6. fejezet

6. fejezet

Amikor ledőltem az ágyra aludni, akkor Alec szorosan a karjaiba zárt. Kicsit olyan érzésem volt, mintha azért ölelne, hogy soha ne hagyjam itt őt, de ezt a képtelen gondolatot gyorsan kivertem a képzeletemből, és azzal a szándékommal aludtam el, hogy majd másnap kitalálom, hogy mit kezdjek a családdal. Vicces módon évek óta ez volt az első olyan éjszaka amikor nem vergődtem a rémálmoktól. Amikor felébredtem még mindig Alec karjaiban feküdtem. A szemei lehunyva, ő maga pedig úgy nézett ki, mint aki alszik, csak éppen a mellkasát nem láttam fel s alá mozogni.

Óvatosan keltem ki mellőle és mentem ki a fürdőbe, hogy felfrissítsem magam. A tükörben egy kisimult arcú lány nézett vissza rám. A szemeim csillogtak az új nap hozta, új esélyek gondolatára. A szám pedig mosolyra húzódott a kis gumikacsa láttán a kád szélén.

- Ezt nézd! - Léptem ki a fürdő ajtaján vihogva.

Úgy lengettem a gumikacsát mintha csak diszkoszvető lennék. Közben pedig olyan lendülettel magyaráztam, hogy majd beleszédültem.

- Nem hiszem el, hogy mekkora dinka ez a család. Képesek még gumijátékot is tenni a vendégmosdóba. Annyira gyerekesek - mondtam.

Alec komótosan feltámaszkodott, és félig fekvő, félig ülő helyzetből mosolygott rám.

- A gyerekesség nem mindig hátrány. És ez azt is jelenti, hogy mennyire ártatlanok. - És asszem ebben a pillanatban fogtam fel, hogy még csak nem is hallottam a hangját a baleset utáni ébredés óta.

Egy szó nélkül vetettem maga a karjaiba, majd forrtunk össze egy csodálatos csókban. Ez a csók nem volt követelőző, ne volt szenvedélyes és birtokló sem. Egyszerűen csak szerelmes, és kb annyit mondott, hogy "köszönöm, hogy vagy nekem". Egy csók amit nem kell megmagyarázni, és nem kell értelmezni. Egyszerűen élvezni kell, és el kell benne veszni.

A konyhapult roskadásig volt ételekkel, én pedig lányos zavaromban azt sem tudtam, hogy mit kellene itt nekem csinálni.

Bella és Alice rögtön közre is fogtak, elszakítva így Alectól. Gyengéden lökve vezettek egy székhez, és egy üres tányérhoz, amit gondolom nekem készítettek ki, előre. Az üres tányérra szegeztem a szemem, majd egy pillantást vetettem a rengeteg ételre. Alec mögém lépett és megfogta a kezem az asztal alatt.

- Alíz tegnap vadászott, kétlem, hogy éhes lenne - mondta a fejem felett.

- Oh... erre nem is gondoltunk - mondta elgondolkodva Esme.

Gyászos ábrázatukat nézve mégis körbenéztem az asztalon, hátha mégis találok valami fogam alá valót, de a végén csak a pulton lévő gyümölcskosár volt elég hívogató. A kezemet nyújtottam éppen egy zsömle felé, amikor Renesmee lépett a konyhába Jasper társaságában. A fiú egy pillantással nyugtázta jelenlétemet, majd párjához lepett és megölelte.

- Nem igaz, hogy már korán reggel el kell rontanod a napomat. - Dühöngte az orra alatt Renesmee, miközben leült a velem szemben lévő székre.

Nem igazán értettem, hogy mi baja van már megint, de imádtam csipkelődni, és soha nem bírtam ki, hogy ne szóljak vissza egy ilyen megjegyzésre.

- Igen... és az sem igaz, hogy ha te egyszer kinyitod a szádat, akkor csak a hülyeség tud kijönni onnan. - Mosolyogtam bájosan.

- Nem zavar, hogy olyan tudálékos vagy?

- És téged, hogy egy üresfejű plázacica vagy? - kérdeztem vissza.

- Nocsak, nocsak. Emberedre találtál Nessi. - Jött be röhögve Emmet. - Most sem hazudtolod meg magad, ugye?

Bevallom ezt nem nagyon értettem, de most inkább nem is akartam. Ha a hugi csak egy kicsit is hasonlít rám, - és a jelek szerint így van - akkor tuti a nagy szája a gond, és ennek én nagyon örültem. Még hogy nem hasonlítunk, hát itt egy egyezés.

- A lányaid olyanok, mint a mérges kis vadmacskák. - Vihogta Emmet.

- De legalább nem gyilkolják egymást. - Nézett Bellára, Jasper.

- Még nem. - Kontrázott rá, Edward.

- Ígérem, mielőtt megölöm, ások neki egy csini kis sírt, vésetek követ, ja s még nektek is elmondom utána valamikor. - Vigyorogtam, kicsit vegyes érzelmekkel.

Rosali vicsorogni kezdett rám, és esküszöm, hogy még morogni is hallottam.

- Mi van? Átmentél kutyába, Rosali NÉNI? - Néztem rá felhúzott szemöldökkel. - Véded talán a területed? Az asztal lábát nem akarod egészen véletlenül lepisilni?

- Ez jó. - Vihogta Emmet, majd átölelte a nyakamat. - Bocsi Béby, - nézett Rosalira - de annyira örülök, hogy van egy jópofa, humoros unokahúgim.

- Én is szeretlek Emmet BÁCSI - vigyorogtam.

- BÁCSI a megveszekedett hobóember térdkalácsa - kelt ki magából játékosan.

- Megveszekedett hobóember térdkalácsa? - ismételtem értetlenül.

- Bocs, de nem jutott egyembe jobb.

- Nekem nyolc - mosolyogtam, majd betömtem a számba egy falat vajas zsemlét.

- Zsemle? - kérdezte Bella szomorúan.

- Ahhamm... Mié? - kérdeztem tele szájjal.

- Csak mert roskadásig az asztal étellel, és kíváncsiak voltunk, hogy milyen ételt szeretsz.

- Igazából mindent... - mondtam szűkszavúan, majd egy újabb falatot tömtem a számba, hogy ne kelljen válaszolnom.

- Azt akarta mondani, hogy egyiket sem - szólalt meg végül Alec a falnak támaszkodva.

- Ezt meg, hogy érted?

- Nem érti sehogy, össze-vissza beszél.

- Azt mondtam amit akartam, és úgy értem, hogy utál enni, ahogyan aludni is. Legszívesebben vámpír lenne, mert a háta közepére sem kívánja az emberi létet.

- Igen, és azt sem hiszem el, hogy ilyen nagy a szád. Komolyan mondom, hogy mióta itt vagyunk több dolgot tudnak rólam, mint ezen a bolygón bárki - förmedtem rá idegesen.

- Nem értem, miért dőlne össze a világ attól, hogy tudjuk, utálsz aludni és enni? - kérdezte Edward az ajtónak dőlve.

- Csak annyira dőlne össze, amennyire egy rossz ember fel tudja használni a kivégzésemhez - mondtam szúrós szemekkel Alec felé pillantva...

Novella: A Balerina Tánca

Szisztok :)

Most nem egy új fejezettel jelentkezek, de azért remélem, hogy ez is tetszeni fog :)

Indultam Mjomka versenyén, mint azt már előtte is említettem és gondoltam megosztom veletek a novellát és a díjjat. Remélem, hogy tetszeni fog. És örülnék, ha pár szóban elmondanátok róla a véleményeteket :)

Puszi: Kemra

Köszönöm az emléklapot!!

A Balerina Tánca

Szédítően suhant körülöttem a hibátlan selyem, majd ért gyengén a bőrömhöz. Kívülről annyira könnyűnek, és ártatlannak tűnik ez a hattyúra emlékeztető tartás, de valójában minden porcikám ordít a fájdalomtól. Megfeszítem az izmaimat, és még annál is jobban feszítem. Soha nem tudtam, csak száz százalékot kihozni magamból, de én már csak ilyen vagyok. Mindent eltúlzok. Túlhajtom magam a táncban, mert én akarok lenni a legjobb. Órákig képes vagyok a konyhában állni, hogy összeállítsak egy olyan vacsorát, amit két perc alatt megeszek - egyedül, csak azért, hogy az én főztöm legyen a legjobb.
Az ég bíborvörösen izzott, mintha lángolt volna. Ez szeles időt ígért. Lassan cammogtam az autópálya mellett. Az autók dudaszóval, és teljes fényszóróval jelezték, hogy nem kellene erre kószálnom. Nemsokára 17 óra, még 15 perc.
De ekkor nagy fékcsikorgásra lettem figyelmes a hátam mögött.
Két kocsi összekoccant előzés közben, amelyik szabályosan jött egy fél pillanat alatt elsodort. Elveszítettem az eszméletem és belebuktam a mély árokba, ami az út mellett húzódott. Amikor megálltam a gurulásban, még pár percig magamnál voltam, aztán elveszítettem az eszméletemet.
Ahogy a fűben feküdtem félájultan, és ahogy a holdfénye a szemembe világított, durván és kegyetlenül szembesültem azzal a ténnyel, hogy este van. Amikor pedig az eső is szemerkélni kezdett, minden reményemet elveszítettem, miszerint ezen a napon bármi értelmes is történhet.

De ekkor egy zseblámpa világított a szemembe.

- Jól vagy, kölyök? – hangzott a szelíd női hang.

- Igen, de ha nem világítana a szemembe, az nagyon jó lenne.

A nő sajnálkozva leoltotta a lámpát, és segített felkelnem a földről. Betessékelt a közeli épületbe, láttán, hogy a sérülésem elég súlyos. Hosszú, barna kócos hajam csillogott a vér és az eső keverékétől.

- Ne mocorogj, mert nem lesz elég szoros – szólt a nő, miközben a fejemet kötötte be.

- De hát nagyon fáj – panaszkodtam.

A fejemen lévő seb elég mély volt, nem csoda hát, ha ennyire nem tudtam koncentrálni a nő szavaira.

- Mi történt? Talán elütött egy úthenger? – kérdezte.

- Nem, végül is csak egy autó – tréfálkoztam kótyagosan, mosolyt erőltetve az arcomra, ami nem talált célt.

- Ez kicsit sem volt vicces – fojtotta magába a könnyeit a nő.

Rövid, kócos tincsei az égnek meredtek, csak néhány kósza hajszál lógott az arcába. Vékony volt és betegesen sovány.

- Egyedül élsz itt? –kérdeztem.

- Igen, de hétvégente sok vacsoravendégem van. Tudod, a falusiak nehezen tűrik, hogy egyedül élek idefent.

- Mint egy remete – mondtam rátámaszkodva egy kopott székre.

- Pontosan. Tudod nehéz ennyi ember között kiismerni magam, és a modern vívmányokhoz sem értek.

- Ugyan, nem vagy te olyan öreg a 30 valahány éveddel, hogy ne értenéd meg ezeket a dolgokat?

- Köszönöm a bókot, de a modern világ akkor sem az én világom – nézett el mellettem Kamill.

- De ha nem kedveled a modern dolgokat, akkor mit csinálsz itt nap, mint nap?

- Hát azt teszem, amihez a legjobban értek festek, méghozzá tájképet, amit világszerte árulnak.

- Akkor te nagy festő vagy! – ámuldoztam.

- Lehetséges, de egy festő legnagyobb érdeme, ha a laikusok is csodálattal néznek a művekre, és nem csak a gőgös hozzáértő szemek – Kamill nyakán a gyenge ér megduzzadt, és szigorú szemekkel mérte végig a falon lógó csodálatos képeket, amiket csak most vettem észre. – Tudod mit? Van egy ötletem, ha megengeded, festek rólad egy portrét, és így könnyen meg tudod állapítani a tehetségemet.

- Rendben! Hová üljek, mit csináljak? – Kérdeztem izgatottan, hiszen még soha nem festettek le.

Kamill kiment a konyhába, hogy kimossa az ecseteket, és hozzon pár szendvicset, és limonádét.

- Foglalj helyet az ablaknál, a hold fénye elég lesz – kiáltott ki a konyhából.

Így alkalmam nyílt alaposan szétnézni a szobában, amíg a Kamill távol volt. Az én tizenkilenc évemmel, és az avatatlan szemeimmel, még soha nem láttam ilyen csodálatos festményeket, ezért csak ámuldozva néztem körbe. A szoba inkább egy műteremre hasonlított mintsem egy étkezőre. Mindenhol rászáradt festék és lépten-nyomon vizes edények. Az egyik széken hatalmas festékpaletta, és a mögötte lévő sarokban, pedig csomó üres vászon hevert. Az ebédlőasztal valami feketés árnyalatú fa, amelynek egykori eredetét a homály fedi. Régen tisztított szürkés ablakok, márványos hatást keltő keretfestéssel. Mindenhol ecsetek és festékes tubusok a földön. Ajtók helyett pedig festett fagyöngyökből kirakott térelválasztós függöny. A sarokban pedig, egy félig letakart hatalmas vászon. Egyszerűen furdalta az oldalamat, hogy mi lehet, ezért egy egyszerű mozdulattal lerántottam a koszos leplet. Ott és abban a pillanatban hűlt meg bennem a vér. Áramütésként ért a felismerés, hogy a kép nem más, mint egy félig befejezett, táncoló balerina. A felső teste, a karjai és a feje, egyszerűen csak ceruzával voltak felrajzolva, de a kecses lábak… tökéletesek voltak… Az egész kép, olyan árnyékolással megoldva, mintha egy hatalmas lepelbe csavarták volna a lányt. Olyan volt, mintha magamat láttam volna. Egy balerina, akinek csak lábai vannak, mert csak a táncnak él, és nincs se agya, se szíve. Abban a pillanatban jöttem rá, hogy nem az számít, hogy mit csinálsz az életben, hanem az, hogy élvezd, és ha már nem leled benne kedved, akkor lépj tovább, tanulj újat, és keress mást…

- Itt is vagyok - lépett ki hosszú idő után a konyhából Kamill, kezében a tiszta ecsetekkel és a szendvicsekkel, amiket letett az asztalra.

Ijedve dobtam vissza a rongyot a képre és fordultam felé.

Láttam, hogy a természete megváltozott, és azt is láttam rajta, hogy bűntudat gyötri, de nem foglalkoztam vele, még akkor sem, amikor a telefon megcsörrent.

Kamill összerezzent, majd felvette. Csak a beszélgetés végét hallottam.

- Tartsa ott kérem! – mondta egy férfihang.

- Rendben! – felelte hirtelen.

Úgy csináltam mintha nem is hallottam volna. Valamiért nem érdekelt már, hogyha visszavisznek. Mert elég volt, hogy megismerhettem Kamillt, és hogy láttam az a festményt.

A festmény csodaszép lett, élethű, de láttam valamit a festett lány szemében, ami eddig a tükörből nem köszönt még vissza.

- Az a csillogás, az élet utáni vágy – súgta a fülembe Kamill. – Mit gondolsz, szerinted jó ez a kép így?

- Nem – feleltem nemes egyszerűséggel.

- És miért nem?

- Mert hibás vagyok, hogy megszöktem, úgyhogy vállalnom kell a felelősséget.

- De ennek semmi köze a festményhez – mondta elfordítva a tekintetét.

- A festmény maga az igazság, ha nem az lenne, nem is lenne portré. Te most vászonra vetetted a bűnöm, és nekem vállalnom kell a hibámat, - mondtam őszintén - de a festményt elkérném, hogy kiakaszthassam, hogy állandóan az arcomba bámuljon az a kötés a fejemen, és az új csillogás a szememben, hogy ne felejtsek el élni...

- Vége -

5. fejezet

5. fejezet

- A nevem Katrina Alisha Volturi. A Katrina, a  görög Aeikatherina névből ered, melynek jelentése, biztosan célzó. Az Alisha, szintén görög, nemes származású. A becenevem pedig Alíz, héber-germán-francia-angol eredetű, jelentése: nemes, harcos, bölcs. A nevem határoz meg, ad rangot, titulust és helyet, hogy mihez tartsam magam.

- Azt aki vagy, nem a neved határozza meg - mondta Carlisle

- De igen, Mr Cullen. Minden név egy titulus.

- Az vagyok, aki vagyok, nem fogok belehalni, mert nem vagyok olyan, amit a nevem jelent - sisteregte kikelve magából a szőke démon.

- Rosalie, a jelentése, a rózsa, mint virág.

Alice, akár az Alíz te is, nemes, harcos, bölcs.

Esme, a tenger csillaga.

Bella, az egyszerű, szűz, szép.

Jasper, kincset megőrző.

Carlisle, az Úrhoz tartozó, az Istennek szentelt.

Edward, birtokát megőrző.

Na jó, a Renesmee névvel először megfogtál, de aztán rájöttem, hogy két külön névből van összerakva, így a jelentése,megigéző, megbabonázó csillag.

Látjátok, minden ember mögött, a neve áll, és a neve jelentéssel bír. Én már úgy születtem, hogy a sorsomat előre megírták.

- És mi a te sorsod? - kérdezte Emmett.

- Hogy én legyek az Új Voltura királynője - feleltem nemes egyszerűséggel.

Alec olyan fancsali képet vágott, hogy majd elröhögtem magam. A család többi tagja meg majd elájult ülő helyzetükben.

- Akkor ezért támadtak meg? - kérdezte Jasper.

Őt annyira nem rázták meg a halottak. Kicsit olyan volt, mintha számított volna erre a vallomásra.

- Így is fogalmazhatunk, vagy esetleg úgy, hogy rosszkor voltunk rossz helyen. - Mosolyogtam angyalian.

- Hogyan nőttél fel? - érkezett hirtelen a kérdés. Először fejbe vágott, majd egyszerűen csak elöntöttek a képek, és az emlékek. Amikor feleszméltem, egy század másodperccel később, csak egy nagy csattanásra lettem figyelmes.

Edward foteljének karfája a földön hevert, őt magát pedig majd szétvetette az ideg.

- Csak úgy. Semmi különös nem történt. - Hazudtam szemérmetlenül. Szemrebbenés nélkül.

- Látom hazudni is megtanítottak... - sziszegte a fogai között Edward.

- Most mit vársz? Mondjam azt, hogy szar volt? Hogy szenvedtem, és hogy inkább meghaltam volna, hogy ne keljen elviselnem a kínokat? - kérdeztem kikelve magamból, de egy szemvillanás alatt meg is bántam, mert Bella zokogva tőrt ki.

Rnesmee gyorsan anyjához rohant, és szorosan átölelte, hogy megnyugtassa. Hatalmas ölelésben részesítette, majd vádló szemekkel fordult felém.

- Mi a fenének kellett neked ide jönnöd? Mindent csak elrontasz. Minden olyan jó volt, míg ide nem jöttél. Egy szörnyeteg vagy...

- Sajnálom, ha a kis hercegnő tökéletes életébe beletiportam, de fel kellene már nőnöd. - Nagy levegőt vettem, és próbáltam minél higgadtabban mondani, a mondanivalómat. - Itt a háború a nyakunkon, erre jössz te, a kis életeddel, hogy belerondítottam. Hát jobb ha tőlem tudod, hogy ez nem így működik. Egy selejt vagy, és az is maradsz. Nézz már magadra, még a Volturinak se kellettél... és tudod miért? Mert nem vagy más, mint egy nyafogó barby baba. Én végigküzdöttem az életemet. Olyanokat tettem, amit mások soha nem tennének meg. És olyat is, amit bár ne tettem volna. Olyanokat éltem meg, és éltem túl, amiket a te agyad még csak megérteni sem képes... Úgyhogy, ha adhatok egy jó tanácsot, inkább fogd be, és ne légy ennyire tenyérbe mászó.

- Hiszen sokáig a Volturi épületében voltunk, akkor miért nem vettem észre, hogy ott vagy? - kérdezte elcsukló hangon Bella, egy kis csönd után.

- Az alaksori börtöncellában alakítottak ki egy szobát számomra. Sulpicia és Alec láttak el, amivel kell... - Még csak be se tudtam fejezni a mondatomat, Edward már a falnak is passzírozta Alecet.

Mindenki felpattant a székről, hogy időben közbeléphessen, csak én ültem a helyemen mozdulatlanul. Annyira lefárasztottak ezek a hirtelen hangulatváltások, hogy fejfájást kaptam tőlük.

- Mit tettél a lányommal? - üvöltötte Alec arcába kikelve magából, de ez a fafej kölyök, csak lesütött szemmel bűnbánóan tűrte a konfrontációt.

- Most komolyan muszáj ezt? Mi lenne, ha egyszer végighallgatnátok azt amit mondok?

- Mit kell még tudnom? Talán hogy még bántott is?

A kérdés hirtelen jött, és újabb emlékképek rohamoztak meg, amiket azt hittem, már régen eltemettem. Edward ökle Alec feje mellett landolt a falban, majd lassan leengedte őt a földre.

- Ő nem… - suttogta elszörnyedve.

- Így van, ő nem bántott. Sőt, ő segített, mindig, amiben csak tudott - habogtam, majd figyelmeztettem magam, hogy jobban figyelnem kell a gondolataimra, mert egy gondolatolvasó többet is megtudhat az életemről, mint amit kellene.

- Akkor ki az aki bántott? - kérdezte haragtól tajtékzó hangon.

- Az most nem fontos, csak az, hogy a háború a nyakunkon van, és ebből sajna ti sem maradhattok ki.

- Miféle háború? - kérdezte Carlisle.

- Amikor megszülettem, minden rendben ment a Volturi háza táján. Úgy tűnt, hogy Aro rátalált az aranytojást tojó tyúkra, csak hogy a végén minden a feje tetejére állt. Sulpicia mindenáron gyereket akart, és Aro szerzett is neki. Engem. Csak hogy arra nem gondolt, hogy túl hamar rájövök majd az igazságra. Félvér létemből kifolyólag sokkal okosabb voltam, így szinte rögtön tudtam, hogy hazugságban nevelnek. Láttam Bellát a szülés közben, és azzal is tisztában voltam, hogy a fejem feletti lakosztályok egyikében Bella él. Persze Renesmee-ről nem tudtam, így amikor Bellát elhoztátok, Aro elhitette velem, hogy elhagytatok, és nem vagytok kíváncsiak rám, és hogy majd Sulpicia jó anyám lesz majd. Aro ezzel akart egy gyereket, és egy jobb kezet szerezni magának, csak éppen nem jött be. Nem voltam éppen kezelhető gyerek. Egy csöppnyit felidegesített, hogy mindenki folyton elhagy, és lázadni kezdtem. Aro persze innentől kezdve szigorúan fogott. Kiképzések, kiképzések hátán, és persze az elmaradhatatlan büntetések. Persze egy idő után már nem bírta cérnával, egyre idegesebb lett. Már nem úgy kezelte a dolgokat ahogy kell. Olyan parancsokat adott ki, amiknek értelme sem volt. Engem pedig a dögök elé dobott, és akkor elkövette élete legnagyobb hibáját. Elkottyintotta a nagy titkot a születésemről, és a többi szörnyű tettéről. Innentől persze nem volt megállás. Zuhanó repülésbe kezdett, az én irányításommal. Persze ahogy azt kell, pár éve rájött, hogy én irányítom a szálakat a háttérben, így elüldözött a palotából, és megpróbál megöletni, de én nem fogom neki hagyni, sőt, át fogom venni a Volturi vezetését…

Mindannyian annyira naivak, és annyira nem gondolkodnak. Megdöbbentett, hogy észre se vették, hogy mi zajlik valójában körülöttük.

Alec kíséretében felmentem az átmeneti szobámba, és próbáltam újra visszarázódni az élet ritmusába, ami nem is volt olyan könnyű, mint aminek tűnt első nekifutásra. Leültem az ágy szélére, majd hagytam, hogy Alec is leüljön mellém. Lábamra tette a tenyerét, majd apró mozdulatokkal simogatni kezdett. Átöleltem a nyakát, majd mélyen magamba szívtam mámorító illatát. Annyira jól esett a gyöngédség, hogy egy pillanatra azt is elfelejtettem, hogy hol vagyunk, de szerencsére gyorsan kitisztult a fejem, és felpattantam az ágyról. Megfogtam az ágy szélére kikészített ruhát, és gyorsan bevágtattam a fürdőbe.

Beálltam a forró víz alá, és csak folyattam magamra. Annyira megnyugtatott, hogy mindent el akartam felejteni abban a percben. Azt kívántam, bár olyan életem lenne, ahol semmire nem emlékezek. Csak a szerelem és a család.  Semmi más…

4. fejezet

4. fejezet

Az erdő szaladt körülöttem. Annyira élőnek éreztem magam, hogy szinte szárnyaltam a boldogságtól. Éreztem a meztelen talpam alatt a talajt, a gallyakat, a faleveleket, és mélyen magamba szívtam a friss harmat illatát. Felmentem a hegyek fölé, egészen ki a felhők takarásából. Élveztem a napfény perzselő érintését az arcomon, és a szél simogatását a bőrömön. Mélyet lélegeztem a friss levegőből, majd összeszedtem a gondolataimat. Tudtam, hogy a házban egy csomó kérdés vár, és azt is, hogy a hátam közepére sem kívánom, egyiket sem. Kis idő után mégis vettem magamon az erőt, és inkább visszamentem abba a házba, amiről gyerekkorom óta csak álmodtam.
A ház tényleg hatalmas volt. A fák takarásában már messziről láttam a homlokzatot, a kikukucskáló tetőablakokat, amik szinte szemekként tekintettek az égboltra. Lassan sötétedett, és én éreztem, hogy újra rámnehezedik az élet súja, amit eddig nem éreztem. Fájdalom és félelem kavargó folyama örvénylett bennem, és minden lépéssel olyan érzésem volt, mintha egyre csak lejjebb nyomna, hogy még csak felegyenesedni se bírjak.
Az újjászületés röpke, felszabadító pillanata letaglózott. Egyszerre átkoztam el testem csodás képességét, és áldottam második esélyemet.
Az ajtót választottam, gondoltam az sokkal célszerűbb, mintha az előbbi ablakon robbantam volna be, épp úgy ahogyan távoztam. Legnagyobb meglepetésemre pedig mindannyian lent voltak a nappaliban. Legelőször egy szőke hajú srácot pillantottam meg a kanapén, de csak azért volt annyira szembetűnő, mert olyan fancsali képet vágott, mintha éppen nyúznák, mellette pedig egy alacsonyabb kis csaj ült. A kanapé másik felében egy hatalmas figura, százas mosollyal az arcán. Egy olyan meleg tekintettel, hogy muszáj volt mosolyát viszonoznom, de aztán meghalottam, hogy az elöbbi szőke srác feljajdul. Ijedve kaptam rá tekintetem, de ő csak mereven rám nézett.
- Gond van? - kérdeztem tőle, de ő csak nem akart válaszolni.
Szúrós tekintete lyukat ütött a tarkómon, így zavaromban továbbkezdtem figyelni a családot.
- Nem fáj semmid? - kérdezte egy kicsit idősebb, szintén szőke férfi.
- Nem, köszönöm - válaszoltam könnyeden, egy fülrepesztő mosoly kíséretében, erre az elöbbi srác megint feljajdult.
- Inkább ülj le. - Lépett mellém hírtelen Alec a semmiből, és kisért az egyik fotelhoz.
- Te meg honnan kerültél ide? - kérdeztem zavaromban, mert tényleg nem vettem észre.
- Itt álltam az ajtó mellett - mondta a szemét forgatva, majd homlokon csókolt, és leült a karfára, kezemet pedig a tenyerébe rejtette.
Értetlenül pislogtam rá, mert eddig soha nem volt ennyire közvetlen, ha valaki volt a közelünkben, most meg tényleg nagyon sokan voltunk.
- Azt hiszem még mindig nem tiszta teljesen a fejem - mondtam, majd megsimogattam a halántékomat, de ez sem segített semmit.
- A nevem Carlisle. - Lépett hozzám az előbbi férfi és letérdelt elém. - Megvizsgálnálak egy kicsit, ígérem, hogy gyorsan végzek. - Mosolygott rám kedvesen.
Vállat vontam, majd hagytam, hogy belenézzen a szemembe, majd  fülembe, hogy ellenőrizze a pulzusomat, majd a légzésemet.
- Megmaradok Doki? - kérdeztem tréfásan, de most valahogy nem talált célt.
Alec olyan erősen megmarkolta a kezemet, hogy baljós volt, még eltöri, ezért erővel kihúztam, és simogatni, és puszilgatni kezdtem fájó ujjaimat.
- Ez fájt - nyafogtam.
- Hagyd már abba. Nem vagy te gyerek - förmedt rám.
- Te meg nem vagy az apám - ordítottam, kikelve magamból, de rögtön meg is bántam.
Tekintetem rögtön megtalálta, Edward lehatott fejét, és Bella sírós tekintetét.
- Sajnálom, érzéketlen vagyok... - leheltem, de a végén már nem is tudom minek.
Vegyes érzelmek kavarogtak bennem, és talán azért mert arra, hogy egyszer ebben a házban fogok ülni, soha nem számítottam.
- Sajnálom - mondtam hangosabban, de kicsit ez már magamnak is mondtam, mert majd bele szakadt a szívem a bennem tomboló "volnákba".
Egy erős kezet éreztem magamon ahogy magához szorít. Ijedten hátráltam, hiszen tudtam hogy nem Alec ölel, de a két kéz csak nem engedett. Hirtelen elöntött mindenféle érzés. Olyan volt, mint egy hatalmas lefolyó, ahonnan kihúzták a dugót. Minden érzelem egyszerre rohamozott meg, és olyan erővel, hogy szinte fuldoklani kezdtem, de mire felfoghattam volna, hogy valóban fuldoklok, csak azt vettem észre, hogy minden elhomályosodik.
- Ereszd el, Jasper... - halottam meg mesziről, majd kezdtem újra visszajönni a víz felszínére.
Amikor kinyitottam a szemem elég vicces jelenet tárult elém.
Én még mindig a fotelben ültem, Alec oldalt leesett a földre, -  mintha csak félrelökték volna, - előttem pedig a nagy melák feküdt hanyatt, ölében pedig a szőke srác. A többiek pedig körülöttünk álltak, mintha csak valami komikusok lennénk, és ők jöttek volna megnézni minket.
Esküszöm, abban a helyzetben, elfogott a röhögés. Úgy és olyan felszabadultan kacagtam, mint még ebben az életben soha. És erre az önfeledt vihogásra csak rákontrázott a szőke srác...
- Te tiszta idióta vagy... - mondta két fuldoklás között.
- Lehet, de legalább nem vagyok telepata - néztem rá félrehúzott mosollyal.
Egy pillanatra megállt a nevetésben és elgondolkodott.
- Olyan a mosolyod, mint az apádé - mondta komolyan.
- A te fejed meg ugyanannyira rémisztő mint Donnak - kontráztam rá, most már én is komolyan.
- Remélem csak tréfának szántad ezt a nevet. - Nézett rám gyilkos szemekkel.
- Mondjuk mondta, hogy ha megemlítem a nevét, megáll benned az ütő is, de nem hittem neki. Kíváncsi voltam. Látni akartam a saját szememmel.
- Ne játssz a tűzzel, kislány - mondta, majd felkelt a földről, és jelképesen leporolta magát, majd felsegítette a nagydarab srácot is.
Visszaült mindenki a helyére, majd csöndben várt a reakciómra, de én voltam annyira szemét, hogy mindenkit megvárjak.
A fejem immár tiszta volt. Nem kavarogtak bennem, nem oda illő dolgok. És nem volt olyan részlet, ami elkerülte volna a figyelmem. Még Alecet is észrevettem, hogy mostmár inkább keresett egy másik helyet, két lépésre tőllem, kellő távolságban.
- Én csak a tűzzel játszom - mondtam egy újabb fülrepesztő mosoly kiséretében.
- Ki vagy te, Démon? - kérdezte, mélyen a szemembe nézve.
Lányos zavarral pislogtam ártatlanul, borostyán színű vádló szemébe, de tudtam, hogy előle nem rejtőzhetek el.
- Ki? Én? Démon? Ez sértő - mosolyogtam bájosan, de már csak az odaillőség kedvéért.
Beletúrtam hosszú hajamba, majd belekezdtem véget nem érő mesémbe...






Sziasztok!

Sajnálom, hogy ennyire későn hoztam a fejit, de volt egy kis kavar itthon, így nem voltam olyan állapotban, hogy leüljek írni. Mindegy is, nem ez a lényeg, most ezt hoztam. Amúgy, most leszögezem, hogy a történetet nem fogom semmi képen sem abbahagyni, mert mindenképpen be akarom fejezni, és be is fogom. Néha lehet, hogy egy két hét kimarad, de mindenképpen írni fogom :) 
(Reni, az ajándékot ma feladom, így kb, két-három nap és meg kell kapnod :)
Ja és a többieknek, újra fog indulni  verseny, egy újabb nyereménnyel!
Remélem tetszett a feji, írjátok le pár sorban mi a véleményetek :)

Üdv: Kemra

Játék eredményhirdetés!!

Játék eredményhirdetés!!

Sajnálom, hogy elcsúszott az eredményhirdetés, de most pótolom, és kihirdetem a győztest.

Örömmel jelentem be, hogy Reni a szerencsés nyertes :)

A részleteket, majd emailban megbeszéljük :)

Gratulálunk neked Reni :)

Üdv: Kemra


Jövő héten új játék, és új nyeremények :)

3. fejezet

Sziaztok!

Szomorúan láttam, hogy csak két komit kaptam, de azért én mégis felteszem az új fejit, mert kíváncsi vagyok, mit szóltok hozzá :)
És azért is szomorú vagyok, mert csak Reni jelentkezett a játékra, pedig én szívesen ajándékozom azt a poharat, és még más ereklyéket is :) Mindegy, ha más nem jelentkezik, akkor nem húzom az időt, inkább mihamarabb lezárom a játékot, és elküldöm a poharat, aztán jön egy új játék :)
Jó olvasást, és kérlek, legalább pár szót írj :)

Puszi: Kemra


3. fejezet

A fájdalom az övé volt, és ezt senki nem vehette el tőle. Mindannyian átéreztük a veszteségét, de mégsem érezhettük annyira mélyen, mint ő. Ő igazán ismerte ezt a csodálatos, és erős teremtést. Csak a haláltusájának lehettünk a tanúi, de még így is tudott nekünk tanítani, a túlélésről, és a szeretet erejéről, hiszen csakis egy kivételes lényt lehet ennyire szeretni, mint ahogyan Alec szerette őt.

Láttam a srác szemében azt a kínt, amit én is éreztem, amikor azt hittem, hogy Bella halott, és ezt nem kívánom senkinek, de mégis, annyira nehéz, még így külső szemlélőként is, mert mi van, ha tényleg a lányom volt, és Alec nem hazudott...

Minden annyira zavaros volt, és ez megrémített. Bella állapota, meg csak egy arasszal volt csak jobb a srácénál. Őt is megviselte a veszteség, mert valamiért máris teljes mértékben elhitte, ezt az egész képtelen dolgot. És talán, most, hogy meghalt, talán nekem is így kéne tennem. Nekem is gyászolni kellene, ezt a lányt. Hiszen ekkora utat megtettek, és szerencsétlen bele is halt, akkor talán sajnálnom kellene, de valamiért, nem érzem, hogy a részem lenne, de lehet.

- Láttad már? - kérdezte Bella váratlanul.

Már lassan egy óra eltelt a lány halála óta, a család pedig a földszinten ült a kanapén.

- Nem - válaszoltam egyszerűen.

Nem akartam erre több szót pazarolni. Még, hogy megnézni? Nem vagyok én bolond... és különben is. Mi közöm van nekem ehhez, és amúgy sem érdekel...

- Miért? - kérdeztem hirtelen.

- Mert a lányod... - lehelte elcsukló hangon.

Láttam, hogy a szobában mindenki megfagy, hirtelen senki nem vett levegőt.

- Nem, ő csak egy halott lány.

- Csak nézd meg. Nem kértem többet, és nem is fogok kérni - fogadkozott-könyörögve.

nem tudtam mit mondjak. Az izmaim minden gondolkodás nélkül cselekedtek, ezért már csak arra eszméltem, hogy úton vagyok, fel a lépcsőn.

Az ajtót csöndesen nyitottam ki. Féltem, hogy ezzel megzavarom Alecet, bár elég szürreális, mert minden képen megzavartam.

Fel sem emelte a fejét, még csak felém sem pillantott, csak beszélni kezdett. Lassan és monotonon, mintha jól begyakorolt monológ lenne.

- Nem is akart idejönni. Megesketett, hogy bármi legyen, ide nem jövünk. Arra kért, hogy a titkát őrizzem meg, és erre ő vitte magával a sírba. Annyira igazságtalan, hiszen úgy volt, hogy én megyek előbb. Nem lett volna szabad elengednem a kezét, még egy pillanatra sem. Az én hibám volt, és ezt már nem tehetem jóvá... Annyi hibát elkövettem, és ő folyton megbocsájtott, nem is értem miért. Mindig mellettem állt, pedig nem voltam rá érdemes. Ő mindig nyugodt tudott maradni, a legveszélyesebb pillanatokban is, és én? Én soha nem tudtam a megájt, mégis neki kellett elmennie...

- Ne okold magad, te vagy a legkevésbé hibás... - mondtam nyugtatás képen.

Haragtól szikrázó szemét rám emelte, majd jelképesen köpött egyet.

- Mondja nekem az, aki elhagyta a szerelmét terhesen, mert azt feltételezte, hogy megcsalta...

Erre nem tudtam mit mondani. Igaza volt. Ahogyan a vádló szemeinek is... Ha ez a lány nem is a lányom, akkor is szörnyű amit Bellával tettem, és ezt már senki nem mossa le rólam... Örökké üldözni fog a tudat...

- Mit akarsz itt, Cullen? - kérdezte, most már kisebb haraggal.

- Csak azért jöttem, hogy megnézzem, jól vagy e? - habogtam össze-vissza, majd az ágy melletti lámpa ernyőét kezdem el babrálni.

- A halott menyasszonyom testét tartom a karjaimban. Szerinted, hogy vagyok? - üvölti, újra kikelve magából.

Oké, ez hülye kérdés volt. Ennyit a normális viselkedésről. Mondjuk nem csoda, hogy mindenki taplónak tart. Néha tényleg lehetetlen dolgokat tudok mondani, de nem akarattal.

- Ha azért jöttél, hogy megnézd, Őt, akkor rossz ajtón kopogtatsz. Mert nem eresztem el - mondta, majd elkezdte a lány arcát simogatni, mintha meg akarná nyugtatni.

Hátborzongató látvány volt ahogyan magához ölelte, mégis annyira természetes.

- Az ö lánya - halottam meg egy elgyötört hangot a hátam mögül.

- Lehet, de én akkor sem engedem neki, hogy még egyszer bántsa... - mondta színtelen hangon.

- Ő az apja - próbálkozott újra Bella a lehetetlennel, majd odasétált hozzám.

Halottam, hogy lassan mindenki mögém lép, és közben Bella még biztatás képen a kezemet is megfogta. Erőt vettem magamon, és közelebb léptem az ágyhoz.

- Nem akarom, hogy elvegye tőlem - motyogta halkan.

- Nem veszi el tőled senki drágám - lépett oda hozzá Esme, majd anyai ölelésben részesítette.

Alec, lassan és fájó szívvel kelt ki az ágyból, majd fektette a lány testét vissza. Amikor odaléptem mellé, a hideg végigfutott halott testemen. Az arca bájos volt és ártatlan, olyan akár egy örökké békés angyalé. Olyan volt, akár az én kis angyalkámé, akit én annyira szerettem. Olyan volt, mint Bella, amikor ember volt. Gyönyörű sötétbarna haja szív alakú arcát keretezte, és annyira békés volt, mintha csak aludna. Egy kisgyerek volt még, egy ártatlan leány, aki csak szabadságra és szeretetre vágyott.

Leültem az ágy szélére, majd magamhoz öleltem az apró és törékeny testét. Annyira vékony volt, hogy szinte elveszett az ölelésemben.

Fagyos testemhez öletem halott testét, és elöntött a bűntudat. Én okoztam ennek a csodálatos gyereknek a halálát. Azzal, hogy nem akartam elismerni a sajátomként, és erre nincs bocsánat...

Fagyott karjaim egyre erősebben kezdték ölelni aprócska testét, majd próbáltam elnyomni feltörni készülő könnyeimet.

Igen, a könnyeimmel küszködtem, bár azok soha nem is léteztek, de most mégis áldottam, hogy képtelen vagyok a sírásra, mert most szégyenkezhetnék miattuk. A lelkemben hasadt vágás, amit még Bella miatt ejtettem, a butaságom miatt, hogy magukra hagytam őket, most újra felszakadt, és vérezni kezdett. Nem éreztem nagyobb űrt és fájdalmat, mint abban a pillanatban, mert szembesültem tettemmel.

Magára hagytam akkor ezt az angyalt is, és most a halott testével a kezemben, nem lehet nyugtom, bár én is belehalnék, ahogyan Alec is mondta.

A többiek tudták, hogy jobb lenne, ha magunkra hagynának, így testvéreim visszamentek a nappaliba, míg fogadott szüleim, Bella, Nessi és én a kanapéra kuporodtunk le. Alec, mint valami félholt a sarokba kuporodott a fal mellett, és onnan figyelt. Néha olyan érzésem volt, mintha imádkozna, de nem értettem az értelmét, hogy miért imádkozik, hiszen a vámpíroknak nincs lelkük, és a könyörgés hasztalan a mi fajtánk részéről. Ezek után, nem is tudom, hogy igazából mire is vártunk, csak arra, hogy vártunk...

Alig telhetett el két óra, amikor meghallottam, valami nem odaillő hangot. Annyira nem ebbe a házba illet, hogy egy pillanatra még abban is kételkedtem, hogy megvan e még a józan eszem.

Alec úgy pattant fel a földről, mintha tűzzel égették volna, mi pedig bambultunk, mintha szellemet látnánk.

A lány szíve egyszer csak beindult. Minden előjel nélkül dobogni kezdett, amit sehogy sem tudtam hová tenni. Lassan bár, és bizonytalanul, és néha ki is hagyott egy-egy ütemet, mégis ott volt. Kitartóan és egyre erősebben vert. Mindannyian megrökönyödve figyeltük, ahogy a csodás arc újra megtelik színnel, majd sebei, lassanként begyógyulnak. Csodálva figyeltük a félvér lány újraéledését, és újjászületésének első perceit. Olyan csodának lettünk a tanúi, amit talán még senki nem látott. Önregeneráció, sejtszinten. Vagyis önmagát gyógyítja meg a méreggel, mint amikor az emberi test vámpírrá változik, de ez még annál is több. Ez egyszerűen csoda.

A szíve egyre szaporábban vert, Alec pedig egyre jobban kezdett megnyugodni. Tudtam, hogy már nem kell sok, és magához fog térni, aztán pedig megtudunk, majd mindent beszélni.

Csöndesen vártuk, hogy jobban legyen. Nem akartuk, hogy ideje korán felébredjen, és azt sem, hogy fájdalmai legyenek, ezért Carlisle bekötött neki egy infúziót, amiben egy nagyon erős fájdalomcsillapító volt.

Lassacskán tért vissza belé az élet, és egyre pirospozsgásabb lett az arca. Mindannyian kezdtünk megnyugodni, amikor körülbelül a negyedik óra után, a lány mocorogni nem kezdett. Teste görcsösen vonaglott, szemei pedig ide-oda cikáztak szemhéja alatt.

- Ébren vagy, kedvesem? - hajolt oda hozzá Alec. - Kérlek, nyisd ki a szemed... vagy szorítsd meg a kezem, ha hallasz.

Tenyerébe csúsztatta aprócska kezét, majd a lány teljes erejéből megszorította, de mindannyian tudtuk, hogy ezt nem azért tette, mert halotta, hanem mert szörnyű fájdalmai voltak.

Teste megfeszült, majd mintha elvágták volna, elernyedt. Nyugodt volt, és békés, mint annak előtte.

Mindannyian megfagyva figyeltük a történéseket, de a következőre valahogy senki nem gondolt. Szemei kipattantak, és a plafonra szegezte tekintetét.

- Hallasz, kedvesem?

Fejét oldalra fordította, és Bellára nézett. Láttam rajta, hogy felismerte anyját. Aztán lassan végigmérte a családot, végül pedig engem is szemügyre vett. Nem nézett túl sokáig, éppen csak felmérte, hogy kik vannak a szobában, már fel is pattant az ágyról.

- Minden rendben? – kérdezte Alec aggódva, miközben lépett felé egyet.

A lány riadtan hátrált, majd egy apró féloldalas mosoly kíséretében, átugrotta Alecot, és kiugrott a szemközti ablakon…