2. fejezet

Szasztok emberek, vámpírok és alakváltók!

Meghoztam az új fejezetet, remélem, hogy tetszeni fog. Kérlek titeket, írjátok meg a véleményeteket.
Asszem ennyi, üdv: Kemra

2.      fejezet

Szememet nem mertem kinyitni. Csak a nyugodt és békés alvás járt a fejemben, és az, hogy ez így is maradjon. Olyan érzésem volt mintha hatalmas felhőkön feküdnék. Szinte felüdülés volt fájó testemnek a puhaság.

Újaimat végigfuttattam az oldalamon. Puha selyem futott végig alattam és fölöttem. Mind a lepedő, mind a takaró a legdrágább selyemmel volt borítva ami elvarázsolt.

- Én a te helyedben kinyitnám a szemem, és nem álmodoznék – szólt egy csilingelő női hang mellőlem.

A szemeim olyan gyorsan pattantak ki az ismerős hang hallatán, hogy megfájdult belé a fejem.

A kis termet, dühvel és megvetéssel vegyített arckifejezéssel meredt el mellettem az ablakot kémlelve.

Percekig hangomat kerestem. Csak tátogtam össze-vissza, mint valami idióta.

-  Jeni – találtam meg a hangom ijedten.

- Ez a nevem ne koptasd – mondta lekezelően.

Nem tudom, hogy mi hatott meg jobban. Az, hogy hozzám szólt, vagy az ahogyan gyermeki csilingelő hangját meghallottam, de egy biztos, én abban a percben, és szent helyen sírva fakadtam. Nem tudom, hogy ez a sírás inkább szomorú volt e attól, hogy tudom hól vagyok, vagy inkább vidám, hogy végre nem vagyok egyedül. Sietve felültem, majd forró arcomat a felhúzott térdemre próbáltam hajtani, már amennyire ez sikerült. Sírtam, zokogtam… A fájdalom és magány egy pillanat alatt öntött el, és vágyni kezdtem egy ölelő karra, és egy mellkasra, melyre lehajthattam fejem.

Férfias kezek öleltek magukhoz, én pedig ijedten kaptam fel fejem az oltalmazó mellkasról. Fájdalom hasított gerincembe, majd egy végtelen pillanatig Aro vérvörös szemeibe néztem. Ijedten kapálóztam beton kezei között, majd egy újabb sírógörcs társaságában ordibálni kezdtem. Laposakat pislogva húzta el mosolytól gördülő száját egy gúnyos lekezelő fintorba. Fájt, igen, ez a legjobb szó volt, amivel csak jellemezhettem az ölelését. Mind testileg, mind lelkileg megrázó volt az ölelése. 

- Ne ijedj meg Bella drágám, nem harapok, még… - Aro egy igen széles mosollyal nyugtázta ijedségemet, ami ezek szerint az arcomra is kirajzolódott.

- Miben lehetek a szolgálatodra kedvesem, hogy szerény hajlékomba tévedtél?… - nem fejezte be, először nem tudtam, hogy miért nem mond többet, de aztán rájöttem, hogy kivárásra játszik. Megvárja, hogy mi lesz az én mondandóm, és csak azután fog többet mondani.

 - A segítségedért jöttem… - szinte csak suttogtam, majd nagyot nyeltem amikor megláttam a gúnyos mosolyt az arcán.

- És mégis miben segíthet egy magamfajta mezei vámpír, ily gyönyör leányzónak? – kérdezte negédesen.

Szinte a hányinger kerülgetett, még a tudat is, hogy csak szóba állok vele, de sajnos segítségre van szükségem.

- Terhes vagyok Aro… - mondtam határozottan. Tudtam, hogy nincs értelme köntörfalazni, mert a végén úgy is megtudta volna.

 - Igen? És én ebben, hogyan tudok segíteni? – kérdezte érdeklődve. - Miért tartozik az rám, hogy hogyan csaltad meg Edwardot?

 - Nem csaltam meg, az övé a gyerek… - suttogtam, bár inkább akartam ezt erős és magabiztos hangon mondani.

- Ez lehetetlen… - suttogta maga elé. Agyában a gondolatok nagyon gyorsan keringtek.

Az járt a fejemben, hogy hány ezer élet pereghet le előtte, hogy rájöjjön arra, hogy létezett e valami hasonló bármikor is.

- Jeni drágám, kérlek, menny ki és szólj Aleck-nak – én tudtam, hogy csak kifogást keresett arra, hogy kiküldje, és ezt Jeni is tudta, csak éppen azt nem értettem, hogy Aronak miért kell kifogás. Talán csak túlságosan elgondolkodott, de az is lehet, hogy tényleg szüksége van rá.

- Azt akarod mondani, hogy a gyerek, nem is annyira gyerek, hanem félig vámpír? – tette fel félve a kérdést.

- Azt… - Egyszerű kérdés, egyszerű válasz.

Mi mást válaszolhattam volna?

- De az lehetetlen… - szerintem ezt már csak magának mondta, csak úgy mellékesen.

- Szóval, neked pedig a mi segítségünk abban kell, hogy??? – a vonásai egy pillanat alatt változtak meg, szinte gyorsabban, mint Neki szokott.

- Nem a TI segítségetek kell nekem, hanem a tiéd – játszottam a taktikust. Végül is csak meg kell legyezni egy kicsit az egóját. A második lépés pedig, hogy felkeltem az érdeklődését.

- Meg szeretném szülni a picit, csak éppen segítség kell hozzá, mert nem tudom, hogy mit várjak. Nem tudom, hogy mi lesz, és azt sem, hogy mikorra várjam, mert nagyon gyorsan növekszik… - itt tartottam egy kis hatásszünetet, hogy leessen neki. – ugyanis még csak két hetes terhes vagyok… - újjabb hatásszünet, és… gól. Majd ki guvadtak a szemei.

Kezét lassan csúsztatta végig a gömbölyödő hasamon, amitől éles szúró fájdalmat éreztem. A baba mocorogni kezdett a nem kívánatos érintés nyomán.

- Segítesz? – tettem, fel a sors dönt kérdést.

…