Surrexit gemini 1. fejezet

Surrexit gemini

A történet az esküvő után kezdődik. Bella teherbe esik a nászúton, de Edward nem hiszi el, hogy tőle van a baba, ezért meggyanúsítja Bellát. Bella próbál védekezni, de se Edward, se a család nem hallgatja meg. A lány magára marad, és egyedül próbál megoldást találni a problémájára. Végső elkeseredésében perig elmegy Volturába, hogy segítséget kérjen.

Surrexit gemini

Bella "előtte" autója:

 1.    fejezet

Bella szemszöge:

Kedves apa!

 Sajnálom, hogy csak így levélben van rá módom, de el kell hogy búcsúzzak. Nem tudom, hogy örökre szól ez a búcsú vagy csak átmeneti, de a szívem szakad meg, hogy itt kell hagyjalak.

Problémám adódott, amit nagyon sürgősen orvosolnom kell. Tudom, hogy most arra gondolsz, hogy bármi is az a probléma te biztosan tudnál segíteni, de hidd el nekem, hogy nem. Sajnos ez egy olyan dolog, ami túlmutat minden épeszű dolgon és nekem nincs erőm, hogy egyedül megoldjam, ezért olyan személyek segítségét kérem akik talán tudnak segíteni.

Ígérem, hogy minden percben gondolni fogok rád, és ígérem, hogy soha nem foglak elfelejteni. Egész létezésem során emlékezni fogok rád, remélem te is így teszel majd.

Ui.: Mond meg anyának, hogy sajnálom, és hogy legyen erős. Legyenek boldogak Phillel.

Ja és apa! Szeretlek titeket… És legyél nagyon-nagyon boldog!

Sokszor puszil, egyetlen lányod, Bella!

Fájt a szívem, ahogy azokat a sorokat leírtam. Folyamatosan potyogtak a könnyeim. Sehogy nem tudtam gátat szabni a hatalmas könnytengernek.

- Bocsássatok meg… Bocsássatok meg… Bocsássatok meg… - ismételgettem eszeveszettül.

Bukdácsolva mentem egészen az autómig. Nem tudom, hogy pontosan mit is terveztem a jövőre, de abban a pillanatban nem is ez volt a fontos.

Még egy utolsó pillantást vetettem szülőházamra, majd gondolatban újra elbúcsúztam a még alvó Charlie-tól és az autóval elindultam egy ködös és bizonyára nagyon veszélyes jövő felé.

A bérelt autót letettem a repülőtéren, majd onnan repülővel mentem tovább. Voltera felé. Mert igen, oda tartottam. Sajnos nem ismertem senkit aki segíthetett volna. Nem volt senkim, és nem volt jövőm. Nem tudtam, hogy Aro milyen fogattatásban részesít majd. Még azt is el tudom képzelni, hogy azonnal kivégeztet, de azért reménykedek benne, hogy a kíváncsiság fogja hajtani és segít világra hozni a kisbabámat és felneveli majd a halálom után. Kicsit még abban is reménykedtem, hogy E… Ed… szóval Ő is rátalál valamilyen féle képen a gyerekére, ha majd keresi. Mindenhól levelet hagytam ahol csak jártam.

Mivel az esküvő után a Cullen házba költöztem így amikor itt hagyott nem kellett kiköltöznöm azonnal. Hagyták, hogy összeszedjek mindent, és rendezzem a dolgaimat miután ők már elmentek, de mivel a távozásuk viharos és „kegyetlen” volt, ezért még sokáig fent tudtam tartani a látszatot. Mindenkivel azt hitettem el, hogy az egész Cullen család elutazott, és csak E… Ed… vagyis csak Ő és én lakunk már itt, de mi se sokáig.

Alice indulás előtt hagyott nekem egy kis pénzt, mondván még szükségem lehet rá… Akkor még nem gondoltam volna, hogy itt fogok ülni egy Volturába tartó gépen, és hogy a jegyet pont abból a pénzből kell majd kifizetnem…

A ház minden zuga érintetlenül állt miután elmentek. semmihez nem tudtam nyúlni. Csak a konyhát használtam, a mosdót, a zuhanyzót. Aludni is a nappaliban a kanapén aludtam. Az elején, csak azért mert minden alkalommal amikor fel akartam menni a szobába, valamiért visszatántorodtam. Képtelen voltam felmenni, mert minden pillanatban arra gondoltam, hogy Ő jöhet velem szemben.

Később viszont azért nem mentem fel mert már a tény is kifárasztott, hogy a lépcsőre gondoljak, nem hogy az, hogy felmenjek.

Indulás előtt hagytam egy levelet neki amiben leírtam, hogy mennyit szenvedtem azért amiért elhagyott, és hogy mennyire kínszenvedés volt ott lakni míg ők nem voltak ott, és végül megírtam, hogy nem találva más kiutat elmegyek a Volturihoz, hogy ők döntsenek a sorsomról.

Amikor felszálltam a repülőgépre a szívem szakadt meg ahogy lenéztem az egyre gömbölyödő hasamra. Éjfél körül járhatott az idő, így a gépen a sötétben nem sokat láttam, de a hasam gömbölyűségét már lassan a vak is kiszúrta volna. Nem tudom pontosan, hogy hogyan működik ez a normális terhességeknél, de annyi biztos, hogy egyetlen hónap alatt nem kellene úgy kinéznem mint egy hat hónapos terhes. Sokkal gyorsabban növekszik mint kellene, és pont ezért kell elmennem most, mert már nem tudom úgy takargatni az állapotomat ahogy azt szeretném. Múlt héten például az árus, akihez mindig lejárok megjegyezte, hogy nem kellene ennyit ennem, mert már az alakomon is meglátszik, hogy mennyire kigömbölyödtem, aztán tréfásan hozzátette, hogy tisztára olyan vagyok mint aki terhes, majd jót röhögött magán. Hát én nem találtam viccesnek. És már egyre inkább nem az. Minden nappal egyre gyengébbnek érzem magam, és ha valaki jobban megnéz közelebbről észreveszi, hogy sokkal sápadtabb vagyok, és az arcom is eléggé beesett. Tisztára mint egy vámpír… Csak azzal a különbséggel, hogy ők már halottak, én meg napról napra közelebb vagyok hozzá. De igazából még azt se bánnám ha meghalnék, de akkor a kisbabámra ki vigyázna? Ki lenne mellette?...

A gép elég gyorsan landolt én pedig már mehettem is a parkolóban lerakott autómhoz.

A kocsit előre elküldettem, és mondtam nekik, hogy ide rakják le. Nem nagyon szerettem volna emberek közé menni ezért egyszerűbb volt így mintha kölcsönöztem volna.

Ezt az autót tőle kaptam, az esküvő előtt. „Előtte” kocsinak nevezte, mert úgy tervezte, hogy ha visszajöttünk kapok egy másikat. Angyal, igen így nevezte az autót. Azt mondta ez a neve. Nem tudtam pontosan, hogy miféle „járgány” is ez, de nekem pont elég volt annyi, hogy tőle kaptam.

Két órás vezetés után fájó szívvel gördültem be Voltura utcáira, és csak az járt az eszembe, hogy egyenesen a halálomba menetelek.

Felrémlettek előttem az emlékek, hogy legutóbb Alic-el és Vele jártam itt utoljára, de most…

Ezt a fájdalmat ami bennem van nem lehet szavakba önteni, és talán már nem is akarom. Annyiszor próbáltam, hogy legszívesebben üvöltenék. Most is a mellkasomban van az a hatalmas lyuk ami régen, de most már annyira semleges lettem, hogy szinte természetes ez a fájdalom.

Botorkálva kerestem meg azt a csatornafedelet ahol akkor kijöttünk, és minden cél vagy terv nélkül kezdtem el haladni egyenesen előre. Elborult elmém már parancs nélkül vezették lábaimat, mert én már teljesen képtelen voltam rá, hogy koncentráljak, merre is megyek. Egyre fáradtabb lettem, és izmaim egyik pillanatról a másikra mondták fel a szolgálatot. Térdre rogytam a mocskos földön, majd nekidöntöttem hátamat a hideg, szenny áztatta falnak.

Szemeim ólom súlyúak lettek. Már képtelen voltam ébren maradni.

Utolsó erőmmel is megpróbáltam felkelni és tovább haladni, de testem már nem engedelmeskedett.

Az utolsó gondolat ami átfutott az agyamon az az volt, hogy csak én lehetek ilyen szerencsétlen, hogy még csak esélyem sem volt, pedig, már a kapukat döngettem… Messziről még hallottam a köpenyek halk suhogását, és lassú léptek zaját, de már nem tudtam ébren maradni, mert szemeim lecsukódtak, én pedig mély és nyughatatlan álomra hajtottam fejem…

Üdv: Kemra