10. fejezet

10. fejezet

            Eltelt pár óra mire megemésztettem, hogy halott barátnőm gyilkosa talán él, és újra szembe kell majd vele szállnom. Mindezt a sok fájdalmat és értetlenséget pedig meg kellett próbálnom mélyen eltemetni magamban, hogy a célra tudjak koncentrálni.

            Esett odakint az eső. A teraszra ültem ki gondolkodni. Reálisan kellett látnom a dolgokat, hogy ne vesszek el, de ehhez most túl zaklatott voltam.

Hallottam ahogy mögöttem kinyílik a teraszajtó. Fáradtan nyikordult meg az öreg faajtó. Hallottam egy apró neszezést. Tétovázott a mögöttem lévő illető. Nem tudta eldönteni, hogy megszólítson e. Felemeltem a fejem és ránéztem Bellára. Megilletődve mosolyodott el, majd szó nélkül leült mellém a lépcsőre. Nem mozdult, nem is mondott semmit, csak ott ült és figyelte az esőt. Elgondolkodott. Nem éreztem rajta fáradságot, kételyt vagy gondterheltséget. Csak úgy ült öt, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy együtt figyeli az esőt az elveszett lányával, akit nem ismer.

- Egyszer még régen amikor Nessi kicsi volt, erre a környékre jöttünk a barátaimhoz. Akkor jártam itt először. A legönfeledtebb vadászatomban volt részem. Nem háborgatott senki, nem kellett attól félnem, hogy emberekbe botlom és ami a legfontosabb Nessit is jó helyen tudhattam. Véletlenül bukkantam erre a helyre. Egy kis omladozó viskó volt itt csak, de a hely megfogott. Bementünk a városba és a földhivataltól megvásároltam az egész birtokot. Reneesme, akkor még csak négy éves volt mikor elkezdtünk építkezni. Csak mi ketten. Jöttek mentek a birtokon a munkások, és szobáról szobára gyarapodott a ház. A húgodnak folyton új ötletei voltak. Első számú háló, második, kék szoba, lila szoba, piros fürdő, zöld fürdő és így tovább… Évről évre kitaláltunk valami újat, hogy ne unatkozzunk. Egy csomószor mondta, hogy akar egy testvért, de hiába magyaráztam, hogy az lehetetlen. Aztán persze előkerült az apa téma. Edward akkoriban nem volt ilyen mint most. Nem nagyon látogatott minket, ahogyan a család sem. Bűntudatuk volt azért amit tettek, én pedig nem akartam nekik megkönnyíteni.

Csak Nessi szülinapjára jöttek el. Ő pedig nem nagyon tudta összerakni, hogy Edward miért az apja. Ugyanolyan idegen volt számára mint mindenki más. A végére oda jutottunk, hogy mikor már olyan idős lett, hogy iskolába járhasson, akkor mindenkivel össze akart hozni. Állandóan ajánlgatta a randikat, hogy ne legyek egyedül, neki meg legyen apja. Aztán odáig jutottunk, hogy már az apjával akart összehozni. Vacsorákat szervezett és azt hazudta mind a kettőnknek, hogy vele költenénk el. Furcsa találkozókat szervezett és amikor egyik mesterkedése nem jött be a családnak kezdte mondogatni, hogy mi titokban kibékültünk. Már az esküvőt szervezték Alicel mikor tudomásomra jutott a dolog és leállítottam őket. – Bella szeme szomorú volt. Előre bámult és elgondolkodva mesélt. Felmerült bennem, hogy nem csupán nosztalgia miatt meséli ezt el nekem, hanem valami céllal, csak éppen nem értettem mi az.

- Akkor még nem volt velünk Jackob. Ő csak később csatlakozott hozzánk. Az ő felbukkanása volt a mérföldkő Nessi életében. Akkor értette meg, hogy mit is jelent egy ilyen kapcsolat.

Több év telt el amikor először hivatalosan is randevúzni mentem. Az volt az első amiről Nessinek is meséltem. Előtte nem éreztem úgy, hogy készen lenne rá.

Azon az estén egy vámpírral találkoztam volna, de ő nem jött el. Azt hittem felültetett, mert eléggé vonakodott a vegetáriánus életmódomtól, de alig pár hétre rá rájöttem az igazságra. Megölte a Volturi. Számomra ő egy ismeretlen volt, de nem hagyott nyugodni a dolog, ezért felkerestem a barátnőmet aki össze akart hozni azzal a fickóval.

Mint utóbb kiderült nem egy randevúra voltam hivatalos, hanem egy beszélgetésre. A férfinek fontos információja volt, ami engem is érintett. Volturával kapcsolatos, és Nessivel. Az, hogy mit akart mondani azon az éjszakán, soha nem derült ki. Nem is nagyon firtattam, mert eléggé kiélezett volt a kapcsolatunk Aroval és mert nem volt min elindulnom – elhallgatott.

Hosszú percekig, csak ültünk némán az esőt bámulva. Néha végigcikázott az égen egy villám és mennydörgés rázta meg a környéket.

             Nem tudtam mit mondjak erre. Nem tudtam, hogyan is reagáljak. Elhaltak a szavak bennem. Nem volt véleményem a dologgal kapcsolatban és nem is akartam őt hibáztatni olyanért amiről nem is tudott.

            - Miért nem mondtad meg hamarabb Reneesmenek, hogy randizgatsz? Miért titkoltad el előle? – kérdeztem kíváncsian.

Megrebbent a szeme, és hírtelen felém kapta a fejét. Egyenesen a szemembe nézett. Az igazságot kutatta, de csak az őszinte kíváncsiságomat láthatta.

            - Miért nem kiabálsz? Miért nem vágod a szemembe, hogy kereshettelek volna? – hadarta elcsukló hangon.

            - Te csak egy ember vagy a sok közül Bella. Aro nem az életedet akarta, hanem Sulpiciának egy gyereket, de ha arra került volna sor, akkor simán megölt volna titeket. – mondtam nyugodtan. – Nincs jogom olyasmiért dühösnek lenni, amiért te sokkal rosszabbul érzed magad. Az én érzéseim ebben a formában még véletlenül sem rád, hanem Arora és a bandájára zúdítanám. A haragot amit érzek, pusztán Ő generálta és nem te. Te tettél ebben a dologban a legkevesebb rosszat.

Bárki másra több jogom lenne haragudni, mint rád Bella. - A neve hallatán elkerekedett a szeme és mély fájdalom tükröződött az arcán. – Még nem vagyok képes rá, hogy máshogy szólítsalak, de annak is eljön majd az ideje.

Mosolyogtam és olyan nyugalmat erőltettem magamra amilyet még soha. Teljesen biztos voltam benne, hogy soha nem fogom őt anyának szólítani. Nem azért mert nem tudtam elfogadni, hanem azért mert túl sok rossz emlék fűzött ehhez az egy szóhoz. Tudtam, ha túl is teszem magam a múlton, nemsokára meghalok, így meg el sem tudok jutni a gyász minden szintjére…

           Valaki megérintette a vállamat, elgondolkodtam. Edward állt felettem gyászos ábrázattal.

            - Itt csak nekem kell bocsánatért esedeznem – nyögte fájdalmasan.

        - Ezt meccseljétek le ti, nekem, pont nincs közöm a közöttetek felmerült szemantikai problémához. – mondtam undok könnyedséggel a hangomban.

            Felmerült bennem, hogy meggyötörjem a már így is padlón fetrengőt, de aztán felül kerekedett a józan eszem, és be kellett látnom, hogy nincs miért haragudnom egyikkőjükre sem.

Edward is lerogyott a lépcsőre a másik oldalamra. Meggyötört arcát tenyerébe temette. Vállára tettem a kezemet. Megszerettem volna vigasztalni. Mondani valamit ami könnyít a lelkén, de az volt az igazság, hogy semmi nem vigasztalhatott ebben a percben.

A térdem és az ő térde összeért. Egy pillanatra képek villantak a szemem előtt. Edward emlékei és gondolatai szivárogtak az elmémbe.

Egy eltűnt lány plakátja, egy asztalon, a helyi rendőrfőnök és egy fegyver.

A kép megváltozott. Edward az erdőben fut, egy nyomot követ. Egy idegen vámpírt követ… A kép elhalványodott, majd pillanatok alatt eltűnt.

Amikor kinyitottam a szemem, a vörös haja a földet súrolta. Az esőben volt, a lábamnál térdelt, fejét pedig a földnek vetette. Hangosan zihált és a sáros földet markolászta.

Elkerekedett szemekkel bámultam magam elé, ahogy próbáltam rájönni mi is történt az előbb.

-       Jól vagy? – érdeklődött flegmán Alec, anélkül, hogy közelebb lépett volna.

Az ajtófélfát támasztotta, miközben a többiek sorra jöttek ki a házból a teraszra. Bella szeme ugyanannyira rémült volt mint Edwardé, de közel sem volt kikészülve annyira mint ő.

-       Mi történt? – kérdezte Carlis, ahogy a fiú mellé térdelt, hogy felsegítse.

-       Nem tudom. Láttam Edward pár emlékét, csak éppen azt nem tudom, ő miért készült ki… - a végét már szinte csak suttogtam.

-       Ő is látta a te emlékeidet – mondta egyszerűen Alec.

Minden szem rám szegeződött. Engem pedig elöntött a jeges rémület. Vajon mit láthatott? Mi volt az a momentum amitől kikészült?

Gyorsan pörögtek a gondolataim, hogy számot vessek arról mit láthatott.

-       ELÉG, FEJEZD BE… - ordította kikelve magából Edward, majd egy hatalmasat öklözött a földbe.

Megijedtem. Féltem, hogy engem akar bántani. De biztosan nem élném túl, ha ő annyira gyűlölne, hogy bántson.

Egy kis szellő legyintette meg az arcomat. Majd erős karok öleltek magukhoz. Elvesztem…

-       Sosem tudnálak bántani, de szívesen darabokra törném azt aki téged bántott…

Alig hogy befejezte a mondatát egy újabb emlékfoszlány kezdett kibontakozni előttem.

Edward a falat veri dühében.

-       Bella gyűlöl és soha nem fogja engedni, hogy lássam Reenesmet – nyögi elkeseredetten.

-       Ne beszélj zöldségeket. Egy szóval sem mondta, hogy nem láthatod, csak éppen haragszik, de majd megenyhül – nyugtatja Esme lágy hangon.

-       Azt csodálnám – mondja Alice.

-       Szerintem se bocsájt meg, éreztem rajta - kontrázik rá keserűen Jasper.

-       Én nem fogok megbocsájtani magamnak, amiért hagytam, hogy ekkora veszélyben legyenek. Hinnem kellett volna Bellának, amikor azt mondta, hogy állapotos – zokogta könnyek nélkül, majd lassan kisétált a házból.

Senki nem követte. Tudták, hogy nyugalomra van szüksége, ő pedig bevetette magát a sűrű erdőbe, hogy egy jó időre eltűnhessen…

            Összezártam a szemem. Rájöttem, hogy Aro képességét vetettem ki, teljesen véletlenül, de mivel Edward is gondolatolvasó, így oda-vissza működött a dolog.

Eltoltam magamtól és a lépcső melletti korlátba kapaszkodva próbáltam összeszedni magam.

Alec mosolyába bámultam. Annyira idegesítő volt amikor ennyire tenyérbe mászóan viselkedett. Sajnos volt már hasonlóban részem vele, de az közel sem volt ennyire intenzív.

            Edward egyik szeme rajtam volt végig, amíg a nappaliban kerestem magamnak menedéket. Újra elkezdett dübörögni a bensőmben a méreg, így Edward emlékeire próbáltam összpontosítani.

-       Ki a frász az a Poly Medison? – kérdeztem torokhangon.

Mindenki szeme elkerekedett a kérdésem hallatán, csak az érintett kezdett el kínlódva ficánkolni a helyén.

-       Egy eltűnt rendőr. Gondoltam megkeresem.

-       Mikor tűnt el?

-       Három hete… - mondta alig hallhatóan.

Kirázott a hideg. Eluralkodott rajtam egy érzés, egy fenyegetés, egy félelem. Kavarogtak bennem a ki nem adott érzelmek. Sajogni kezdett a mellkasom, és bent rekedt a levegő. Két térdem közé süllyesztettem a fejem, és próbáltam Reneesme szívverésére összpontosítani.

Most, hogy ő itt volt, feltudtam használni a nyugodt tempót diktáló hangot a sajátom megnyugtatására.

            - Az amit láttál nem jelent semmit… - mentegetőzött gyorsan.

            - Miért? Mit láttam? – kérdeztem nyugalmat erőltetve magamra. – Hagytad, hogy egy idegen vámpír jöjjön Bella területére, szabadon vadásszon, és még csak nem is szóltál senkinek… - foglaltam össze a nyilvánvalót.

Edward szava elállt. Csak tátogott, mint egy hal. Elöntött a harag.

Belenézett a fejembe, ki tudja miket látott, most meg kiderül, hogy egy nomád talán már meg is talált, a Cullen klán társaságában. Kibuktam, mégis nyugalmat erőltettem magamra, hogy ne tudjon elterelni.

-       A városban járva láttam meg a lány képét. Mindent kiplakátoztak vele.

-       Akkor most elmondasz mindent a „nyomozásoddal” kapcsolatban, utána pedig elindulunk és megkeressük a nomád vámpírt, mielőtt leadja a drótot, hogy itt vagyok. Már csak az kellene, hogy Aro kopogtasson reggel az ajtón, hogy megöljön… - summáztam a tényeket.

-       Jöjjön csak. Kibelezem a férget.

-       Edward… Kérlek ne légy ilyen… - csitította Carline.

-       Nem, nem leszek csöndben. Csak egyszer kapjam a mocsadékot a kezeim közé. Esküszöm darabokra tépem és nyársat csinálok belőle.

Elszorult a torkom. Pont úgy beszélt mint Alec. Nem szerettem ezt a temperamentumot.  Féltem a következményektől, és Jasper arcát elnézve, okkal.

Az apám igazából a védelmemre kelt. Bármit megtett volna, hogy megvédjen. Kirázott a hideg és eszembe jutott ahogy Aro negédes arcába bámulok amikor egy Finigen nevű vámpír kis híján agyonvert

„ - Gyenge vagy… - leheli a fülembe olyan közel hajolva, hogy érzem émelyítő leheletét a nyakamon.

Megtántorodok. Hevesen ver a szívem, érzem ahogy az oldalam mentén felhúzza a kezét, egészen az arcomig. A homlokomon lévő sebnél állapodik meg a keze, nem érint meg, csak úgy figyeli a reakciómat. Éles fájdalom nyilal a koponyámba. Aro elmosolyodik. Az apám. A férfi akit apámként kellene szeretnem. De gyűlölöm. Tiszta szívemből gyűlölöm… Elönt a harag.

Fejemre teszi a kezét és végigsimít rajta.

-       Mosakodj meg és vegyél fel tiszta ruhát. Pihenj nyugodtan amíg az Édesanyád vissza nem jön a vadászatról. Aztán megbeszéljük.

Tombol bennem a harag. Kilépek a trónteremből és egyenesen a szobám felé veszem az irányt, de mielőtt becsukódna utánam az ajtó elkapom Aro szavainak egy részét.

-       Jól választottunk. Még jó hogy nem hagytuk, hogy az apja megkaparintsa.  Egy nagyon erős harcossal lenne most több a klánjuk…

Túl fáradt vagyok és túlságosan is dobog a fejem a fájdalomtól ahhoz, hogy értsem mit is jelent ez. Csak egy gondolat cikázik most az elmémben, hogy gyűlölöm Arot.”

            A gondolatmenetemet Edward morgása szakította meg. Felnéztem rá és rájöttem, hogy minden szót hallott és mindent látott. Bárhogy erőltettem sajnos a pajzsom meg se moccant. A reggeli vadászat mintha meg se történt volna, újra éheztem és a bennem tomboló méreg újra fellobbant bennem…