Novella: A Balerina Tánca

Szisztok :)

Most nem egy új fejezettel jelentkezek, de azért remélem, hogy ez is tetszeni fog :)

Indultam Mjomka versenyén, mint azt már előtte is említettem és gondoltam megosztom veletek a novellát és a díjjat. Remélem, hogy tetszeni fog. És örülnék, ha pár szóban elmondanátok róla a véleményeteket :)

Puszi: Kemra

Köszönöm az emléklapot!!

A Balerina Tánca

Szédítően suhant körülöttem a hibátlan selyem, majd ért gyengén a bőrömhöz. Kívülről annyira könnyűnek, és ártatlannak tűnik ez a hattyúra emlékeztető tartás, de valójában minden porcikám ordít a fájdalomtól. Megfeszítem az izmaimat, és még annál is jobban feszítem. Soha nem tudtam, csak száz százalékot kihozni magamból, de én már csak ilyen vagyok. Mindent eltúlzok. Túlhajtom magam a táncban, mert én akarok lenni a legjobb. Órákig képes vagyok a konyhában állni, hogy összeállítsak egy olyan vacsorát, amit két perc alatt megeszek - egyedül, csak azért, hogy az én főztöm legyen a legjobb.
Az ég bíborvörösen izzott, mintha lángolt volna. Ez szeles időt ígért. Lassan cammogtam az autópálya mellett. Az autók dudaszóval, és teljes fényszóróval jelezték, hogy nem kellene erre kószálnom. Nemsokára 17 óra, még 15 perc.
De ekkor nagy fékcsikorgásra lettem figyelmes a hátam mögött.
Két kocsi összekoccant előzés közben, amelyik szabályosan jött egy fél pillanat alatt elsodort. Elveszítettem az eszméletem és belebuktam a mély árokba, ami az út mellett húzódott. Amikor megálltam a gurulásban, még pár percig magamnál voltam, aztán elveszítettem az eszméletemet.
Ahogy a fűben feküdtem félájultan, és ahogy a holdfénye a szemembe világított, durván és kegyetlenül szembesültem azzal a ténnyel, hogy este van. Amikor pedig az eső is szemerkélni kezdett, minden reményemet elveszítettem, miszerint ezen a napon bármi értelmes is történhet.

De ekkor egy zseblámpa világított a szemembe.

- Jól vagy, kölyök? – hangzott a szelíd női hang.

- Igen, de ha nem világítana a szemembe, az nagyon jó lenne.

A nő sajnálkozva leoltotta a lámpát, és segített felkelnem a földről. Betessékelt a közeli épületbe, láttán, hogy a sérülésem elég súlyos. Hosszú, barna kócos hajam csillogott a vér és az eső keverékétől.

- Ne mocorogj, mert nem lesz elég szoros – szólt a nő, miközben a fejemet kötötte be.

- De hát nagyon fáj – panaszkodtam.

A fejemen lévő seb elég mély volt, nem csoda hát, ha ennyire nem tudtam koncentrálni a nő szavaira.

- Mi történt? Talán elütött egy úthenger? – kérdezte.

- Nem, végül is csak egy autó – tréfálkoztam kótyagosan, mosolyt erőltetve az arcomra, ami nem talált célt.

- Ez kicsit sem volt vicces – fojtotta magába a könnyeit a nő.

Rövid, kócos tincsei az égnek meredtek, csak néhány kósza hajszál lógott az arcába. Vékony volt és betegesen sovány.

- Egyedül élsz itt? –kérdeztem.

- Igen, de hétvégente sok vacsoravendégem van. Tudod, a falusiak nehezen tűrik, hogy egyedül élek idefent.

- Mint egy remete – mondtam rátámaszkodva egy kopott székre.

- Pontosan. Tudod nehéz ennyi ember között kiismerni magam, és a modern vívmányokhoz sem értek.

- Ugyan, nem vagy te olyan öreg a 30 valahány éveddel, hogy ne értenéd meg ezeket a dolgokat?

- Köszönöm a bókot, de a modern világ akkor sem az én világom – nézett el mellettem Kamill.

- De ha nem kedveled a modern dolgokat, akkor mit csinálsz itt nap, mint nap?

- Hát azt teszem, amihez a legjobban értek festek, méghozzá tájképet, amit világszerte árulnak.

- Akkor te nagy festő vagy! – ámuldoztam.

- Lehetséges, de egy festő legnagyobb érdeme, ha a laikusok is csodálattal néznek a művekre, és nem csak a gőgös hozzáértő szemek – Kamill nyakán a gyenge ér megduzzadt, és szigorú szemekkel mérte végig a falon lógó csodálatos képeket, amiket csak most vettem észre. – Tudod mit? Van egy ötletem, ha megengeded, festek rólad egy portrét, és így könnyen meg tudod állapítani a tehetségemet.

- Rendben! Hová üljek, mit csináljak? – Kérdeztem izgatottan, hiszen még soha nem festettek le.

Kamill kiment a konyhába, hogy kimossa az ecseteket, és hozzon pár szendvicset, és limonádét.

- Foglalj helyet az ablaknál, a hold fénye elég lesz – kiáltott ki a konyhából.

Így alkalmam nyílt alaposan szétnézni a szobában, amíg a Kamill távol volt. Az én tizenkilenc évemmel, és az avatatlan szemeimmel, még soha nem láttam ilyen csodálatos festményeket, ezért csak ámuldozva néztem körbe. A szoba inkább egy műteremre hasonlított mintsem egy étkezőre. Mindenhol rászáradt festék és lépten-nyomon vizes edények. Az egyik széken hatalmas festékpaletta, és a mögötte lévő sarokban, pedig csomó üres vászon hevert. Az ebédlőasztal valami feketés árnyalatú fa, amelynek egykori eredetét a homály fedi. Régen tisztított szürkés ablakok, márványos hatást keltő keretfestéssel. Mindenhol ecsetek és festékes tubusok a földön. Ajtók helyett pedig festett fagyöngyökből kirakott térelválasztós függöny. A sarokban pedig, egy félig letakart hatalmas vászon. Egyszerűen furdalta az oldalamat, hogy mi lehet, ezért egy egyszerű mozdulattal lerántottam a koszos leplet. Ott és abban a pillanatban hűlt meg bennem a vér. Áramütésként ért a felismerés, hogy a kép nem más, mint egy félig befejezett, táncoló balerina. A felső teste, a karjai és a feje, egyszerűen csak ceruzával voltak felrajzolva, de a kecses lábak… tökéletesek voltak… Az egész kép, olyan árnyékolással megoldva, mintha egy hatalmas lepelbe csavarták volna a lányt. Olyan volt, mintha magamat láttam volna. Egy balerina, akinek csak lábai vannak, mert csak a táncnak él, és nincs se agya, se szíve. Abban a pillanatban jöttem rá, hogy nem az számít, hogy mit csinálsz az életben, hanem az, hogy élvezd, és ha már nem leled benne kedved, akkor lépj tovább, tanulj újat, és keress mást…

- Itt is vagyok - lépett ki hosszú idő után a konyhából Kamill, kezében a tiszta ecsetekkel és a szendvicsekkel, amiket letett az asztalra.

Ijedve dobtam vissza a rongyot a képre és fordultam felé.

Láttam, hogy a természete megváltozott, és azt is láttam rajta, hogy bűntudat gyötri, de nem foglalkoztam vele, még akkor sem, amikor a telefon megcsörrent.

Kamill összerezzent, majd felvette. Csak a beszélgetés végét hallottam.

- Tartsa ott kérem! – mondta egy férfihang.

- Rendben! – felelte hirtelen.

Úgy csináltam mintha nem is hallottam volna. Valamiért nem érdekelt már, hogyha visszavisznek. Mert elég volt, hogy megismerhettem Kamillt, és hogy láttam az a festményt.

A festmény csodaszép lett, élethű, de láttam valamit a festett lány szemében, ami eddig a tükörből nem köszönt még vissza.

- Az a csillogás, az élet utáni vágy – súgta a fülembe Kamill. – Mit gondolsz, szerinted jó ez a kép így?

- Nem – feleltem nemes egyszerűséggel.

- És miért nem?

- Mert hibás vagyok, hogy megszöktem, úgyhogy vállalnom kell a felelősséget.

- De ennek semmi köze a festményhez – mondta elfordítva a tekintetét.

- A festmény maga az igazság, ha nem az lenne, nem is lenne portré. Te most vászonra vetetted a bűnöm, és nekem vállalnom kell a hibámat, - mondtam őszintén - de a festményt elkérném, hogy kiakaszthassam, hogy állandóan az arcomba bámuljon az a kötés a fejemen, és az új csillogás a szememben, hogy ne felejtsek el élni...

- Vége -