára, de csak a kezében tartott bögrére tudtam figyelni.
- it érzel Bella? - kérdezte lágy, nyugott hangon.
Lassan emeltem rá tekintetem. Valami nálamnál nagyobb dolog vonzott ahoz a fekete bögréhez, csak éppen azt nem tzudtam, hogy mi.
- Én... én igazából ne is tudom. - Alig bírtam megszólalni. A torkom kaparni kezdett és a kis bögre lebegett csak a szemem elött. Félelmetes körforgásba kerültem. Forgott a külvilág körülöttem, akár egy körhintán, a közepe pedig nem más volt, mint az a fekete bögre.
- Tessék - mondt, majd felém nyujtotta.
Be kell, hogy valjam, haboztam. Nem tudom, hogy miért, de úgy éreztem, hogy nem helyes amire készülök. Másrészről pedig valami bennem azt monta, hogy szükségem van rá.
Végül, habozva bár de elvettem a hoharat. Lassan a számhoz emeltem, de mielött belekortyolta volna belenéztem.
- Hiszen ez vér - mondtam kétségbeesve. Hangom egy oktávval feljebb csúszott, mint akartam volna, és ezt Alec is észre vette.
- Igen, az. Sajnálom Bella, de ezt most meg kell innod. - Mosojgott rám angyalian. Megnyugtatott ez a mosoly, de a kétely még mindig bennem volt. - A baba félig vámpír, és szerintem azért vagy ennyire rosszúl, mert a kicsinek vérre van szüksége. Jelen pillanatban a te erődet emészti fel, mert nem jut máshoz, de ha te vért iszol, akkor talán abból fogja az energiát nyerni, és nem belőled - magyarázta elmélyülten.
Be kell, hogy valjam, nem nagyon értettem, hogy mit is magyaráz, de hittem neki, és bízni akartam abban, hogy van rá mód, hogy a baba jobban legyen, mert még én is érzem, hogy ő is gyengül, napról napra.
- Rendben. Bízok bened. Egy próbát kinden képpen megér. - Mosolyogtam.
A meleg, srű fojadék lassan fojt le a torkomon. Kicsit olyan érzés volt, mintha végigmarta volna, de mégis csillapította a maró érzést a torkomban. Az első korty keserű volt, és undort váltott ki. Ki akartam köpni, de legyőztem, mert tudtam, hogy ez jót tezs a babának. A következő korty, már más volt. Olyan volt mintha eszenciát kortyoltam volna. Mintha éltető nektár lett volna, vagy egy korty víz a sivatagban, a szomjúhozónak...



/Alice szemszöge/

Forróság volt. Még az ablakok is izzadtak, ahogy Esme főzött a konyhában. Az árvaházba készült. Láttam rajta, hogy végtelenül szomorú, de gyógyír sajnos nincs az ő szomorúságára, ahogyan a miénkre sem. Az új ház, teljesen más volt, mint ami Forksban volt. C. direkt nem akarta hogy kicsit is hasonlítsanak. Egy majdnem, lapos tetejű, két szintes csoda volt. A régihez képest, csak, annyi változással, hogy itt mindenhol falak vettek körül. Ami talán nem is volt olyan rossz. Nem kellett állandóan az erdőt vizslatnom, és nem kellett arra gondolnom, hogy milyen jó lenne most Bellával vadászni. A falak megvédtek, és nem csak engem, mindenki így érezte. Mégsem érezte magát otthon senki. Próbáltuk otthon érezni magunkat, de ebből a házból nagyon is hiányzott valami...

Az iskola, ugyan olyan volt mint a többi. A tanárok egyre inkább bele kavarodtak saját magukba, a diákok pedig egyre csak sznobulnak. Fura mód az idő múlásával egyre inkább beleépülünk az anarhiába, ezért napról-napra kevésbé tűnünk ki a tömegből, ami engem csak derít. Mondjuk, az, hogy minden új iskolában, rendszeresen megkörnyékezik, az én Jez-emet, az már egyre jobban idegesít. Már az sem érdekli a kis libákat, hogy fogja a kezem, még akkor is odapofátlankodik, és megpróbálja elhívni randizni. Komolyan közel álltam egy pár napja hozzá, hogy kikaparjam az egyik csaj szemét. A kis... De nem is fecsérlem rá a drága időmet, és amúgy sem alacsonyodok le...
A minap éppen figyeltem az eseményeket az iskolában. Észre vettem, hogy az egyik csaj nagyon figyeli az én kedves, zombi bátyámat. Valami azt súgta, hogy a lány el akarja hívni, az év végi szalagavatóra, de a jövőjében mégsem láttam ilyesmit. Furcsa volt. Edward pedig, mint egy zombi, próbált túl élni.
Tudom, hogy lassan telnek a napok, és hogy röpke két hétre ne is várjak semmi javulást, de számomra ez akkor is egy kész tragédia.
De ma valami mégis történt. Igazából azt sem tudom, hogy mi, csak egyszerűen megtörtént. Nem voltak előjelei. Nem volt jele a jövőben. Nem volt megtervezve, és még csak számítani sem lehetett rá. Egyszerűen fejbe vágott mindenkit, ahogy Edwardot is.

Gyanútlanul álltunk az iskola ebédlője elött, amikor hírtelen a nagy csendben. És igen, a csendben, mert Edward soha semmit nem mondott, és nem szólt senkihez. Egyszer csak, elsuttogta Bella nevét.
Mindannyian lefagyva álltunk, amikor Edy, a kijárat felé kezdett el sétálni.
Az ajtóban egy barna, göndör hajú lány állt háttal. Aláírom, hogy így, ebből a szögből, és bátyám lelki állapotával, mindenki össze tévesztette volna, de azért mégis, csak meglepődtem amikor elkezdett felé sétálni.
Lassú, de határozott léptekkel indult meg felé. Legszivesebben ráordítottam volna, hogy ő nem Bella, de ebben a tömegben sajnos nem tehettem meg. Szerencsére Emmet gyorsabban reagált mint én, ami már önmagában is meglepő volt, de mégis hagytam, hogy cselekedjen.
Odasietett testvérünkhöz, és mielőtt elérte volna a lányt, belekarolt, és leállította. Szembe fordította magával, és halkan beszélni kezdett.
- Legyen eszed. Ő nem Bella. Ő nincs, itt, és már nem is lesz.
Azt hiszem, hogy nem volt túl jó ötlet Emmettől, hogy ezt mondta, bár én sem tettem volna másként.
Edward, egy lendülettel, kifordult öccse karjai közül, majd kiviharzott az iskolából, egyenesen az erdő felé, hogy romboljon...

Üdv: Kemra