3. fejezet

:D 
Sziasztok Emberek!

Meghoztam a frist :) Tudom, hogy nagyon későn, de túl sok volt a dolgom, ezért nem tudtam net közelbe kerülni, de most megírtam, és remélem tetszeni fog.
Leleplezem a nagy titkot, és elárulom, hogy mi a sorsa a mi kis Bellánknak. Továbbá, egy kis előzetes a kövi könyv hangulatáról... :D Remélem nem okoztam csalódást, és csak hogy érezzétek a törődést... Elmondom, hogy nem a nyomásra döntöttem így, és a fenyegető levelek sem hatottak rám. A forgatókönyv előre meg van írva, már csak a kidolgozás van hátra. És hogy megemlítsem, ha egy dolgot megváltoztatnám, akkor kétséges lenne a jövő, és azt senki sem szeretné XD

Jó olvasást, és okt, 19-én várlak titeket, este tízkor. :D

Puszi: Kemra

1.     3.  fejezet

Szörnyű tűz mardosta a testemet. Úgy éreztem menten elégek. Bár minden annyira éles volt, mégis képtelen voltam bármit tenni. Szerettem volna menekülni, menekülni, akár a halálba is. Igen, ez volt az amire vágytam, a halál megnyugvást hozhatna a kínjaimra. Minden pillanatban a halálért könyörögtem, de mégsem mondtam ki hangásan, mert a fagyos kemény apró kéz, mely végig az enyémet fogta, és karjában, az én egyetlen gyermekemet tartotta, megakadályozott benne. A halálra vágytam, minden porcikámmal, de az angyalért, aki az a pici baba volt, akit én hoztan a világra, bármit megtettem volna. Ezért inkább lehunyt szemmel tűrtem, és vártam a végét a gyötrelmeknek.

Már nagyon sok idő eltelt, és a fájdalom nem enyhült, de Sulpicia, a babámmal, egy tapodtat sem tett mellőlem. Folyton a fülembe suttogott. Mesélt magáról, arról, hogy miket szeret. Elmesélte, hogy a kedvenc színe a sárga, majd viccesen hozzátette, hogy be ne tegyem a szobájába a lábamat, mert a látvány sokkoló, ugyanis minden bútor és minden tárgy, a citromsárga különböző színeiben pompázik. Ha a fájdalom nem tompított volna le, talán még fel is nevettem volna. Elképzeltem, ahogy ez a tünemény egy hatalmas sárga ágyon ül, és mindenféle habos-babos párnákkal és macikkal veszi magát körbe, akár egy bástyával. A kép kicsit sem volt életszerű, egyáltalán nem tudtam volna elképzelni ezt a vagány, erős és független csajt, maci imádattal. Tehát ki tudja? Én aztán nem! És, ha csak Arora gondolok, röhögnöm kell, hogy beengedte ezt a lakberendezőt a hálójukba.

Gondolatban újra felnevettem, de az erős fájdalomhullámtól, a számon csak egy erőteljes morgásszerű üvöltés távozott. Mit ne mondjak, nem kicsit megrémültem a saját hangomtól. Eddig nem ilyen volt. Sőt, bennem eddig semmi "vadállati" nem volt. Egy kis törékeny lány.

Sulpicia újra beszélni kezdett. Mesélt, minden féléről. Hétköznapi dolgokról. Az időjárásról, az új ruha trendről és a világ pénzügyi helyzetéről.

Nem aprózza el - gondoltam magamban. De az egyre jobban frusztrált, hogy bár gyermekem éppen a kezében pihen, rólla mégsem esik egyetlen szó sem. Soha nem szól hozzá a jelenlétemben, csak néha elviszi megetetni, de nem árul el rólla semmit. még csak azt sem tudom, hogy kisfiú vagy kislány. Végig a nevén gondolkoztam, de a fiúnév csakis az apja után lehetne ANTONI. Ha pedig kislány, akkor pedig Renesme, Sulpicia szerint elég gyerekes ilyen nevet adnom neki, de szerintem angyali. Édesanyám Renée után, és Esme, a második anyám után…

Éreztem, hogy a lelkesedése egyre fogy, és hogy egyre nehezebb témát találnia. Furcsa volt, hogy a jövőről nem beszélt, és a vámpírságomról sem tett egyszer sem említést. Újra és újra felvetett témákat, és aranyosan megbeszélte-kitárgyalta önmagával. Néha veszekedett is, amin mindig kuncognom kellett, de valamiért mindig csak a fájdalmas üvöltés szakadt fel a torkomból. Észrevettem, hogy percről percre erőteljesebb, és állatiasabb a hangom, és valami beteges oknál fogva, ez tetszett nekem. Már nem ijesztett meg, és nem is volt szokatlan, csak volt, és akartam, hogy legyen.

nem tudom, hogy mennyi időt tölthettem a fájdalom társaságában, de már nagyon vágytam rá, hogy vége legyen.

A tűz erősödni kezdett. Testem majd szétrobbant a kíntól, de a legjobban mégis a szívem fájt. Ez nem az a gyönge kis szúró érzés volt, amit az ember érezni szokott, ez kín volt a javából. Szó szerint égett a szívem.

A szívem gyorsabb ütemre kapcsolt, és úgy éreztem, majd ki szakad a mellkasomból, majd egyszer csak megszűnt dobogni, és többet, már nem hallottam a megnyugtató tamtamot...

A szobában csönd volt, nem hallottam semmi motoszkálást, de a kintről behallatszó zajok zavaros egyvelege szinte egy másodperc alatt árasztották el agyamat.  Lesújtó volt a madárfütty, a tücsök hangos ciripelése, a falevelek apró neszezése, ami dobhártyaszaggatóan, a fülemben visszhangzott. Hosszúnak tűnő másodpercekig meg sem mertem moccanni. Behunyt szemekkel feküdtem, és azért imádkoztam, bár ne ez  lenne a valóság.

Végül meguntam a tétlenséget, ezért könnyedén, és tőlem szokatlanul, próbálkozások nélkül felültem az ágyban. A szoba sötét volt. A hatalmas ablakok sötétítő függönyök mögé voltak rejtve, de a beszűrődő napfényből ítélve délután, négy körül lehetett. A szoba csöndes volt, meglepően csöndes. Tudtam, hogy rajtam kívül vannak a szobában, de próbáltam csak lassan adagolni az információt, új szuper agyamnak. Éreztem, hogy sokkal gyorsabban fogom és dolgozom fel az információkat mint eddig, de mégsem akartam túladagolni, nehogy a végén még olyat tudjak meg, amit nem kellene. Az összefüggések reménytelenül és szívfájdítóan gyorsan állnak össze a fejemben, és ezért nagyon sokszor járt rám a rúd, pont ezért tetetem olyan sokszor a hülyét. Nézzenek inkább ügyefogyottnak, mint hogy a végén én legyek a bűnbak.

 A szoba meglepően tágas volt, úgy is mondhatnám, hogy hatalmas. Még soha nem láttam, itt még nem jártam. Talán végig azt tervezték, hogy ide hoznak.

A gardróbszekrény ajtaját akkor is kiszúrtam volna, ha nem ismerem a női leleményességet. A dupla ajtó kissé megijesztett. A falnak furcsán vöröses árnyalata volt, és ami leginkább nem illet a szobába, azok a szélharangok voltak. A függönykarnis végére egy-egy kis szélcsengő volt akasztva. A hangja édes volt, és úgy csilingeltek akár az angyalok a mennyben. Lágy volt és bársonyos a hangja, fura mód megnyugtatott. Az egyiken kis sárga esernyők lógtak, míg a másikon apró szintén sárga delfinek. Gondolatban hangosan felkacagtam. „A kis sárgaimádó vámpírlány.” A szoba közepén, a csilláron is volt egy szélharang, ami talán még a többinél is szebb volt. Ezüst csillogását a napfény szórta szét a falra és a bútorokra. A tetején, egy nyolcszög lapocskán egy V betű díszelgett, a kis csüngők pedig apró keresztek voltak. Rusztikus és egyben furcsa régies keresztény bájt kölcsönzött az ébredésem pillanatának. Sok kérdés tevődött fel bennem abban a pillanatban, de ahelyett, hogy kérdések tömkelegét zúdítottam volna ki a számon, inkább körbepillantottam, és szememmel a gyermekemet kerestem. Tudtam, hogy nincs a szobában, mert nem halottam szíve gyors verdesését, de attól még csodás lett volna megpillantani.

Az ajtóban két fiatal lányt és egy magas férfit pillantottam meg, majd legvégül az ismerős arc tűnt fel. A két lány nagyon hasonlított egymásra. Alacsonyak voltak, és hatalmas mosoly ült az arcukon. A hozzám közelebb álló lánynak szoros lófarokba volt kötve sötétbarna haja.

Ő lehet Gitta, azt hiszem – gondoltam magamban.

Eszembe jutott, ahogy pár napja összevesztek azon, hogy miért kell állandóan felkötnie a haját. Mulatságos volt a jelenet, ahogy hallottam.

A kicsit távolabb álló lány kissé a férfi mögé bújva figyelt. Az ő haja rövid volt, és aranyosan göndör. A védelmező férfi, magas volt és feltűnően izmos. A ruhája csak úgy feszült rajta, ahogy védelmezően görnyedt a három lány fölé. Végül tekintetem megtalálta azt a személyt, akit a legjobban látni akartam.

Szemei smaragd vörösök voltak, akár a többieké. Szemei csillogtak, de bűntudatot és szégyent is rejtettek magukban.

Elmerültem a tűzóceánban, és minden megszűnt számomra.

- Azt hiszem, hogy a fiatal hölgynek, még sok kérdése van, de szerintem kezdhetnénk a sort egy kiadós vadászattal, mielőtt elszabadulnának az indulatok – hallottam meg a mélyen búgó hangot. A magas férfi mondhatta, de nem nagyon figyeltem rá, csak azt vettem észre, hogy apró ujjacskák kulcsolódnak a csuklómra, és az ajtó felé kezd el vonszolni, majd elindultam életem első vadászatára, azzal a teremtménnyel aki tudja, hogy hol van életem értelme…

Léci, legalább írjatok két szót!

Puszi: Kemra