8. fejezet

Üdv Olvasók!

Ez a záró fejezet... Ezennel lezárul egy újabb könyv, és egyben kezdődik egy másik :)
Remélem tetszett, mert ennél csak jobbak jönnek...
Tévedés ne essék, a történetnek nincs vége, egyszerűen csak arról van szó, hogy most véget ér a második könyv, és kezdődik a harmadik, amit remélem még jobban fogtok szeretni :)
Most még nem mesélnék róla, de ígérem, hogy a fejezet végén, majd mindent megértetek...

Jó olvasást :) És kommenteljetek bőszen :) Nyerjen a szerencsésebbik :)
Üdv: Kemra

 

8. fejezet

A fejem zúgott a sok gondolattól, és egyre jöttek az emlékek. Valamiért az az emlék ugrott be, amikor Victoria elől menekültem, és féltem, hogy elkap, és megöli azokat akik fontosak számomra, és eszembe jutott, hogy a harc után mennyire szörnyű volt amikor a Voltudi, csak úgy becsöppent, és kivégezték az a szerencsétlen lányt.

Az eszem tudja, hogy a Voltudi rossz, de valahogy mégsem akarózik egy olyan családhoz visszamenni, ahol senki nem bízik bennem, és én sem bennük...

Tudtam, hogy már semmi nem lesz ugyanolyan, de azt nem, hogy mi is fog valójában változni.

Az ajtó két oldalán egy-egy őr állt, amikor pedig kiléptem haptákba vágták magukat. Kissi szürreális volt ez a jelenet, de azért nagyon is tetszett. Szóval így... mosolyodtam el magamban.

Gyors léptekkel fojtattam utamat a trónterem felé, majd egy hatalmas lendülettel téptem fel a terem ajtaját.

- Szeretnél valamit lányom? - kérdezte nyájasan Aro, majd odasietett hozzám.

- Igen Aro. Lennél olyan szíves és követnél a konferencia terembe?

- Ahogy szeretnéd, édesem. - mosolygott kedvesen.

Lassú és egyenletes léptekkel közelített a terem felé, mint egy igazi vezér. Ahogy figyeltem járását, tényleg olyan volt, mintha ő lenne a vámpírok királya. Igaz hogy a szó szoros értelmében tényleg ő volt a király, de én még így vámpírként sem éreztem, hogy felettem állt volna, eddig a percig, mert most határozottan láttam rajta azt a kis valamit, amitől vezérnek lehet tekinteni valakit.

- Nos? Miről szeretnél beszélgetni kislányom? - kérdezte negédesen.

Láttam rajta, hogy csak teteti a mosolyát, de meg sem akartam érteni, mire fel, ez a nagy képmutatás. Máskor mindig kimondja, azt ami a szívét nyomj, most viszont valamit takargat, és ez nem tetszett. Szabályosan háttal állt a családnak, szinte figyelmen kívül hagyva őket. Amitől az az érzésem támadt hogy csak ketten vagyunk, ezért csakis hozzá irányítottam a mondanivalómat.

- El akarok menni a Cullen családdal... - mondtam hangosan, és rendíthetetlenül.

- Jól meggondoltad lányom? - kérdezte apró mosollyal az arcán, ami egy kicsit meglepett.

Mit hazudok, nagyon is meglepett. Arra számítottam, hogy a torkomnak ugrik, és kérlel, hogy maradjak, vagy esetleg megparancsolja, de erre a reakcióra semmi képen sem... Látszott rajta, hogy várta ezt a percet, amikor el akarok, majd menni, de nem hittem, hogy ezt a higgadtságot látom majd tőle.

- Minden féle képen menni akarok, nem állíthatsz meg.

- Nem is terveztem... - mondta elgondolkodva, majd fojtatta. - És a gyermekről meséltél nekik, vagy esetleg Őt itt hagynád? - kérdezte a végét csillogó, reménykedő szemmel.

- Nem, még nem meséltem róla, de mindenképpen viszem magammal. Ő az én gyermekem, és nagyon szeretem, semmi képen nem hagynám itt. - mondtam magabiztosan.

Éreztem, hogy a levegő megtelik ki nem mondott feszültséggel, és ez rám is rám telepedett. Tudtam, hogy a Cullen családnak sok kérdése van, de nem most, és főként nem így akartam megválaszolni.

- Értem... Akkor viszont arra megkérnélek, hogy még a mai napon hagy el a kastélyt - mondta behunyt szemmel, majd hírtelen kipattantak, és rám nézett. - A holmiijaitokat majd Sulpicia segít összepakolni.

Majd minden köszönés nélkül elhagyta a termet.

Egyedül maradtam újra a Cullen családdal, akiken láttam, hogy reménykedni kezdtek, hogy újra egész család leszünk, ezért gyorsan beszélni kezdtem.

- Nem azért megyek veletek, mert a szívem csücskei vagytok, hanem mert nem akarom, hogy egy ilyen környezetben nőjön fel a lányom... - mondtam lassan, hogy mindenki megértse. Főleg Edward, aki lassan kelt fel a székről, ahova, gondolom a család ültette.

- Szóval kislány? - kérdezte, legnagyobb meglepetésemre Rosali.

- Igen, az. És nagyon különleges kislány, és nagyon okos is.

Azt akartam, hogy nagyjából felkészüljenek, az én egyedi kislányommal való találkozásra, de mégsem akartam sokat elárulni, azt akartam, hogy a saját szemükkel lássák, hogy mit vesztettek azzal, hogy nem hittek nekem. Biztos voltam benne, hogy első látásra beleszeretnek majd, de abban is, hogy többet el sem akarják majd ereszteni, ezért erre is fel kellett magamat készíteni előre.

- Gyertek, össze kell még pakolnom a holmiijait... - mondtam, bár nem nagyon szerettem volna, ha jönnek. Nem akartam, hogy lássák lányom kis kuckóját, de itt sem hagyhattam őket. Még a végén galibát csinálnak, és Aro nem enged el minket.

A felső folyosón sétálva csak azon járt az eszem, hogy mit fogok én kezdeni abban a házban ahol ez a család él, de végül arra jutottam, hogy külön házba költözünk, de még mindig ott volt, hogy amíg nem találunk házat, addig mégis csak velük kell élnünk, és ha el is költözünk, akkor is közel kell maradnunk, mert nem akarom, hogy ne lássa őket az én egyetlen pici lánykám, és szerintem ő is igényelni fogja.

- Megkérnélek titeket, hogy előtte tartsátok a szátokat. Nem mondtam neki, hogy mi a valódi szituáció, csak annyit tud, hogy Edward az apja, és hogy nem illettünk össze, ezért el kellett jönnünk, mert veszélyben volt az életem, de ennyi. Nem tudja, hogy haraggal váltunk el, és azt sem, hogy nem hittetek nekem, és azt sem, hogy majdnem belehaltam a szülésbe...

- Hogy érted ezt? Hiszen csak négy hónapos. Hogy érthetne bármit? - kérdezte flegmán Edward.

Dühödten megálltam, és szembe fordultam vele. Nem tudom, hogy tényleg ilyen lett ennyi idő alatt, vagy csak azért csinálta, hogy ne lássak az álarca alá, de már nagyon dühített a viselkedése. Kicsit olyan volt, mintha direkt fel akart volna húzni.

- A kislányom egy különleges félvér... - szűrtem a fogaim között. - félig vámpír, ezért nagyon gyorsan fejlődik. A mostani kinézete megfelel egy nyolc éves kislány kinézetével, de az esze, olyan mintha már több évszázadot megélt volna. Ha hazudni mersz előtte, azt rögtön kiszúrja, és akkor elvágod magad nála örökre...

A végét szinte már köptem, annyira dühös lettem.

Megfordultam és egyenesen a "baba" szoba felé vettem az irányt. Tudtam, hogy elvitette Aró, hogy biztonságban legyen az idegen vámpírokkal szemben, de azt is reméltem, hogy visszaküldte, hogy összepakolja valamelyest a cuccait. Mondjuk abban nem bíztam, hogy önként pakolni kezd, de abban igen, hogy már a szobájában vár rám.

A folyosó végéhez érve megálltam az ajtajában, amire a neve volt kiírva kis virágos névtáblára, amit még Jenivel csináltak együtt.

Halottam ahogy Esme zokogni kezdett mögöttem a név olvasására, és titkon ez is volt a tervem. A tudtára szerettem volna adni, hogy még annak ellenére is, hogy magamra hagytak, még akkor is a második anyámnak tartom.

Szélesre tártam az ajtót, majd kislányom szélvész módjára ugrott a karomba. Ha nem vámpír lettem volna, tuti, hogy hanyatt estem volna a lendülettől.

Mindenki álla leesett a meglepődéstől, hogy mekkora nagy lányom van már.

- Jól vagy mami? Alec berontott, és azt mondta veszélyben vagyok, és elrángatott Sulpicia szobájába. Azt mondta, hogy egy kis ideig ott kell lennem, mert sok minden fog történni... Aztán meg csak úgy visszajött, és azt mondta, hogy elutazunk, és hogy talán vissza sem jövünk, úgyhogy elbúcsúzik, és vigyázzak magamra, meg hablatyolt össze-vissza én meg nem értettem semmit. Várj ezek kik, és miért vannak itt? És milyen idegen vámpírok szagát érzem? Velük jöttek????? - dőltek a kérdések belőle, miközben próbáltam letuszkolni a hófehér kanapéjára, hogy nyugodtan megbeszéljek vele mindent.

- Nyugalom - mosolyogtam rá. - Ők a családunk.

Kijelentésem nem maradt reakció nélkül. A család kisugárzása érezhetően megváltozott.

- Üljetek már le... - parancsoltam rájuk, akaratlanul.

- Anya? - nézett rám kislányom felhúzott szemöldökkel.

- Semmi gond kicsim - mosolyogtam rá kedvesen. - Arról van szó, hogy ez a férfi itt... - nagyot nyeltem. - Az édesapád...

Renesmee szemei kikerekedtek. Hírtelen felkelt mellőlem, majd lassan Edward felé kezdett sétálni.

- Ha te vagy az apám, akkor hol voltál eddig? - kérdezte szúrós szemekkel.

- Mondtam már kicsim... - kezdtem bele, de félbe szakított.

- Igen, te mondtál valamit, de én az Ő verziójára is kíváncsi vagyok - mondta farkasszemet nézve az apjával.

Edward meg sem mert szólalni. Felvette az érzelemmentes maszkját, és nézte gyermekem kutató szemeit.

- Mond... - noszogatta lányom.

- Én... - kezdett volna bele.

- Nem... Nem te, hanem anya és én... Nem arra vagyok kíváncsi, hogy TE miket éltél meg, hanem, hogy mit tettél, és miért... - mondta erőteljesen.

- Kislányom. Ezt így nem teheted... - mondtam halkan.

- Mit?? Mit nem tehetek? Nem tudhatom azt, hogy miért hagyott magunkra az apám? Vagy hogy miért kellett nélküle végigszenvedned a szülést?

- Reneesme... - súgtam. Szinte már a sírás közelében jártam. Ha vámpír lettem volna, már biztos kicsorgott volna pár könnycsepp.

- Ne légy szomorú anya. Én szeretlek téged, és veled maradok, örökké... - mosolygott rám, majd láttam, hogy Edward arca görcsbe rándul a fájdalomtól.

- Mától minden megváltozik kislányom... Már nem kell elzárva lenned a kastélyba... Saját házunk lesz, és kis kert ahol játszhatsz, és egy csodálatos szoba, ahová  kis kincseidet rejtheted, és ami csak a te zugod lesz. Lesz egy család, aki megvéd, óv és szeret. Megismerheted őket, és végre járhatsz iskolába, és nem csak könyvekből tanulhatsz... - mondtam mosolyogva, majd karjaimba zártam.

Apró puszit leheltem a homlokára, majd karjait nyakam köré fonta, és fejecskéjét vál gödrömbe rejtette.

***

A kocsi gyorsan hajtott be a hatalmas, háromemeletes ház előtti udvarra. Hatalmas pórt kavarodott fel, ahogy leparkolt, majd percekig csak járt a motor.

A kocsiból hangos nevetés szűrődött ki, majd az anyósülés felöli ajtó kicsapódott, és egy csodálatos vörös hajzuhatag lépett ki a tűző napfényre. Hatalmas kacaj járta be a házat körülvevő erdőt, majd a vezető felöli ajtó is kinyílik, és egy szikrázó vámpírférfi lépett elő.

A világoszöld szemű, vörös hajú, félvér lány hatalmas mosollyal fordult a ház felé.

- Anya már itthon van. Tuti lecsesz, hogy nem mentem suliba - mondta, már egy fokkal morcosabban.

- Semmi gond. Majd én elintézem Bellával - mosolygott kedvesen a ragyogó vámpír.

Az aszfaltútra közben újabb kocsik gördültek be, majd szintén csodaszép ragyogó vámpírok léptek ki az autókból. Közben pedig Edward odament lányához, és egy apró puszit lehelt a homlokára, majd intett, hogy mennyen be, majd ő is követi.

- Idegen vámpír szaga… - mondta halkan Renesmee, majd elindult a ház felé…

Írj komit, és nyerj :)

Puszi: Kemra