4. fejezet

1.     Sziasztok!

Meghozam az új fejezetet :) Tudom, hogy sokat kellett várni rá, és hogy előzetesként, csak egy kis részletet kaptatok, de remélem, ez egy kicsit kárpótol. A második könyvel kapcsolatban, egy kis változás lesz, mert megírtam egy kis vázlatot, így előre, és rájöttem, hogy a fejezeteket rosszul osztottam fel, ezért, a fejezetek menüben, a helyes változatot a következő fejezetekkel kijavítom majd. 

Azt még nem tudom, hogy pontosan mikor hozom a kövi fejit, de ígérem, hogy sietek :) 

Asszem nem is húzom tovább az agyatokat :) Jó olvasást :) És kérlek komizzatok :)

 

4.   fejezet

Sulpicia végig a kezemet fogta. Egy lépéssel előttem ment, igazából azt sem tudtam, hogy merre, csak haladtam utána mint egy kiskutya. Egy pillanat alatt vagy ezernyi gondolata járt át az elmémet, és ez igazából felszabadított. Nem éreztem, hogy meg kellene felelnem, és azt sem, hogy minden lépésemre figyelnem kell. Annyira jó volt végre, hogy magamat adhatom, és nem kell az emberi dolgokkal törődnöm. Mintha én vámpírnak születtem volna.

Amikor kiértünk a kastélyból, egy csodálatos erdőbe értünk. Alig lehetett pár pillanatra, de nekem egy örökké valóság volt, mert annyira csodálatos volt minden pillanat az új szememmel, ami sokkal több részletet lát, és csodálatos agyammal, ami milliárdnyi emléket tárolt egy pillanat alatt, és ebben a legcsodálatosabb, hogy örökké emlékezni fogok rá, hogy milyen volt először vadászni.

Az erdő közepe felé Sulpicia lelassított, majd meg ált, és végül lassan elengedte a kezemet. Ekkor értettem csak meg, hogy ezzel a gesztussal nem bátorságot akart belém önteni, és nem is irányítani akart, csak az újszülöttségem miadti kitöréstől óvott meg.

Furcsállottam is, hogy miért pont egy ilyen gyenge nő kísér el vadászni, de mégis megnyugtató volt, hogy nem Dimitri jött el velem. Ő kicsit ijesztő, és láttam rajta, hogy nem is annyira kedvel, ezért nem nagyon erőltettem a dolgot.

- Szagolj bele a levegőbe - mondta nyugodtan.

Behunytam a szemem, és beleszagoltam. Éreztem, hogy az erdő friss illata bekúszik a tüdőmbe, majd, hogy megérzem a vér jellegzetes rozsdás szagát, majd mellé keveredik az édeskés aroma. Egyre jobban alakult át az érzékelésem, emberiből, vámpírrá, és ezzel együtt, vágyni kezdtem a vér ízére. A torkom kaparni kezdett, ezért nem akartam tovább várni. Elengedtem magam, és hagytam, hogy eluralkodjon rajtam a vámpír, és vadászni kezdjen...

Csak egy pillanatálló alatt értem el az ösvényt, ami a két erdőrészt választotta el. Lelassítottam, majd körbe kémleltem. Ekkor láttam meg a párt, akik ott sétáltak. Elszörnyedve, vettem észre, hogy ösztönöm egyenesen z emberekhez vezetett, de amikor az agyam is felfogta, elkezdtem szaladni az ellenkező irányba. Hallottam, hogy Sulpicia szorosan mögöttem jön, de nem törődtem vele, helyette inkább eluralkodott rajtam a harag. Haragudtam, mert tudja, hogy nem akarok embereket ölni, mégis hagyta volna, hogy megtegyem.

Lassan kiértem az erdőből, és egy hatalmas meredek sziklához értem. A mélyén csak törmelék volt, de mégis gyönyörű volt, ahogy a nap ledőlt a hatalmas kavicsos párnákra.

- Nem tetted meg... - suttogót mögöttem barátnőm.

- Persze, hogy nem. Megmondtam, hogy nem fogok embereket ölni. Attól még, hogy elhagytak, én nem fogok ész nélkül gyilkolni. Lehet, hogy ez neked normális, de nekem vannak elveim, és nem akarom, hogy emberek veszítsék el az életüket csak azért mert éhes vagyok... - keltem ki magamból. Felforrt bennem a harag, és ezt már leplezni sem tudtam.

Észrevettem, hogy támadó állásba ereszkedek, majd arcom védekező grimaszba torzul, és így érvelek vadul.

Mindig is érzékenyen érintett ez a téma, és azt hiszem, hogy utoljára Jackob ellen keltem ki ennyire, de ez mégis más volt, annyira állatias.

Lassan felegyenesedtem, majd elfordítottam a fejem, a megszeppent Sulpiciáról. Lenéztem a mélybe, majd gondolkodás nélkül levetettem magam. Éreztem ahogy a szél a hajamba kap, és közben egyáltalán nem érdekelt, hogy éppen egy negyven méteres szakadékba ugrottam bele. A félelem messziről elkerült, és csak a csodálatos felszabadultság uralt. Olyan volt, mintha a szél kifújta volna a gondokat belőlem. A földet a lábam puhán, és könnyedén érintette. Annyira természetes volt, hogy csak így leérkeztem,  hogy csak úgy pajkosan felkacagtam. Semmi nem érdekelt, és minden annyira messzinek tűnt. Csak én voltam, és kivételesen nem kellett másokra támaszkodnom.

Beleszagoltam a levegőbe és újra megéreztem a csodálatos édeskés illatot, de ez valahogy mégis más volt. Elengedtem magam, majd elindultam, újra vadászni.

Megláttam, egy csodálatos kis őzikét, ami tökéletes első vadászat, lenne, ezért nesztelenül elindultam felé, majd mikor elrugaszkodtam, megpillantottam, egy hatalmas hegyi oroszlánt, amint az én kis helyes gidámat szemelte ki magának.

A levegőben változtattam az irányt, majd elkaptam a hatalmas állatot, és egyetlen mozdulattal leterítettem. Nem küzdött annyira mint amennyire számítottam rá, és nem is volt annyira nehéz, sőt, az íze is csodálatos volt. Nem is értem, hogy a többiek miért panaszkodnak állandóan.

És asszem ekkor jutott el a tudatomig, hogy már nincs olyan, hogy többiek, csak én és a kicsikém, akit még nem is ismerek.

Minél hamarabb vissza kell mennem, hogy végre a karjaimba zárhassam, az én kis angyalkámat.