Fontos!

A blog tartalmát csak 18 éven felüliek olvashatják. A blogban írt történet az Alkonyat fantasy sorozat egyik tovább folytatott formája. Az itt olvasott történet a képzeletem szüleménye de a Stephenie Meyer által írt Alkonyat történeten alapszik. A legelső fejezet a negyedik (Hajnalhasadás) után kezdődik...
Jó olvasást az újonnan érkezőknek!
Üdv: Kemra

2012. június 2., szombat

5. fejezet


5.       fejezet



„Eszembe jutott, hogy mit mondott.
„Valamiért azt érzem, hogy meg kell, hogy védjelek."
Még mindig nem tudtam hová tenni, úgyhogy most itt az ideje, hogy tiszta vizet öntsek a pohárba.
- Alec, hogy értetted azt, hogy meg kell, hogy védj?
- Én csak...”

- Soha nem gondoltam volna, hogy ember ilyen érzéseket kelt bennem. Meg kell értened Bella. A vámpírok, nem olyanok mint a te Cullen-eid.
- Ők nem... - tiltakozni akartam, de Alec leintett.
- Nincs szükség magyarázkodásra. Tudom, hogy mit érzel, és bár képtelen vagyok megérteni, hogy miért, de azért tiszteletben tartom, mert nem tehetek mást.
De a lények, hogy arról van szó, hogy a vámpírok nem olyanok mint ők. Mi csak ételként tekintünk az emberekre, és nem mint egyenrangú társra. De te... - megakadt. Gondolkodva tekintett el mellettem. - Te valamiért más vagy, olyan mintha te máris közénk tartoznál. Aro még életében nem szólt emberhez, így mint hozzád. Jeni pedig, nem hogy emberhez nem, de még senkihez nem viszonyult így.
- Ezt, hogy érted? - kérdeztem, értetlenül, de válasz helyett, csak egy gyönyörű, gyöngyöző nevetést kaptam. Olyan volt a hangja mintha csengettyűk szólnának a mennyben.
- Mégis mi olyan vicces? - kérdeztem, amikor végre kinevette magát.
- Csak annyira aranyos volt ahogy ráncoltad a homlokod.
Durcás arcot vágtam és mellkasomon kereszteztem a kezemet.
" Mégis mit gondol ez magáról?" - De nem volt rá szükség, hogy folytassam a gondolatmenetet, mert újra nevetésben tőrt ki.
Annyira csodálatos volt figyelni a gyermeki báját, ahogy tökéletes arcán kisimulnak az évtizedek óta felgyülemlett ráncok.
- Kérdezhetek valamit? - kérdeztem szemlesütve.
- Amit csak akarsz... - mosolygott rám angyalian.
- Hány éves vagy?
Arcán a mosoly még szélesebb lett. Fejét pedig kicsit oldalra hajtotta. Gondolkodni kezdett.
- Milyen évet írunk Bella?
- Ő... 2012 - mondtam értetlenül. - Miért, te hogy-hogy nem tudod?
- Tudod itt ilyesmire nincs szükség, és én amúgy is katona vagyok, csak azért teszem ki a palotából a lábamat, hogy megöljek pár vámpírt, ezért az ilyen dolgokat nem tartom számon...
Szóval, ha most 2012 van, az azt jelenti, hogy idén már 346 éve, hogy vámpír vagyok. Londonban születtem egy nagyon szegény családban. Nyolcan voltunk testvérek. Jeni az ikertestvérem, ő a fiatalabb. Rajta kívül pedig még volt két húgom, Lara nyolc éves, Madlyn három, és még volt három bátyám, Peter húsz, Maximilián huszonkettő, Gibs tizenhét, és a nővérünk, a legidősebb, Roni huszonhat. Jeni és én csak tizenöt évesek voltunk, amikor meghaltunk. Emlékszek, amikor az úr 1665-dik évében karácsonykór édesanyánk kalácsot készített, és mindenki körülülte az asztalt, a kishúgaim már akkor betegek voltak, az apánk pedig akkor már meghalt, mindenki tudta, hogy közel a vég, mert a betegség már a házban van, és hogy ez lesz az utolsó karácsonyunk. Még csak fánk sem volt, mert minden évben apánk vágta ki a saját kezével, de akkor már annyira gyenge volt, hogy képtelen volt felkelni az ágyból. Édesanyánk minden percben az ágya mellett virrasztott, hogy megkönnyítse neki, de mind tudtuk, hogy csak neki könnyű, mert ránk még vár a szenvedés. Míg én a húgaim homlokán cseréltem a vizes ruhát, addig Jeni a város utcáit rótta a bátyáinkkal, hogy felmérjék a helyzetünket. Amikor visszajöttek, hát az volt az addigi életem leg elkeserítőbb élménye. Elmesélték, hogy az utcákon holtestek sokasága hever és az árván maradt gyermekek közöttük fekszenek és sírnak, hogy mindenki olyan mint az élőhalott, és hogy szerintük már nincs remény, de én soha nem adtam fel.
Akkor viszont amikor a húgaim meghaltak, és az édesanyánk is utánuk halt, és végül a bátyáim és a nővérem is megbetegedett, betelt a pohár. Megfogtam Jeni kezét és megmondtam neki, hogy bemegyünk ketten a városba és megkeressük azt aki segíteni tud nekünk.
Jeni nem mondott ellent, mert nem volt miért. Tudta, hogy a testvéreink már biztosan meghalnak, de mi talán túlélhetjük, ha elindulunk. 
Aztán amikor kiértünk a városból valami megváltozott. Éreztük, hogy követnek minket, és abban a pillanatban két férfi jelent meg mögöttünk. A bőrük csillogott a napfényen, és Jeni minden előjel nélkül kezdett el a közelebbi férfi felé araszolni, olyan volt mintha megbabonázta volna. Láttam ahogy ráveti magát én pedig csak annyit tudtam tenni, hogy ütöttem. Annyira erős volt, olyan érzés volt, mintha egy betont ütöttem volna hasztalanul. Aztán a másik férfi elkapott és lefogott. Éreztem hogy a torkomhoz hajol és inni kezd a véremből. Eleve vámpír meséken nőttünk fel, ezért tisztában voltam azzal, hogy mibe keveredtünk, és hogy kövezel a vég. Utolsó erőmmel még felnéztem Jeni fájdalomtól eltorzult arcára, ahogy az ő nyakát is feltépi a másik vámpír, majd minden elsötétedett.
Jeni utóbb elmesélte, hogy egy csapat volturis jelent meg és kivégezték a két férfit, mert már egy ideje körözték őket. Minket pedig elvittek Arohoz, aki megkegyelmezett nekünk, mert látta, hogy nagy erők rejlenek bennünk.
Igazából Jeni ekkor veszítette el az emberekbe vetett hitét, mert a családunkat hibáztatja azért, hogy magunkra maradtunk. Mindig is úgy volt vele, hogy szívesebben halt volna meg, a családja körében, mint hogy az örökkévalóságig szörnyeteg maradjon. - Alec arca végtelen szomorúságot sugárzott. Láttam a szemében a húga iránti végtelen szeretetet és törődést, de láttam rajta, hogy sajnálja is, azért amivé vált, amivé az élet tette.
Sokat tudtam meg a múltjukról és megértettem, hogy Jeni miért viselkedik így, de arra, hogy Alec mit érez a vámpírráválásával kapcsolatban, nem tudtam meg semmit.
- Min gondolkozol, kicsi Bella? - a kérdés fejbe vágott. felháborított, hogy csak így, becézget, ráadásul, pont a kicsi jut rólam eszébe.
- Jaj, ne vágj már ennyire durcás arcot. - simított végig az arcomon. Érintése áramütésként ért, mely végigcikázott minden porcikámon. Ekkor viszont az én pici babám rúgott egyet. Nem volt erős vagy fájdalmas, csak éppen értésemre akarta hozni, hogy ő is itt van.
Hangosan felkacagtam az érdekes érzés hatására.
- Mi az Bella? - kérdezte Alec érdeklődve.
Gondolkodás nélkül fogtam meg kezét és csúsztattam a felhúzott pólóm nyomán a csupasz hasamra. Annyira csodálatos érzés volt valakivel megosztani ezt a felemelő érzést. Hideg érintése olyn volt akár Edward érintett volna meg. Hatalmas ólom súlyként nehezedett újra az elnyomott fájdalom a melkasomra. Hirtelen zihálni kezdtem, és a mellkasomban tátongó üresség magába szippantott.
- Nyugodj meg, nincs semmi, gond. Minden rendbe fog jönni... - suttogta nyugtatóan a fülembe, miközben magához szorított.
Készségesen ölelt magához, szívem ritmusa pedig egyre jobban lassult a biztonságos ölelő karok között...
- Rá fog ébredni, hogy tévedett, és akkor figyeld meg, hogy itt fogja döngetni a kapukat, hogy visszakapjon - mormolta a fülembe, majd lassan lefektetett az ágyra. Majd leoltotta a villanyt.
Pár percig még bent volt, éreztem ahogy figyel a sötét szobában, de végül felkelt és az ajtóhoz ment, de mielőtt kiment volna még visszafordult.
- Aludj jól kicsi Bella. Az angyalok őrizzék álmodat...
Majd láttam ahogy kinyílik az ajtó és kilép rajta.
Sűrű léptek zaja ütötte meg a fülemet és még hallottam ahogy megáll az ajtóm előtt.
- Történt valami? Mesélj - halottam egy türelmetlen női hangot.
- Megmozdult a pici, érezned kellett volna, annyira csodás érzés volt. Benne növekszik egy kis élet, egy csoda... - áradozott nevetve Alec.
- Tudom, kész csoda, de ami még ennél is csodálatosabb az Bella. Úgy irigyelem a kitartásáért, és az ereéért - mondta a számomra ismeretlen nő.
Majd halottam ahogy távolodnak a lépteik, míg végül már nem is halottam.
Furcsa érzések kavarogtak bennem. Annyira más arcát mutatta meg Voltura ebben a pár órában, hogy már nem is tudom annyira utálni.
De egyvalamiben biztos voltam, minden féle képen meg kell, hogy tudjam Alec indítatásait. Tudnom kell, hogy mi jár a fejében, és főként, hogy mit tervez.
Kezemet hasamra csúsztattam, majd apró mosollyal kezdetem el dúdolni altatómat, egyetlen kisbabámnak.


Ui.: Csak, hogy megnyugtassam a kedves olvasókat, LESZ EZ MÉG PÖRGŐS IS, csak éppen, most a magyarázós részt kellett letudnunk. 
Remélem azért tetszett a fejezet. Kérlek írjatok komit :) csak, hogy tudjam, mi a véleményetek, és hogy mire tippeltek a jövővel kapcsolatban :)

Üdv: Kemra




2 megjegyzés:

  1. jajj komolyan egyre jobban szeretem ezt a története, mindig olyan kis aranyosan írod le, olyan kis törődően Bellat és Alect is *-* ez nagyon tetszik :D és kíváncsi leszek, hogy mi lesz, ha megszületik a baba, remélem Bella a Volturinál marad :D
    siess a következővel légyszíí *-*
    puszi<3
    xoxoxoxoxoxoxoxo

    VálaszTörlés
  2. nagyon jó lett *-* Bella olyan törődő és annyira várja a babát, nagyon jól formáltad meg :D
    Kíváncsi leszek, hogy mi lesz majd, hogy Bella és Alec összejönnek-e, meg persze, hogy a baba születése után Bella a kastélyban marad-e *-*
    siess ám a folytatással légy szííí *-*
    puszi<3
    xoxoxoxoxoxoxoxo

    VálaszTörlés

Íratkozz fel hírlevelünkre:

Iratkozz fel hírlevelünkre, és minden héten értesítünk a frissekkel kapcsolatban. Előzetes és újdonságok, minden héten közvetlenül az e-mail címedre, felesleges kattintgatások nélkül.
Katt: IDE